A+ A-

Az űrben

Eredeti: Index - Erotikus fantáziáink
A Mars bolygó, utazásunk céljaVégiglebegek a főfolyosón. Kábelek, csővezetékek és a mennyezeti lámpasor vezeti tekintetemet a hajó belsejében előrefelé, a vezetőfülke irányába. Amerre elhaladtam, illetve a zéró gravitációs térben ellebegtem, a már unalomig ismert ellenőrzőlista szerint mindenhol leolvastam az indikátorok jelzéseit. Lényegében minden rendben volt. Kisebb eltérések voltak csak. Ez nem baj, de szólnom kell Lénának, mert pl a hibernációs kamrában, ahol tíz lefagyasztott űrhajóstársunk feküdt - öt férfi, öt nő - , valamelyest magasabb volt a hőmérséklet a szokásosnál. Pedig őket csak a megérkezés előtt kell fölolvasztani. Léna az űrhajó orvosa. Csak ketten vagyunk szolgálatban, ímmár 180 napja, mióta elhagytuk a Földet, és a Mars felé tartunk Hohmann - ellipszispályán. Dögunalom az egész. Hiába vagyok pilóta, semmi dolgom a vezérlőfülkében, mindent a főkomputer irányít. Néha komolyan kedvem támad letépni a plombákat, és adni neki egy jó kis CTRL+alt+DEL - t. Aztán addig, míg az a dög oprendszer újrabootol, kézivezérléssel, a pedált tövig nyomva, a főreaktor teljesenergiájával csinálnék egypár Immelmann manővert. (put the pedal to the metal !) Na, lenne ijedelem! Magam elé képzelem Léna csinos pofiját, amint kapaszkodik az ülésben a 10 G túlterhelés alatt! Illetve alig is tudom elképzelni, olyan ritkán látom élőben. Leginkább valamelyik monitoron látom csak... Na de itt vagyok! A 10 GW - os fúziós atomreaktor stand - by - ban van, csak a segédreaktor üzemel. Látom is a kék plazmasugarat a kémlelőablakon keresztül. A főreaktor csak leszálláskor, illetve a mesterséges gravitációs generátorhoz szükséges. De erről szó sincs még egy hónapig.
Hohmann pálya a Földről a MarsraDe várjunk csak! A főreaktor melletti kijelzőn kigyulladt a "start - up procedure" felirat. Mi a fene? Szkafanderem mellén megnyomom a hívógombot, és szólok Lénának.
A digitális linken keresztül kissé torzan jön a lány hangja, de megnyugtat, csak ő indított egy teszt procedúrát. Na szép! Kecses ujjacskáival az atomreaktort piszkálja, pedig az az én dolgom! Léna hangja....furcsa, sosem tűnt fel, milyen lágy. Kedvem támadt élőben is hallani, de takarékosság okából folyton rajtunk van ez a vacak szkafander, amiben betikkad az ember micsodája is, hiába veszek alája pamut gatyát. De miért jut folyton eszembe Léna? Odahaza világosan megmondták, hogy az altatásra használt szoftverbe olyan rutinokat installáltak, amitől hónapokig is totál higgadtan tudok majd ránézni az egyetlen nőre, aki a látókörömbe esik. Jellemző...valamit megint piszokul elszúrtak a szoftveres fiúk odalent, mint mindig...biztos a csajokon járt az eszük, miközben kódoltak. Egy ideig ugyan tényleg rá se néztem Lénára, de pár napja furcsa bizsergést érzek az ágyékomban, ha csak eszembe jut. Érthetetlen! Alapvető dolog, hogy ilyen összezártságban nem szabad szexre még gondolni sem, elvonná a figyelmet a tudományos kutatástól. De akkor miért nem küldtek velem valami banyát? Vagy egy hóbortos fehérköpenyes dokibácsit? Az hatásosabb lenne minden multitaszkos szoftvernél, OLE, MCI, MDI, DDE, és egyéb marhaságoknál! De hogy éppen Léna!...és tessék, megint Léna! A minap láttam, amint fülkéjében levetette a sisakját, gesztenyebarna haja kibomlott, és a súlytalanságban szerteszét lebegett. Aztán lófarkot csinált belőle, én pedig hangtalanul ellebegtem onnan, nem vett észre. Aznap éjszaka különösen rosszul funkcionált a szoftver, és csak Lénát láttam magam előtt mindenhogyan...nemcsak a haját, de keblét, combját, ágyékát is...várjunk csak, honnan tudnám, milyenek a mellei? Hiszen sosem látom a vastag űrruhán át, eltakarja a life support system vezérlőpultja. Tehát fantáziálok! Ez megengedhetetlen! Elvileg jelentenem kellett volna az expedíció orvosának, csakhogy az pont Léna. És a kör bezárult. Bármire gondolok, Léna a vége!
Egy hete rutinvizsgálatra mentem hozzá. Érdekes, azt mondta, vessek le mindent! Még a drága oxigént sem sajnálta, hogy feltöltse vele az orvosi rendelőt. Rajta csak fehér köpeny volt, ami elég röhejesen libegett a súlytalanságban.Rajtam semmi. Térült - fordult, meghallgatta a szívemet, megkopogtatta a hátamat, megmérte a vérnyomásomat, végigmustrált tetőtől talpig, aztán váratlanul megkérdezte, nincs - e fitymaszűkületem? Nem volt, de ő sajátkezűleg megvizsgálta, és végül ugyanerre a következtetésre jutott. No, akkor volt utoljára, hogy a nyugtatószoftver jól funkcionált. A dákóm tök ernyedten pihent finom, játékos ujjai között, hiába vacakolt vele, amint tudományos alapossággal szemrevételezte, huzigálta. Bezzeg azóta! Ha csak eszembe jut Léna, úgy föláll a farkam, hogy majd kiszakad a karbonszál erősítésű űrruha! Főleg, ha arra gondolok, milyen lenne, ha ÍGY érne hozzá?

- Kiran! Bejönnél az üvegházba? - hallom hangját sisakom fejhallgatójában.
- Mi van? - szólok vissza, de hiába akarok közömbös lenni, elcsuklik a hangom.
- Mutatok valamit ! - és hallani az elfojtott mosolyt a hangján.

Lendületet veszek a falon az egyik fogantyún, átúszom a folyosó hosszán, egy bukfenc a levegőben (illetve CO2 - ben), egy dobbantás csizmámmal a falon, ami megállít az üvegház ajtaja előtt, de úgy, hogy mindjárt a nyitógombot is megnyomom. Léna ott lebeg bent, fehér szkafandere észveszejtően domborodik a fenekén. Aranysárga napfény hull telt alakjára. A Nap ugyan 200 millió km - re van, így a fénye bágyadtabb, mint Földközelben, de éppezért csodásan világítja meg Őt, háttérben pedig ott vannak a különleges növények (pholius pholius Chiranicus), amik az élelemtermeléshez járulnak hozzá. Kint a szilikátüveg búrán túl fekete űr, ragyogó csillagokkal, elöl pedig ott a Mars, melynek már nagyra nőtt a korongja, és oly erős a vörös fénye, hogy második árnyékot vet a falra. Léna arcát rosszul látom az UV - szűrős sisakablakon át, de mintha mosolyogna rám. Közelebb lebegek hozzá. A kezében tart valamit. Egy remote controller. Megnyom egy gombot rajta. Az ajtó becsukódik, és szivattyúk búgnak fel. Mi ez? Feltölti ezt az egész csarnokot a drága oxigénnel? E növényeknek jobb a CO2 atmoszféra!

- Mit művelsz? - kérdem vádlón.
- Úgy hiányzik egy kis friss levegő! - válaszolja. - Vedd le a sisakomat!

Rásandítok a műszerfalra: nyomás 950 millibar. O2 19%, N2 80 % CO2 1%, Ar 0.1% Xe 0.01% He 0.001%. Elmegy. Odanyúlok a nyakához, megnyomom a gombot, halk szisszenés, amint kiegyenlítődik a nyomás. Óvatosan leveszem a sisakját...Csillogó hajzuhatag...Megcsinálta hullámosra! Így még jobb, legalább jobban áll a súlytalanságban. Megsimogatnám, de nagyon vastag a kesztyűm. Kioldom a mandzsettámat, és az ellebegő sisakra és kesztyűkre ügyet sem vetve, remegő kézzel beletúrok hajába. Közben majdnem az orromat nyúzza le, amint leveszi az én sisakomat. Őrület, micsoda finom illata van a hajának!

- Nem vettél észre semmit a szolgálati szoftverben? - kérdi, s szemében kaján csillogás.
- Hááát, valami gond lehet egypár alkalmazással. A főreaktor, a mesterséges gravitáció, a hibernátorok és...és az izé... a nyugtatóprogram körül...
- Csak én piszkáltam beléjük egy kicsit - mondja, és kutatón néz elkerekedő szemeimbe.
- Hogyan? - döbbenek meg kissé.
- A forráskód 128436789 - ik sorát kikommenteztem, és újrafordítottam az egészet - néz dacosan a szemembe, és ímmár értem, mi volt az az egyhetes üzemzavar a múltkor, mikor nem volt energiaellátás, hálózsákban dideregtünk, és kekszet rágcsáltunk.
- Ez totál szabálytalan! - csodálkozom.
- Az is szabálytalan lenne, ha végre megcsókolnál? - kérdi most komolyan.
- Föl is robbanhatott volna a reaktor! -
- Mindjárt én robbanok föl, ha meg nem ölelsz rögtön! - csattan föl elkínzott hangon.
Muszály átölelnem, s a daróc űrruhán keresztül is érezni hozzámsimuló testét.
- Lehet, hogy letértünk a megadott pályáról is ! - támad utoljára értelmes gondolatom.
- ARRÓL aztán alaposan letértünk! - válaszolja.

Megadom magam. Kezem, mely eddig haját simogatta, közelebb húzza fejét. Nem tudom, sztatikus feltöltődés, vagy mi a csoda, de szikrázik, mikor ajkaink összeérnek. Először csak finoman érintgetjük egymást, aztán elkalandozom fülecskéje felé. Csak a Földön láttam az eligazításon, de már akkor elbűvöltek cimpácskái. S milyen puhák, amint ajkaim közé szorítom, bár óvatos vagyok fogaimmal...közben hallom lélegzetét, majd ajkai érintését a nyakamon. Tág tüdővel szívom be haja illatát. Közelebb húzom, de ezek a vacak űrruháink összekoccannak. Őrület, félóráig tart, mire szabályosan leveti az ember! Visszatérek szemeihez, lágyan megcsókolom őket, s érzem amint szempillái csiklandozzák a szám szélét. Közben az ő kezei a hátamnál küzdenek az oxigénpalackjaimmal, aztán megszabadulok tőlük. Szerencsére jól belénksulykolták a ruha összes bizgentyűjét, ami most jól jön, mert szinte önkívületben is egymás után oldom ki a csatokat, hevedereket, gombokat, zippzárakat, tépem ki szabályellenesen a csöveket. Szelepek sisteregnek, egy palack rakétaként repült el, jó hogy ki nem verte az ablakot. Végre Ő, mint Aphrodité a kagylóból, kiemelkedhetett a murisan összeeső szkafanderből. Léna is szorgosan dolgozik rajtam, kis pukkanásokkal tépkedi le mellkasomról a bioszenzorokat. Aztán némi fennakadás támad, amint a fütykösöm, amely időközben kőkeményen meredezik, beleakad a ruha derekán levő acélgyűrűben, pedig semmilyen szenzor nincs rajta. Törődnek is a mérnökök a szegény pilóta altestével! Mikor csinálnak végre egy ergonomikus szabású göncöt?
- Ne rángasd, fáj! - kiáltok rá, mert az acélgyűrű nem ereszt.

Erre óvatosan benyúl, és lágyan megmarkolva és hasamhoz simítva dákómat, átsegíti az akadályon. Szemem előtt vörös köd lebeg. Csak nem túl alacsony a parciális oxigénnyomás? Amint elengedi, megint jobban látok. Semmi gond, már 21%. Mármint az oxigén. Bennem a nyomás 110. Léna ott áll, illetve lebeg előttem egy fekete pamut body edzőruhában, amit szintén láttam már rajta, de csak a Földön, repülőorvosi vizsgálaton, amint a bicajt tekerte, és feneke mókásan ringatózott... Akkor rá se hederítettem, a rámcsatolt vérnyomásmérő meg se moccant, a szoftver már üzemelt, hogy könnyebb legyen a távozás.
Most válla, karja, térdei, vádlija bőre kilátszanak és szintén bronzosan fénylenek a Mars sugaraiban. Lágyvonalú vállairól nyakára téved tekintetem, ujjaim is követik, s hosszú, kecses nyakát simogatom meg, egészen hátul is a hajzuhatag alá nyúlok, megbirizgálom a pihéket nyakán, ő pedig behunyva szemét, fejét a kezemre hajtja, úgy élvezi. Megint közelebb húzom, karomban tartom, ami nem nehéz itt a súlytalanságban. És mégis érzem, amint élő, meleg, ruganyos teste hozzám simul, szinte körülölel. Nem állunk, nem fekszünk, nincs lenn, nincs fenn, csak lebegés a végtelen tér közepén. Haja egyik oldalon csillog a Nap fényében, a másik oldalon pedig a Mars festi bronzvörösre. Lágy emlői mellemhez nyomódnak, csak a két réteg trikó van közöttünk. Kissé enged szorításom, ő ellebeg kissé, így lefejthetem róla a body vállpántjait. Karjait kihúzza, én meg lefelé sodorgatom rajta a ruhát, amely kellemesen átvette teste illatát. Szélesedő popsiján is átsegítem, ő pedig lerúgja, s az is ellebeg tőlünk. Ő is lehántja pólómat, csak a bő boxergatya marad rajtam, amely komikusan libeg a súlytalanságban, de legalább nem szorítja farkamat. Aztán magamhoz húzom Őt, s most már meztelen bőrünk ér össze, bizsergő érzésforgatagban. Bimbója megdöfi bőrömet, szinte megkarcolja azt. Megnyíló ajkai közé hatol nyelvem hegye, s végigsimítja tükörsima fogait. Olyan a nyála íze, mint a méz. Nyelvecskéje védekezőállásba helyezkedve állja útját abbéli törekvésemnek, hogy egészen behatoljak. Így is szinte fulladozunk. Közben lassan belebegtünk a növények közé, húsos levelük szurkálja testünket, muszáj ellöknöm magunkat, de így meg az üvegfal felé repülünk. Amint nekiütközünk, köztünk, és a világűr végtelensége között csak az átlátszó fal van, aminek borzongató érzése elvegyül érzékeim lüktetésében. Ott lebegünk, keringünk a térben, lágyan érintgetjük, simogatjuk egymást. Ily gyengéden nem lehet ott lenn a Földön ölelkezni, a durva gravitáció minden érintést százszorosra erősít. Egy baj van csak, ha enged karjaim szorítása, rögtön eltávolodunk egymástól, pedig olyan jó lenne mégiscsak érezni a súlyát is karjaimban. Hiába, meg kell még szokni ezt, de ezentúl állandóan gyakorolni fogunk! Följebb lököm őt egész finoman. Arcom előtt, mintha ő egy lassan mozgó liftben állna, elvonulnak csábító idomai, nyaka, keblei, melyeket megpuszilok elhaladtukban, aztán hasa, mely felindultságtól hullámzik. Nyelvem hegyét kiöltve, végigcirógatom bőrét mindenhol, cikcakk vonalban. Aztán köldöke következik, de most, mivel ezt hevesebben megcsókolom, az erővektorok játéka folytán teste elfordul, muszáj csípejét megragadva visszafordítanom, nehogy elmulasszam ama csodás szőrpamacsot, mely eme tájékot uralja. Kezem tompora lágyságát markolássza, tekintetem a kicsi, de sűrű bozót titkait kutatja, de nem tudván semmit felfedezni, közelebb hajtom fejem, orromat belefúrom, s beszívom illatát. Megnyíló ölébe kutatón hatol be nyelvem hegye, félresodorgatja a szőrpamacsokat. Nem egyenletes a szőrzete, csíkokban kiritkította, s eme vonalak mind ide mutatnak, befelé, a most megnyíló ajkak közé. Mohó csókjaim sajnos minduntalan ellökdösik őt, én pedig vissza - visszahúzom. Léna pedig hajamba markolva húzza közelebb fejemet, hogy fúrjam csak be minél jobban! A gravitáció hiánya miatt nem akrobatika, hogy térdhajlatába nyúlva széjjelebb húzom combjait, s most már kényelmesen, s alaposan belekóstolok puncija finomságaiba, és karjaimat csípője köré fonva húzom közel. Ez megint olyasmi, amit a nyomorult földlakók sosem érezhetnek, s ha Léna bele nem turkál a progiba, mi sem. Csodás a lebegés, amint mindössze néhány ujjammal tartom egész testét a legkényelmesebb pózban, ő pedig lábait nyakam köré fonva, fejét hátrahajtva élvezi nyelvem játékát, amint végigcirógatom virágsziromhoz hasonlatos ajkacskáit! Megszívogatom csiklóját, nyelvem hegye azt kutatja, hogy bukkan elő egyre jobban a kis csuklyából, ahol eddig lapult. Finom ízeit kóstolgatom, nyalogatom, de egyszer csak mocorogni kezd, kissé ügyetlenkedve ellebeg tőlem, s megfordulva maga körül úgy helyezkedik, hogy ő is megtépkedhesse fogaival a köldököm körüli szőrszálakat. Kezével fölnyúl gatyám szárán keresztül, s megmarkolja fütykösömet, mire összeborzongok. Lassan letolja alsómat, és végre mindketten teljesen meztelenek vagyunk. Amint szájával lejjebb halad (hol is itt a "lejjebb"?) a biztos fogást jelentő farkamál fogva közelhúz, izgalmamban nem is találom számmal a punciját, amit elveszítettem az imént. De épp akkor habzsolok bele megint, mikor ajkaival hozzáér makkom hegyéhez, és tudván, hogy gyönyörömben elszakadhatok tőle, combjait összezárja fejem körül, s nincs menekvés. Dehogyis menekülnék, csak eszem, falom édes szirmait! Érzem, ő is eljátszik velem ott lenn (már megint az a lenn...) végigcirógatja nyelve hegyével, felméri hosszát, vastagságát, amire nem volt alkalma orvosi minőségében, ellenőrzi keménységét kicsi hegyes fogacskái gyengéd harapásával, fitymám finom sodorgatásával újfent meggyőződik annak "olajozott" működéséről, nyelve hegyével végigjárja a peremet és árkot, mely makkom szélénél húzódik, s oly hegyes a nyelve, hogy befér abba a két kis résbe is, melyek a kantárom mellett vannak, s amitől szikrázó érzések hullámzanak végig rajtam. Majd csak annyit érzek, hogy valami lágy melegség vesz körül, amiben kutatón vibrál, játszadozik kis fürge nyelvecskéje. Innen megváltozik az idő menete, hiába van a vezetőfülkében az egyik legpontosabb céziumos atomóra. Mi nem tartozunk annak hatókörébe. Csak egymást ízlelgetjük, kóstolgatjuk, habzsoljuk. Azt játsszuk, hogy ha ő gyorsít, én is gyorsítok, ha ő mélyebben beveszi, én is jobban befúrom nyelvemet a legforróbb helyre. De tréfából néha megtöröm ezt, és mozdulatlanná dermedve kínzom őt egy kissé, míg rá nem jön a turpisságra, s bosszúból el nem ereszt engem teljesen. Az maga a kínszenvedés, így hát újult erővel folytatom. Combjai szorításának vibrálásán és egyenetlenné válásán úgy sejtem, hogy közeledik gyönyöre csúcsa felé, de itt tévedek kissé. Hiába no, kijöttem a gyakorlatból. Léna kibontakozik abból a leírhatatlan gomolyagból, mit testünk képezett, s amit csak közelítőleg lehet a 69 - es számmal leírni, és levegőért kapkodva arra kér, hogy öleljem most rendesen.

Magamhoz húzom, s próbálok izgalmamon úrrá lenni, és fölidézni, hogy is szokás az ilyesmit csinálni? Azzal semmi gondom, hogy műkorcsolyázók kecsességével és a fizika alapos ismeretével felvértezve úgy kormányozzam magam, hogy arcunk szembenézzen, ágyékom az övéhez simuljon, de hogyan dugjam be neki? Newton II. törvénye értelmében minden mozdulatomra csak annyi a reakció, hogy ellökődik tőlem kívánatos teste. Kínlódva fonódik össze testünk, hogy végre egyesülhessünk. A legjobb pilóta vagyok a Naprendszerben, de erre mégsem kaptam kiképzést! Végül összekapaszkodva, lábait körém fonva, eggyé válik testünk, és kicsit megpihenve lebegünk lassan, éppcsak elhúzva egy mexikói kaktusz mellett. Le kéne horgonyozni valahol, annál is inkább, mert így nem tudom valóraváltani ama vágyamat, hogy erősen, mélyen elmerüljek testében, hogy körülvegyen, teljesen befogadjon. Így csak mocorgunk ügyetlenül, esetlenül, a zéró gravitáció meghiúsítja vágyaimat.
S ekkor, tantaloszi kínjaim közepette ellebeg mellettünk a remote controller. Elkapom, megnyomom rajta a "Main reactor emergency start", majd az "Artificial gravity on" gombokat. Mostani idegállapotomban sokkolóan hat a szirénák üvöltése, ami arra figyelmeztet, hogy mindenki kapaszkodjon, ahogy tud, mert a reaktorban eddig szunnyadó gigawattok most mind a gravitátorba áramlanak, ahol a közel fénysebességre gyorsított antiszigma - minusz - hiperon részecskéknek einsteini relativisztikus tömegnövekedése hirtelen létrehozza a mesterséges gravitációt, és összefonódott testünk nagyot nyekkenve talajt ér az egyik Pholius Chiranicus - bokor tövében.

Végre van súlyunk! Az ijedségtől összerándul Léna puncija is, minha csak tüsszentett volna, és a rámtörő kéjt az sem csökkenti, hogy a bokorról egypár Chirangyümölcs, amit leszakított a nehézkedés, szétloccsan rajtunk. Ennek édes - keserű levét érzem szeretőm nyakán. Hevesen ölelkezünk, csókolom,ahol érem, testünk őrült erővel fonódik ritmikusan össze. Ő is erre vágyott már, most nincs helye az iménti finom érintgetéseknek. Mikor ez sem elég neki, fölém kerekedik, s úgy tölti kedvét rajtam, ahogy csak az tudja, aki annyi akadályon át, napok százain, kilométerek százmillióin át, szövevényes forrásprogram - sorokon végrehajtott reverse engineering után végre megkapta a férfit itt, a Marstól mindössze húszmillió kilométerre. Így hát nem is kell neki már sok, szinte alig tudom utolérni őt a gyönyörmámorhoz vezető vágtában, amiben vergődünk. A rajtunk átfutó kéjhullámok közepette nem is éreztem, hogy a derekam alá szorult távszabályzón véletlenül megint megnyomtam valamit, és az újra beálló súlytalanság a szirénák elnémulásával, elcsituló testünk pihegésével vegyülve végre meghozza a kielégült nyugalmat.

Ez azonban nem sokáig tart, mert Léna megkaparintja a remote controllert, és piszkálni kezdi.
- Miben mesterkedsz már megint? - kérdem bágyadtan.
- Semmi, csak feltöltöm az úszómedencét, és bekapcsolom a jakuzzit - mosolyog rejtélyesen.
Fejben gyorsan kiszámolom : E=mc2...az annyi mint...annyi mint...
- De hát az vagy száz kiló méregdrága deutérium/trícium üzemanyag - többletfogyasztást jelent!
- Fene bánja! - mosolyog, és tovább billentyűz. - Éppen a többieket készülök fölébreszteni, és majd mind a tizenketten együtt pancsolunk meztelenül a medencében....
Na, akkor addig jobb lesz, ha pihenek egy kicsit...
Szavazz Te is!

Átlag: 4.88 pont (41 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#7 t.555 2017. 10. 15. vasárnap 00:44
Nem rossz!
#6 A57L 2014. 12. 7. vasárnap 07:48
Szerintem nem rossz.
#5 feherkalman1 2014. 08. 5. kedd 18:56
nem tetszett.
#4 papi 2013. 11. 1. péntek 08:22
Nem rossz.
#3 tutajos46 2013. 08. 31. szombat 10:48
Kicsit futurisztikus.
#2 genius33 2013. 03. 20. szerda 10:56
Jóféle nyes
#1 Törté-Net 2002. 01. 17. csütörtök 18:00
Mi a véleményed a történetről?