Unokatesóm 7. rész

... Eszegettük a müzlit, mivel 15 körül vendégségbe megyünk, és ott is kell enni. Éva engedett a nyafogásomnak, faggatásomnak, hisztimnek, hogy kihez megyünk, és elmondta:
– Emlékszel még tatáéknál a karácsony és húsvét előtti disznóvágásokra?
– Igen, rémlik.
– Arra a lányra, akit dédmama nem engedte, hogy tegezzük.
– Jaj, rémlik, talán Irénke néni – elkomorult arccal emlékeztem vissza. – Mindig a hajamat cibálta, gúnyolódott, veszekedős volt. Ha jól emlékszem, te voltál a kedvence – néztem rá kérdőn.
– Igen! – és másra terelte a témát...
Gyorsan telt az idő, lassan öltözni kellett. Sajnos nem hoztam magammal, csak fehérneműt. Gondban voltam. A „ribancos ruhában” nem mehettem. Mondtam is Évának:
– Figyi! Mondhattad volna, hogy hozzak valami rongyot magammal, ezekben nem fogok menni – és a ruháimra mutattam.
– Ott a ruhatáram, nézelődj, bár tudom, régimódinak fogod tartani.
– Most azt hiszem az kell – vágtam rá azonnal, és már nyitottam is a szekrényajtót. – Ne hidd – vetette oda Éva félfogról, de csak hallottam, nem tudatosult bennem. Tologattam a fogasokat. Egy fehér, oroszgalléros, dekoltázsig gombos, majd egyenesen lefelé haladó bő vászonblúzt találtam, de a nadrágok... Sorban szedtem ki, amit találtam. Egy kaptafára szabott trapézszárú gatyát, sötét árnyalatban. Egy gombosba belebújtam, de konstatálnom kellett, hogy a pocakomon nem tudom begombolni. Végül egy gumis derekú, belül megkötős szövetnadrágot vettem fel. Cipő semmi, csak bakancsok, de azok is kicsik voltak rám, így kitipegtem a kocsiban tartaléknak tartott lapos szárú bordó mokaszinomért, amit arra tartottam ott, ha elfáradna a lábam. Felsóhajtottam, mert feltűnően élénk színe volt. Éva meglátva engem mosolygott, és azt mondta:
– Anyukám, ez nem te vagy – közben már a nadrágját húzta. Világoszöld póló szerű ing és zöld színű farmernadrág, fekete bakancs volt rajta. Megállapítottam, hogy dögös, mégis szerény a ruházata. Az utolsó pillanatban nyeltem vissza a kérdésemet, hogy nem rohad-e a bakancsban a lába, de észbe kaptam – nincs mi rohadjon, és ez az, ami jól takar.
Az én kocsimmal mentünk végig. Éva mesélt a kapcsolatukról Irénke nénivel. Miután a 10 éves Évike nyomorékan kikerült a kórházból, Irénke néni sokat segített neki.