A megértő

A Margit híd korlátján álltam. A város fényei aranycsíkokat húztak a fekete vízre, mintha valaki elfelejtette volna lekapcsolni éjszakára. Még egy gondolat futott át rajtam, mielőtt elengedtem a kapaszkodót. Sajnáltam, hogy elfogyott a pénzem. Két vodka még jól jött volna a repüléshez, hogy ne érezzem, amikor a vízhez érek. Harminckét évem elszaladt. Az utolsó kettő már csak valami torz utánzata volt annak, amit életnek hívnak. Köszönöm, kedves férjem. A düh iránta lassan már nem is égetett, hanem fojtogatott. Néha úgy éreztem, előbb őt kéne megölnöm, mielőtt magamat.
Cipőkopogást hallottam a hátam mögül. Ritmustalan volt, de nem sietős. Közeledett. Megállt, tőlem talán alig két méterre. Hátra néztem. Egy férfi állt ott. Borostás volt, különös. Nem elhanyagolt, inkább... más. Viharvert. Olyan, akit nem lehet első pillantásra sehova sem tenni. Két hete még sikítottam volna, hogy egy erőszak részesévé válok. Akkor azonban úgy éreztem, már minden mindegy.

– Hölgyem! – Szólalt meg, rekedtes, mégis nyugodtan. – Tudja, azt, hogy most leugrik, vagy sem, őszintén szólva, nagy ívben leszarom. De végig gondolta?
Légvételnyi szünetet tartott. A szeme nem ítélkezett. Csak nézett.

– Nem tartom vissza, ha menni akar. Ha nem most, majd holnap. De képzelje el! Ugrik, jön a lebegés, a szabadság, aztán a víz. Tizennyolc fokos. Nem hal meg. Nem törik el semmije. Csak a hidegvíz. Az ösztön meg dolgozik! Rúgkapál, nem süllyed el. A teste lassan kihűl, vizet nyel, fuldoklik. Meghallják, kimentik. És akkor jön a fájdalom. Az igazi.
Egy pillanatra elnémult, majd halvány mosollyal folytatta.

– Tudja mit? Megmondom a tutit az átlépéshez. A gyors és kegyetlenül biztos módszert. Na, jöjjön, elmondom.
Nyújtotta a bal karját. Fura szögben állt, mintha már egyszer eltört volna. Mégis volt benne valami hívogató. Megfogtam, és visszaléptem a korlátról. A férfi elindult, bicegve, a lépteiben valami állandó, egyenetlen ritmussal.

– Tudja – kezdte, hangjában fanyar humor és vaskeménység keveredett, – a vonat az, ami nem kérdez, nem kegyelmez. Hirtelen, biztos. Nincs fájdalom, nincs visszatérés. Jöjjön velem, tudok egy jó helyet. Ívben van, a mozdonyvezető későn veszi észre, hogy áll valaki a sínek között. Hatvannal préselődik a mozdonyba. Nincs félelemfakulás, csak a fülkében az ember kétségbeesett tekintete... és vége. Na, jöjjön!
Tovább bicegett, lassan, mintha minden lépése egy régi fájdalom emlékét hordozná.