Osztálytalálkozó 2. rész

Mire felébredtem, már világos volt. Ellentétben a tegnappal, síri csend honolt a környéken. Elégedetten nyújtóztattam ki a tagjaimat, amik bágyadtan tiltakoztak. Oldalra néztem, de az ágy üres volt. Enyhe csalódottsággal másztam ki, és a kötelező fürdőszobai kör után a konyha felé vettem az irányt. Sehol senki, minden csukva. Már épp nyitottam a szám, hogy megkérdezzem, van-e itthon egyáltalán valaki, amikor egy cetlin akadt meg a szemem.
"Elugrottunk vásárolni, csók: N. "
Az órámra pillantottam: fél egy. Ideje ránézni a telefonomra, illetve előbb megkeresni, hiszen két napja volt a kezemben utoljára. Első próbálkozásra meglett: valaki a táskámba tette. Gondolatban dobtam egy csókot "valakinek" és előkotortam a töltőt. Ahogy bekapcsoltam, valóságos üzenetáradat indult meg. Szilvi... Amióta elindult innen a kocsival, még csak nem is gondoltam rá. Ebből is látszik, mennyire makacs tudok lenni, ha valamit a fejembe veszek – még magamnak sem ismertem be, hogy ez a kapcsolat már rég halott volt. Öt perccel később a fejemet fogva bámultam a telefonom. Megdöbbenésemből ajtónyitás hangjai zökkentettek ki. Anita lépett be a konyhába, nyomában Nórival, aki jó szokásához híven most sem vitte túlzásba az öltözködést: egy vékony, feszülős top és egy szemtelenül rövid szoknya volt rajta.
– Helló bajnok – vigyorgott rám Anita, majd sokatmondó tekintettel nézett Nórira, aki enyhén elpirult.
– Sziasztok – léptem oda Nórihoz, aki félszegen nyújtotta az arcát. Megfogtam az állát és megcsókoltam. Ledobta a szatyrokat, átkarolt és mohón visszacsókolt.
– Oké – kuncogott Anita, és ott hagyott minket.
– Szia – mosolyogtam Nórira, mikor végre elengedtük egymást.
– Szia – pirult el ismét.
– Segítsek? – Intettem a bejárati ajtó felé.
– Oh, igen, légyszi – tette a füle mögé a haját. – Zsolti kint vár.
– Jól itt hagytatok – tettem le később az utolsó szatyrot.
– Nem akartalak felkelteni, olyan mélyen aludtál – turkált a hűtőben Nóri. Ahogy lehajolt, a szoknya alól kibukkant formás feneke. Magamról elfeledkezve bámultam, és elképzeltem, ahogy beleharapok. Szinte éreztem a bőre ízét a számban...
– Megvagy, haver? – Bökött oldalba Zsolti.
– Ja, persze! – Ocsúdtam fel.
– Ja, persze... – vigyorgott, majd kacsintott és felment a lépcsőn.