A+ A-

Egy beteljesült álom

Egy üzlet és reménybeli állás szervezése kapcsán majd’ egy évet „társadalmi munkában” kellett dolgoznom. A szerteágazó és sok embert megmozgató ügylet egyik résztvevője ismét csak a „biztosítós csaj” volt. Időközben kiderült, hogy egy közös ismerős révén már évekkel korábban találkoznunk kellett, de egyikünk sem emlékezett a másikra. Az üzlet végül is sikeres lett, s mindketten az új cégnél kaptunk állást.
A munka temérdek volt, és nagyon sokszor a késő éjszakába nyúltak a megbeszélések. Kiderült, hogy valójában nem is ellenszenves, csak sokat beszél és nem kicsit harsány. Ezzel leginkább gátlásait igyekszik palástolni. Ahogy egyre jobban megismertem, mind világosabbá vált, hogy minket egy tőről metszettek. Ha elkezdtem egy mondatot, ő majdnem mindig be tudta fejezni. A legbizalmasabb üzleti információk alapján szinte szó szerint ugyanarra a következtetésre jutottunk.
Gyermeki ártatlanságomban eleinte észre sem vettem, hogy ő már jó ideje másként néz rám. Hosszú ideig tartott, míg erőteljes ösztönzésére lassan rádöbbentem, mi is zajlik köztünk.
Egy késő éjszakai megbeszélésen, ahol időnként a világ megváltásáról is szó esett, s magunkról is el-elmondtunk sok mindent, egyszer csak kijelentette, hogy ő ugyan már nem mondhatja magát tininek, két gyereke is van, de még soha nem volt szerelmes. Parázs vita alakult ki, hogy tartható-e ez az állapot. Én amellett kardoskodtam, ha eddig nem tette, feltétlenül ki kell próbálni a dolgot, mert anélkül nem szabad meghalni.
– És milyen az, amikor szerelmes valaki? – tette fel a kérdést.
– A legnagyobb önzés és a legnagyobb önfeladás ugyanabban a pillanatban – válaszoltam. – Ha nincs szerencséd, nagyon sokat szenvedhetsz, de ezzel együtt felejthetetlen érzés.
– Akkor köszönöm, én nem kérek belőle, szenvedtem már eleget.
Ekkor, már mintha kezdett volna derengeni valami a fejemben, de még nem tudatosult az egész. Néhány nappal később egy hasonló beszélgetésen, amikor már csak hármasban voltunk közös főnökünkkel, és jó néhány felest is megittunk, a következő kérdést tette fel:
– Mit csináljak, ha valaki nagyon tetszik nekem, de nem nagyon reagál a jelzéseimre?
– Lehet, hogy észre sem vette a dolgot – vetettem ellen.
– Az ki van zárva – így ő.
– Talán még egyértelmûbbé kellene tenni a jelzéseket – gyúlt fény az elmémben.
S mit ad Isten, egy fél óra elteltével hirtelen megszólalt:
– Nagyon fázik a lábam.
– Add ide, megmelegítem – ajánlottam.
Az asztal alatt ölembe rakta lábait, s miközben tovább folyt a beszélgetés, én lassan, de félreérthetetlenül simogatni kezdtem őket. Soha nem fogom elfelejteni. Fehér zokniban volt, és sajnálatosan szûk szárú farmerben, így bármennyire is igyekeztem, nem tudtam a vádlijánál följebb jutni.
Amikor hazafelé gurultunk – bár mindketten tisztában voltunk a helyzettel – alig-alig szóltunk egymáshoz. A szituáció annál is kínosabb volt, mert férje az este folyamán, és az alatt az öt perc alatt is, amíg az autóban ültünk, többször rácsörgetett, hogy mikor jön már. Úgy láttam, hogy amikor jelzésére – Csipkerózsika álmomból fölébredve – végül nyíltan válaszoltam, megijedt. Ezt be is vallotta, miközben a házuk előtt egymás kezét fogva beszélgettünk. Ekkor ismét megszólalt a mobilja. A férje volt. Rám nézett, szomorúan elmosolyodott, kinyomta a hívást, és elindult a házba.
Másnap reggeltől izgalmas játék alakult ki közöttünk. Folyamatosan ürügyet találtam arra, hogy közelében lehessek, ő pedig nagyon ritkán mulasztotta el, hogy mintegy véletlen, végigsimítson a kezemen, vagy egy-egy ügyirat tanulmányozása közben csípőjével nekem támaszkodjon. A legemlékezetesebb az volt, amikor egy könyv tréfás versein mulatva, miközben a vállam fölött a könyvbe tekintett, kebleit a vállamon nyugtatta. Az egészet az tette igazán izgalmassá, hogy eközben a többen az irodában voltak, de az egészből semmit sem vettek észre. Vagy amikor szintén egy iratot tanulmányozott mellettem állva, én pedig a székében ülve simogattam lábát, miközben három-négy ember az asztal túloldalán beszélgetett.
Egyszóval a metakommunikáció minden formáját a kihasználtuk. Nézéssel, szelíd simogatással, apró de egymás számára félre nem érhető megjegyzésekkel fejeztük ki egymás iránt érzett vonzalmunkat. Egyetlen probléma akadt csak, hogy semmiképpen nem akart kötélnek állni:
Néhány hét elteltével a szemére hánytam, hogy elkezdett játszani a tûzzel, s amikor az fellángolt, megijedt, s leengedte a húsz milliméteres hajópáncélt, majd amögé bújt. Ezen kissé összezördültünk, így néhány napig csak a feltétlenül szükséges hivatali kapcsolatra korlátoztuk találkozásainkat. Láttuk persze, hogy a másik szenved, de mindketten túl büszkék voltunk a közeledéshez.
Ekkor két napos képzésre kellett mennünk, a Balaton mellé. Addigra olyannyira megorrolt rám, hogy még az autómba sem volt hajlandó beülni, inkább vonattal ment. Én viszont már nehezen bírtam így tovább, ezért a vasútállomáson vártam.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 8.25 pont (44 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#6 cscsu50 2017. 10. 15. vasárnap 03:26
folytasd a sztorit
#5 listike 2017. 10. 14. szombat 09:28
Kevesen érik el ezt a magas színvonalat.
#4 Andreas6 2017. 10. 14. szombat 07:18
Jó volt olvasni. Bár minden írás legalább megközelítené ezt a színvonalat!
#3 sunyilo 2017. 10. 13. péntek 21:56
Kellemes írás.
#2 A57L 2017. 10. 13. péntek 04:18
Jó írás lett belőle.
#1 Törté-Net 2017. 10. 13. péntek 00:00
Mi a véleményed a történetről?