A+ A-

Nem egy hétköznapi helyzet

Eredeti: Index - Erotikus fantáziáink
Viszonylag szűk a mi családi körünk, mindössze 1 unokatesóm van. De miután én is egyke vagyok, meg ő is, mi ketten elég jóban vagyunk, folyton együtt lógtunk. Támogattuk egymást akár a másik nemmel kapcsolatosan fölmerülő kínosnak ígérkező helyzetekben is, meg aztán egymástól megkérdezhettünk olyan rejtélyes dolgokat is, ami izgatta a fantáziánkat, de nincs kivel megbeszélni, mert ugye az osztálytársaim is, meg az egész korosztályom is elég járatlan ezekben a dolgokban.

Kijártunk a kukoricagóré mögé, egy kihajított lópokrócra kuporodtunk, és órákon át beszélgettünk azokról az ábrándokról, tervekről, ami még előttünk áll az életben, még tapasztalatlanok vagyunk a felnőttek világában, de már nagyonis fölkeltette az érdeklődésünket az a világ.

A hosszú nyári napokon aztán bicajra kaptunk és körülszaladtuk a határt.
Ha volt nálam vesszőkosár, akkor a falu széli szederfánál megállva jócskán megszedtem gyümölccsel a kosaramat, és a nagynéném sütibe töltötte, vagy palacsintába rakta, mi meg gyerekesen nevetgéltünk azon, hogy a szeder micsoda feketére festette a nyelvünket, ujjainkat.
Vagy meleg nyári napokon bicajra kapva legurultunk a tóhoz a pecafelszereléssel, hogy a csalit messzire bedobva időtlen időkig várjunk rá, hogy valami halacska észrevegye a fölakasztott giliszta ficánkolását, és eléggé fölkeltse az érdeklődését ahhoz, hogy be is kapja - s vele együtt a horgot is. Habár azt mondta Bandi, hogy sokkal célravezetőbb a nádas közvetlen közelében lesni a halakat, mert tömegesen szeretnek megbújni ott. Jobb kapás ígérkezik, mint a nyílt vízen.




Na de már nem az a nyáridő járta, annak az ideje elmúlt, és a kemény zimankó a szobában tartott minket. Ettől aztán jelentősen unatkoztam.
Pedig iskolai fogalmazványt kellett volna írnom a világbékével kapcsolatosan, de mivelhogy engem személy szerint nem nagyon érint a téma, nehezen vettem rá magam, hogy nekilássak az írásnak.
Inkább Bandit lestem, figyeltem, ahogy készülődik, a horgait osztályozza, az úszóit vizsgálgatja.
Egyértelmű volt, hogy a tóra készül pecázni akar. Az se egy mozgalmas tevékenység ugyan, de mégiscsak érdekesebbnek tűnik, mint a világbékéről írni valami izzadtságszagú esszét.
Úgy hogy aztán amikor egy futó fél szóval hívott engem is, hogy volna - e kedvem velemenni a tóra, máris ugrottam a csizmámért.
Habár nem volt jó idő, északon viharfelhők sötétítették az eget, de ilyen apróságok nem marasztalnak engem, hogyha egyszer menni van kedvem.
Nagybátyám is óvón intett bennünket a készülődő vihar miatt, hogy ne maradjunk túl soká, nehogy neki kelljen értünk jönnie a kocsival, mert már ivott bort, nem akart vezetni.
Én máris hoztam a bicajomat, és kaptam a dzsekimet meg a sapimat, vártam az indulást.




A bringákat leállítottuk közvetlenül a nádas szélénél álló faházikó mellé, és Bandi levette a lakatot, hogy kihordja a készségeket, meg a sámliját. Odabenn van néhány holmija, egy - két varsa, a ladikhoz való lapátok, néhány szák, valami 2 - 3 pokróc, meg egy létra (hogy az vajon minek, tán örök rejtély marad).

Késedelem nélkül ráóvakodtam a csillogó jég felszínére. Bandi figyelmeztetett, hogy merre van a nagy rianás, nehogy véletlenül arra csámborogjak. Ilyenkor, amikor a kemény tél után hírtelen megkezdődött az enyhülés, a jég felszíne egyre inkább tágult, mocorgott, helyezkedett, a páncélja itt - ott végighasadt. Ugyan nem roppant meg a súlyom alatt akkor sem, ha a rianás szegélyére álltam, de ott már felcsaphat a víz. Nem kell kísérteni a sorsot, hogy beszakadjon alattam a repedezésnek indult jég.
Bandi a kunyhóból kihozta a csákányt is, és aprókat lépve megindult befelé. A parttól nem távolodott el messzire, hiszen nem csak nyáron, hanem télen is a nádas közelében rejtőzködnek a halak.
Előbb csak néhányat koccantott a jégre - érdekes hanghatásként végigpendült az egész felszínen az a kongás, amit az ütés keltett. A visszhangját visszaverték a szemközti hegyek. Az első jelentősebb ütése hangjától megriadva szárnyra kapott az a varjúcsapat, amelyik a nádas szegélyénél ácsorogva várta az idő múlását. Most fölröppentek, rekedtesen károgva adták egymás tudtára, hogy íme betolakodók érkeztek a tóhoz, érdekes látványosság készül.
A következő ütés már nem csak az az óvatos próbálkozás volt, mint az első, hanem a feje fölé emelte a csákányt, és a karja erejét a törzse lendületével megnövelve belecsapta a jég felületébe. Óriási döndüléssel széjjelszaladt a hangja, mint amikor egy húrt - egy mély bőgő húrt - megpendít valaki. A varjak erősítettek a rikácsolás hangján, tetszett nekik az előadás.
Ám nem indult meg újabb rianás ettől a sebtől, ami nem is csoda, mert a jég vastagra hízott az elmúlt időkben, nem olyan hírtelen hagyja magát elrepeszteni.
A következő ütés aztán már még mélyebbre hatolt, a jégszilánkok szerteszéjjel pattogtak a csákány foka alól. Az átható mély döndülés ismét végigszaladt a jég felszínén és a mély csönd beleremegett ebbe a kongó hangba. A varjak meg egyre inkább részt vettek a zajkeltésben.
Azután a következő csapás még mélyebbre hatolt, és mostmár a friss rianás végigszaladt nem csak a partig, hanem a tó közepe irányába futva, szemmel már nem követhető messzeségig.

Ennek a repedésnek egészen más hangja volt, nem az a mélyen visszhangozó kondulás, hanem inkább az üvegpohár repedéséhez hasonlatos, kicsit a csilingelésre emlékeztető magashangú reccsenés volt. A törésvonal mentén jócskán fölbuggyant a víz, sötétre színezve a hasítékot.
Bandi még néhány csákányütéssel tovább tágította a léket, azután pedig fölszerelte a horgot, és a fenekező ólommal nehezített damilt beeresztette a friss lyukba. A varjak ismét fölröppentek, majd azután tőlünk nem messzi leszálltak a jégre, mint akik kíváncsiak a további fejleményekre.

Innentől nincs tovább mit tenni, csak várakozni.
Eleinte ott álldogáltam mellette, de hamar eluntam a semmittevést.
A varjúcsapat is megnyugodott, nem rikácsoltak tovább.
Ott álltunk az átható mély csöndben, mintha nem is volna a tartózkodásunk terének határa vagy szegélye, csak lebegnénk a szürke csöndben.

Kicsit már fázott a hátam a mozdulatlan álldogálásban. Aprókat lépegetve inkább járkálgattam, mozogtam egy kicsit. Bandi követett a tekintetével, és ismét figyelmeztetett, hogy északról vihar készülődik, ne csatangoljak messzire, mert esetleg hírtelen kell pakolnunk, ha ideér.

Nekiindultam a tónak. Minden lépésemkor piciket reccsent a felszín. De csak az első néhány lépésnél riadoztam, aztán már megszoktam hamar, hogy a nagy csöndben még ezt a jelentéktelen kis neszt is hangos reccsenésnek halljam.
Láttam a jég felszínén itt - ott korábbi lékek nyomait, más pecások hasította krátereket. Némelyik még vizesen ásítozott, másikakon már vékony rétegben visszafagyott a nyílás.

Elhaladtam néhány jelentéktelen kis repedés mellett, végül aztán elballagtam a régi rianásig megnézni, hogy mennyire széles, hogy a súlyommal meg tudom - e annyira mozdítani a jég szélét, hogy alóla fölcsapjon valamennyi víz.
Biztonságosnak látszott, mégis meglepően mozgékonynak mutatkozott.
Ahogy a szélén megálltam, s kicsit megrugóztam a térdemmel magam, a jég alól egyre több víz nyomakodott a felszínre.
Tetszett nekem, hogy egyre terjedőbb, nagyobb határa van a vízzel fedett felszínnek, amit a mozgásommal idéztem elő.

Már épp eluntam a hasadás szegélyén való hintáztatásomat, s menni készültem, amikor minden előzetes jelzés nélkül váratlanul nagyobbat reccsent az átázott felszín, mint eddig bármikor, és hírtelenjében végighasadt a hátam mögött is. Előre irányba nem mertem lépni, mert a nagyrianás szélességében nem bíztam, meg síkos is a felszíne, nem úgy léphetek rá, mint egyébként a szilárd talajra. Inkább visszafordultam, és nagy rugaszkodással lendületet vettem Bandi irányába.

Talán nem kellett volna akkorát rugaszkodni, hanem csak higgadtan apró lépésekkel tipegni a repedésig, s azon túl tovább. De én a hírtelen mozdulatommal elrúgtam az eddig szilárdan álló jégtáblát annyira, hogy kissé megbillenjen, és a szegélyével alábukjon az összefüggő nagy jégfelület alá.
Még mindig nem lett volna nagyobb baj, ha van annyi lélekjelenlétem, hogy a másik lábamra helyezve a testsúlyomat, a kibillent jégtáblát stabilizáljam.
De sajnos nem ez történt, hanem ijedtemben inkább menekülőre fogtam, és egy heves mozdulattal megpróbáltam minél távolabbra jutni a veszélyesnek látszó rianástól és inoga jégtábláktól.

Viszont a síkos felszínen megcsúszott a talpam, elveszítettem az egyensúlyomat, és máris elvágódtam.
Legalább akkorát döndült a jég felszíne a súlyom alatt, mint amikor Bandi belevágta a csákányt.
A varjak hangos károgással jutalmazták a produkciót.

Amint a friss lékjéről odakapta a tekintetét, már csak azt láthatta, hogy cigánykerekező módjára kalimpálok a karjaimmal, lábaimmal, és máris belecsusszantam a hasítékba.

Próbáltam volna kapaszkodni a jég felszínébe, de persze esély se volt rá, hogy egy ennyire csúszós holmit annyira megragadhassak, hogy belékapaszkodva képes lettem volna kivonszolni magam a felszínre.
Azután meg - érdekes módon - roppant keskeny volt a rés, amibe elmerültem. Befelé csúszni egyszerű volt, de a kifelé mászáshoz (mármint ha behajlítottam a térdemet) nem lehetett kiférni. Pusztán csak a karjaim erejével pedig nem tudtam volna kihúzni a testem alsó részét, hisz nem volt mibe kapaszkodni, a nádas elérhetetlenül messzi volt.

Bandi első ijedtében máris rohanva próbált közeledni felém, de a talpa alól minduntalan kicsúszott a jég, úgyszólván egyhelyben állva szaladt, és nem közelített semmit. Kellett neki valamennyi idő, mire lehiggadt annyira, hogy fölfogja, hogy képtelen szaladni a jégen.
Apró kis léptekkel tipegve megindult felém - úgy éreztem, hogy csigalassún vánszorgott.

A lábaim egyre inkább zsibbadtak, a jég alatti hideg végigkúszott a hátamon, szinte a tarkómban éreztem a fájdalmasan metsző dermesztő hidegét.
A jégfelszínen kapaszkodó (már amennyire) kezeim is annyira elfagytak egy pillanat alatt, hogy úgyszólván már a kapaszkodás sem sikerült, mert az ujjaim elernyedtek. S éreztem, hogy egyre inkább süllyedtem, ahogy a vízzel átitatódott dzsekim egyre nehezebbé vált, és húzott lefelé. Már nem csak a derékvonalig voltam a jég alatt, hanem a melleim is, inkább csak a hónaljam tartott fönn a jég felszínén még.

Bandi minél közelebb araszolt hozzám, annál inkább recsegett a talpa alatt a jég, éreztem, ahogy a felszín be - besüllyed a vízbe, ezzel egyre több vizet nyomott ki a repedésen.
Ismét egy nagyot reccsent, ugyanazzal az éles, csilingelő hanggal, mint amikor a csákányát beleütötte, és újabb rianással végighasadt a páncél.

Hirtelen megtorpant.
Még apróbb lépésekre váltott, úgyszólván csak csúsztatta a csizmája talpát. Csak araszonként haladt, de már elég közel érkezett ahhoz, hogy láthassam a szemén, hogy retteg.

Attól féltem, hogy beszakad alatta is, és ahogy én képtelen vagyok mibe kapaszkodva kihúzni magamat innét, úgy majd ő sem fog tudni kimászni, és akkor már ketten merülünk el - nyilván mindörökre.

Talán ő is erre gondolhatott, mert egy következő figyelmeztető reccsenéskor megtorpant, figyelmesen vizsgálgatta a jég felületét, majd hátat fordított nekem, és ugyanolyan óvatos tipegéssel megindult kifelé, a biztonságot jelentő parti nádas felé.

Az nem lehet, hogy ebben a helyzetben képes itt hagyni engem, amikor látható, hogy magam erejéből nem leszek képes kimászni a jégből.

Kezdett a kétségbeesés egyre inkább eluralkodni rajtam.
Mostanra már egyáltalán nem éreztem a lábaimat, de amit érezni tudtam, az sem volt valami bíztató, mert a hátam úgy reszketett a hidegvíztől, hogy rázta az egész törzsemet a remegés. A fogaim összekoccantak, és szólni sem tudtam volna, nem hogy a segítségéért kiabálni, merthogy egészen lebénultam a félelemtől, és az átható hidegtől.

Bandit figyeltem. Néztem, ahogy elment innét, kigyalogolt a biztonságba, engem pedig itt hagyott magamra. A hátát figyeltem, s az jutott eszembe, hogy milyen finom jó meleg volt a háta, amikor a minap a motorján ülve hozzásimultam. Hogy milyen szívesen hozzásimulnék ismét a hátához, vagy bármi egyébhez, ami egy kicsit is melegebb, mint ez a jeges tó.

Ő már elérte a nádast, és ugyanolyan óvatoskodó apró lépésekkel kimászott a partra. Megmenekült, biztonságban van.
Nem tudtam tovább követni a tekintetemmel, mert a parti bozót elfedte őt.
Elment, engem itt hagyott. Az elkeseredettségem határtalanul keserűnek éreztette a torkomat.

Még mélyebbre süllyedtem, már a vállaim is a víz alá kerültek, és úgyszólván a könyökhajlatommal kapaszkodhattam a felszínbe. Habár nem is értettem, mi értelme még egyáltalán kinn tartani a karjaimat, hisz nem volt remény, hogy képes legyek fölhúzni magam. Nem volt kapaszkodóm idekinn, és nem volt elrugaszkodásra alkalmas szilárd talaj a lábam alatt sem.
Az egész testem nem volt egyéb, mint egy érzéketlen átfagyott vizes ruhacsomó, amit egyre lejjebb húz a súlya.
Utolsó gondolatomba a világbékéről szóló meg nem írott fogalmazványom úszott be. Nekem már mindegy, nem készültem el vele. Majd megírja valaki más. Itt már csak az én privát világbékémről van szó. Beletörődtem a helyzetbe, hogy ez már itt a vég.




Váratlanul nagyot dördült az ég. Pedig télen nem szokása, hogy dörögjön. A varjúcsapat kitörő lelkesedéssel fogadta a közelgő vihar dörömbölő hangjait. Az arcomon végigsöpört a felkerekedett szél. Az arcom volt az utolsó, ami még érezni tudott. Még érezte a metszően hideg viharos szelet, és forrónak tűntek a könnyeim, ahogy végigcsurogtak az arcomon.
A második dördüléskor aztán eleredt a keményen csapkodó eső is.
Addig is sejtettem, hogy a tónál ér a vihar minket. Megérkezett.

Miért tartottam oda az arcom, hogy verje? Miért nem merültem le egészen? Már nem volt testem - vagy nem éreztem - csak némi tudatom még, ami azt skandálta, hogy vége van a pályafutásomnak. Alulról a víz húzott, fölülről a vihar nyomott, magamra maradtam, képtelen voltam mást tenni, mint hogy megadjam magam a helyzetnek. Egyre lejjebb csúsztam, az állam és a tarkóm is beleért, csak az orromat emeltem magasabbra, hogy a szélvihar beléfújja még az utolsó levegőmolekulákat, mielőtt teljes egészében a víz alá merülök.

Olyan hangosan verte az eső a jég felszínét, meg a vihar süvítését is túl hangosan érzékeltem, hogy egyáltalán nem hallottam meg, hogy ropogott a jég. Talán csak valami megérzésfélétől ismét a part irányába fordítottam a szemem. A nádas szegélyénél Bandi óvakodott, a vállán volt a hosszú létra. Lefektette a jégre a létráját, és arra hasalva, vagy térdepelve fakutyázott az irányomba. Olyan szokatlan látvány volt, hogy inkább nem is hittem, hogy valóságot látok, azt gondoltam, hogy bizonyára valami képzelgésféle.
Ám egyre közeledett a létrára kuporodott teste, és úgy tűnt, hogy célzottan felém tart.
Valahonnét a távolból foszlányokban érkezett a hangja is, amint kiabált felém, hogy tartsam magam a jég fölött, ne merüljek alá, kapaszkodjak, máris jön és kihúz onnét.

A létra egyik végét átemelte a rianás fölött és a túlsó oldalon támasztotta meg, mintegy hidat képezve a szakadék két partja fölött.
Talán meg kellett volna ragadnom a létra szárát, megkapaszkodni belé, mint egyetlen biztos pontban. De képtelen voltam megmozdítani a karomat, vagy bármimet, mert keményre és érzéketlenre dermesztette a hideg. Bandi hiába kapkodott a kezem után, és próbált volna húzni engem kifelé, ám én mint egy betonsúly nehezékkel lehorgonyzott test, nem tudtam együttműködni vele.

Némi töprengés után aztán belenyúlt a jeges vízbe, és mintha a mellemnél tapogatott volna, vagy nem is értettem mit akar. Végülis a kabátom cipzárját tolta le, majd pedig megpróbálta lehámozni rólam, hogy a teljes egészében átvizesedett kabát súlyától megszabadítson. Nagy keservesen lerángatta az egyik dermedt karomról, azután átdobta a vállam fölött, és nagy csattanással kihajította a jég felszínére. Azután pedig belecsimpaszkodott a pulóverembe és ereje megfeszítésével megpróbált kifelé vonszolni engem.

Persze a jégen nem állt stabilan az a talapzatnak használt létra, amin térdepelt, én pedig képtelen voltam megkapaszkodni benne, hogy fölhúzhassam magam. Semmi erőm nem volt már.
Hiába cibálta a pulóveremet, az csak nyúlt, szakadt, de az első sikeresnek induló kiemelésem után aztán mégis visszacsúsztam a vízbe, és elmerültem nyakig. Nem bírt a súlyommal.

Akkor Bandi a hátamnál betolta a karját egészen mélyen. Úgy tűnt, mintha a fenekemet tapogatná, vagy valahol azon a tájon járna. Megmarkolta a derékszíjamat, másik kezével a gallérom környékén a ruháimat, és ereje megfeszítésével lassú, de folyamatos mozgással kifelé húzta a testemet, s egyidejűleg hanyatt dőlt a létrán át, nehogy a túlnehezedett testem súlyával visszarántsam őt is a lékbe. Ez célravezetőnek látszott, mert ezzel a húzással egészen derékig sikerült kivonszolnia a hasadékból.
A megerőltetéstől tiszta vörös volt az arca, de a szeme már nem volt az a rettegő mély kút, hanem a feltámadt bizakodástól ragyogó. Némi szuszogás és erőgyűjtés után összeszedte magát, és belefeszült a mozdulatba, hogy kivonszolja a víz alól a további részeimet is.

A létrán fekve pihegett, én meg keresztülhasalva a törzsén. Rázta a testemet a fázás. Nem tudtam fölállni, hiába bíztatott. Mozdulni sem tudtam, nem hogy járni.
Ekkor ráhúzott a létrára, ő meg egyik térdével a combom közé térdepelt, másik lábával pedig megpróbálta elrúgni ezt a kezdetleges szállítójárművet a rianás közvetlen közeléből valami stabilabbnak látszó jégfelület irányába. Nem volt egyszerű, mert kettőnk súlya nagy teher volt, s az ő talpa ellenállás nélkül siklott a jégen, semmi súrlódása nem volt.

A hasamhoz nyúlt, a derékövemet kicsatolta, és kihúzta a bújtatóból. Majd pedig áthurkolta az első létrafokon, és apró kis topogó léptekkel haladva megpróbálta vonszolni maga után a létrát (rajta engem) mint valami szánkót a nádas irányába. Alig haladtunk, szinte egyhelyben álltunk. Vagy csak nagyon lassan. A vihar egyre erősebben tombolt, a metsző szél csaknem rám fagyasztotta a vizes nadrágomat, pulóveremet.

Aztán amikor nagy keservesen odaértünk végre a parthoz, a derekam alá nyalábolt, és felemelt, magához ölelt és a tipegő apró lépteivel kivitt a partra. Bevitt a viskóba. A földre dobta a dzsekijét, arra hajított egy lópokrócot, s engem arra fektetett.

Az egész testemet rázta a hideg. Minden ruhám átitatva a jeges vízzel.
Bandi megpróbálta lecibálni rólam a holmimat, meglehetősen nehezen boldogult velem, mert a tagjaim merevek voltak, a ruha viszont tapadt.

Odakinn elültek a varjak, megbújtak a szélmentes bokrokban. Egy hirtelen támadt szélroham belökte az ajtót, és a vihar belehelt a kunyhóba. Bandi odaugrott, és gondosabban becsukta az ajtót, de igazi zár nem volt rajta.
Lekapta a pulóverjét, és megpróbálta szárazra törülni a kékre fagyott, didergő testemet.
Hosszasan végignézett rajtam, mint aki tanácstalanná vált, hogy hogyan is fogjon hozzá, vagy hol kezdje el. Rám borította, és enyhe dörzsölgetéssel szárítgatta a hasamat, majd egyre inkább a melleimet. (Nyilván ott lehetett a legvizesebb, mert hosszasan kellett szárítgatni, oda - vissza húzogatta a pulóverjét.)
Amikor pedig elkapta onnét, hogy most a lábaimat is megszárogassa, a szemét továbbra sem tudta elemelni, hanem hosszasan szemlélgette még a melleim halmát (talán kíváncsi volt, hogy eléggé száraz lett - e már).

Élveztem, hogy ennyire érdekli a látvány, finoman dörzsölgető tenyerét szívesen éreztem a mellemen. Volt a dologban egy jó adag izgató érzékiség is. Más esetben, korábban, nemigen érintett meg, de most nagyon jólesőn fogadtam.
Kezdtem egyre inkább értékelni az életet, az élet minden apró örömét. Még egy szimpla kis érintést is.

Aztán elkapta a szemét róla, majd nagyobb figyelmet fordított a lábaimnak. Lehúzta a kockás flanelingét is, és a lábam ujjait egyenként törölgette át, finoman morzsolgatva az ujjaim között. Olykor közel hajolt, és rálehelte a meleget, majd ismét a tenyere közé fogta a dermedt lábfejemet, és tovább dörzsölgette bele a melegséget. Váratlanul odahajolt és a lábfejemre, meg a sarkamra is röpke kis puszit tett. Végigszaladt rajtam az öröm melege, hogy már képes vagyok érezni, már nem érzéketlen fagyás az egész testem, hanem érezni tudom, amint a puha szájával megérintette az Achillest.

Ahogy lassanként fölmelegedtem, egyre inkább a bizsergés járta át a tagjaimat. Abban a lábamban is vadul száguldott a forró tűszúrásként érzett zsongás, amelyik éppen nem volt megmunkálás alatt. Sőt úgy éreztem, hogy az élet melege egyre inkább széjjelkúszik bennem, mintha mélyen a gyomromból indulna, és úgy áramolna tovább a tagjaimban, belülről kifelé.
Nagyon élveztem, ahogy masszírozta a testem. Már mindenütt száraz voltam, mostmár csak a vérkeringésem felpezsdítéséért dörzsölgetett, simogatott. Vagy ki tudja miért, de bizonyára szívesen tette, mert lelkesen markolgatott mindenfelé.

Ahogy a pokróc szegélyén térdepelt, egyik lábamat feltette a vállára, a másikat pedig tovább dörzsölgette. Akkor kiemeltem azt a lábamat is a markából, és föltettem a másik vállára.
Két karja leesett a dereka mellett.
Váratlanul egy fantasztikusan erotikus pozitúrában találta magát, ahogy egy nő enyhe terpesszel a két vállán tartja a bokáját, kissé megemelt tomporát a térdeire téve, egyébként meg a hidegtől kihegyesedett mellei ott rezegnek előtte karnyújtásnyira, a kapkodóvá vált lélegzetvételtől hullámozóan.

Odatapadt rám a tekintete, és hosszú másodperceken át csak emésztette a körülményt, és egyértelműen látszott, hogy képtelen belőle elszakadni is, de nem meri abba az irányba folytatni se, amerre evidensnek látszik, s én magam is egyre inkább szeretném a folytatást.

Oldalra fészkelődve a karjáért nyúltam, és a kezét behúztam az enyhén elnyílt ölembe, a puha szőrzetre tettem.
Éreztem, hogy tétova, és talán vissza akarta volna húzni a kezét onnét. Akkor rászorítottam a két combommal, és még inkább megemeltem a csípőmet, hogy kétsége se maradjon, hogy igenis ott szeretném tartani a finom meleg tenyerét.
A dolog egyértelművé tétele érdekében még oda is súgtam, hogy ott is melegítse meg nekem, jó tüzesre.
Zavartan húzódozott, valamit motyogott is, hogy nekünk ezt nem szabad, meg hogy a rokonság miatt, meg hogy nem akar visszaélni a helyzettel, stb., több megkezdett tétova mondatba is belekapott, melyek közül egyiknek sem volt vége, de egyre vörösebbre gyúlt az arca, éreztem, hogy a zavar eluralkodik rajta.

- Fázom még, simulj hozzám teljes testtel, melegíts át - kérleltem - és máris úgy fészkelődtem, hogy a hátamat a mellkasának vethessem, beleülhessek az ölébe, a combjaimmal pedig hozzásimulhassak az övéhez. Végigfeküdt mellettem, de nem mert átölelni.
- Igus ne csináld ezt velem! Képtelen vagyok ellenállni, ha ilyesmit művelsz nekem! Nem volna szabad nekünk ezt! Nem volna szabad... - de már csak sóhajtotta a mondat végét.

Hiába is próbálta zavarában elhúzni magát, nem tudta elrejteni előlem, azonnal észrevettem, hogy jelentős merevedése van.
Fektemben a felső karját megragadtam, és előrehúztam a mellemig. Míg a marka kosarát kitöltötte a keblem, a hüvelykujját rátettem a kihegyesedett bimbómra és finoman simogattam vele. Éreztem, ahogy mélyeket lélegzett, megemelkedett tőle a mellkasa, és hozzám feszült. Finom volt így érezni őt a hátamon, ahogy hozzám forrt, a teste forró volt, és olyan megnyugtató az ölelése.
Vagy mit is mondok, kifejezetten izgató volt, az az ölelés, ahogy a bimbómat simogattam az ő ujjbögyével, miközben pedig addig - addig mocorogtattam a pucér fenekemet az ölében, míg egészen mélyen belenyomtam magam a homorújába.

Odakinn féktelenül tombolt a szélvihar, idebenn pedig egyre erősebben tombolt a vihar bennem, újabb és újabb hőhullámokat árasztva széjjel a bensőmben, egyre inkább az ölembe összpontosítva. Föltüzelt az öröm, ahogy ő belelihegett a tarkómba, és egyre kevésbé én irányítottam az ujjait, hanem már inkább csak magától simogatott. Finoman megharapdálta a tarkómat, kicsit a gerincemet is. Előrehajolt, és a tarkóm után a fülcimpám szegélyét is megnyalintotta, majd tétova ujjaival kicsit lejjebb barangolt, a hasam alá. Óvatos cirógatással végigsimított a puha szőrzetemen, és elidőzött ott egy picikét, mint aki további bíztatásra vár.

Csak egy kicsit emeltem meg a fölső lábamat, máris értette, hogy szabad utat kapott.
Izgatottan összerándultam, amikor az ujjával a legérzékenyebb pontokhoz ért. De amikor elemelte onnét a kezét, máris a csuklója után kaptam, és visszahúztam ugyanoda, ahol az előbb simogatott.
- Csináld még, nagyon jó... óóóóh... finom, simogasd még!
Félkönyékre emelkedve előrehajolt, és a fülemről, nyakamról a mellkasomra vándorolt, és immár a keményre hegyesedett bimbóimat nyalogatta, miközben én vonaglottam az ujjai alatt.

Egészen megszűnt a külvilág, már nyomokban sem emlékeztem a tomboló viharra, vagy a halállal fenyegető rianásra nem éreztem a halászkunyhó dermesztő hidegét, csak a lüktető forróságot, amelyik hullámokban lepett el.

Rátette a tenyerét a fanszőrzetre, megtámasztotta, hogy a hátulról érkező támadáskor ne mozduljon el a pozíció, majd pedig kényelmes lassún kezdte a behatolást. A vállamat harapdálta, és forró lihegésével átmelegítette a lapockámat. A másik karjával is magához szorított, és rövid amplitúdóval járatta a dugattyút.
A fülemhez szorította az arcát, hogy minden kéjes nyögését jól hallgassam, hogy minden lihegős elragadtatott bókját érthessem. (Ugyanis beszéltem neki korábban erről, hogy micsoda őrülten izgatónak tekintem, ha egy férfi az érzéki pillanatokban képes szavakba önteni az elragadtatását. És ő emlékezett erre az extrém vágyamra, és igyekezett megadni nekem az izgató szavak örömét. Valahogy úgy, amiként a kakasa a punusommal szeretkezett, úgy a szavai az agyammal, a tudatommal.)
Imádtam hallani a kéje hangjait, egyre inkább fölpörögtem tőle. Ez a fiú aztán mindent tud! A szavaival elvarázsol, sokkal áthatóbb örömben részesítve, mint egy szimpla szeretkezéssel.

Az ujjai vadul táncoltak a kis hasítékomban. Kifeszült a szegélye, ahogy ő kitöltötte. S ennek a feszes karimának az ingerlése aztán egyre inkább elszorította a levegőt a tüdőmből, csak zihálva kapkodtam, a kezdeti sóhajaim előbb inkább szakadozott hörgésekké mélyültek, azután pedig már csak vinnyogó gyönyörteli kéjes robbanás maradt.

Elernyedten roskadt össze bennem a feszültség. Végigöntött az a féle világbéke, amelyik csak az enyém, amelyikhez sokkal több közöm van, mint a többiekéhez. Percegik csak lihegősen kapkodtam a levegőt, lassan csitultam le egészen. A mellkasának vetve a hátam, immár elsimultam, elernyedtem.

Még nem is egészen nyugodtam le, még elgyöngülten pihegtem, amikor váratlanul sarkig tárult a fabódé ajtaja, és nagybátyám kissé riadt, vagy még inkább meglepett ábrázata jelent meg benne. Tán szólni készült valamit, de csak eltátotta a száját és azután hang nélkül becsukta. Majd vörösre borult arccal kihátrált az ajtófélfa mellől.
Szó nélkül visszamászott az autóba, kivárta, hogy valamennyire összerendeződjünk odabenn, és a pokrócba csavarodottan előkászálódjak magam is, és bemásszak a kocsi hátsó ülésére.

A két kerékpárt meg az átázott ruhaféléket a csomagtartóba lökte, majd jócskán rácsavarta a fűtést, mielőtt megindult az autóval hazafelé.
A visszapillantóba nézve hosszasan vizsgálgatta az arcom, aztán csak megenyhült az ijedt feszültség, idekacsintott és sokat értőn belemosolyodott a tükörbe.
Szavazz Te is!

Átlag: 6.58 pont (107 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#15 barbi81 2016. 07. 16. szombat 18:46
Nem rossz
#14 feherkalman1 2014. 11. 19. szerda 22:56
jópofa történet
#13 Csipetke111 2014. 04. 18. péntek 18:50
Aranyos...
#12 papi 2014. 03. 10. hétfő 15:20
Nem rossz
#11 feherfabia 2013. 12. 29. vasárnap 06:50
Jó a történet csak elég körülményes!
#10 tutajos46 2013. 09. 29. vasárnap 07:36
Kicsit hosszúra sikerült.
#9 szanci 2006. 02. 20. hétfő 00:47
a jó kis sztori csak a sok körítésbe, bele lehetett volna írni hogy hány évesen történt az eset. :)
7p
#8 Leone 2002. 05. 9. csütörtök 00:42
Kellemes kis történet!
#7 Öblös 2002. 05. 8. szerda 13:49
Nekem nem tetszett bibibú!
#6 Maci 2002. 05. 7. kedd 22:00
Kicsit hosszú volt a körités,de tetszett.Csak így tovább!
#5 Maugli 2002. 05. 7. kedd 15:09
Nnnnna végre! Már kezdtem elkeseredni az előzőktől.
nyócpont
#4 bygirl 2002. 05. 7. kedd 14:55
túl hosszú a mentés 3 pont
#3 newbie #111 2002. 05. 7. kedd 14:53
Jó volt a hosszú tájleírás, szeretem a körítést;)
#2 Ildica 2002. 05. 7. kedd 06:27
:-))Az előző kettő után üditő olvasmány volt.:)
#1 Törté-Net 2002. 01. 17. csütörtök 18:00
Mi a véleményed a történetről?