Mosaic Stories: Név nélkül

Kótyagosan, fájó fejjel ébredtem és emelkedtem egy idegen ágy ismeretlen, de kényelmes vízszintjéből. Igen halovány emlékeim is csak kavarogtak ideérkezésem pontos idejéről és miértjéről. Próbáltam összekaparni széthullott gondolataimat: nem nagyon ment...
Annyi még megvolt, hogy aznap este ittunk. Elég sokat: ünnepeltünk. Ugyanis délelőtt volt a rettegett, első számonkérés, amit sikeresen túléltünk.

Még mindig eszembe jutott az a félelem, az a gyomorszorító érzés, ahogy vártunk a vizsgáztató(k)ra: egymás mellett, izgulva, reszketve, izzadó tenyérrel, fehér köpenyben. Ültünk szép sorban, mint a galambok, és ha tehettük volna, rögtön kirohanunk a szörnyű kicsire zsugorodó teremből, ki az intézetből, el az egyetemről bárhova, csak hagyhatnánk a francba az egészet. De természetesen senki nem mozdult, csak mikor a három főből álló "vallatóosztag" a nevét olvasta és kérdezgetni kezdte. De végül is minden gyomorgörcs és szomatizáció ellenére megúsztuk, mi több: pár cent , , esetleg néhány elfogyasztása után már szinte semmiségnek tűnt az egész. Akkor kezdte sejteni a banda, hogy a kettes valóban nem a legszebb jegy, de a legeslegjobb; valamint, hogy rendesen fel kell kötni azt a literes bugyit, ha el akarjuk végezni ezt a "pár" évet.

Borzongva megráztam a fejem: erre pont nem akartam gondolni, de az aljas emlék egyszerűen letámadott. Szerencsémre és ijedtségemre valaki vagy valami megmozdult a sötét szobában: egy alacsony, látszólag ülő alak kezdett turkálni a földre dobott, táskának tűnő halomban.

– Jobban vagy? – kérdezte kedves, rekedtes hangján. Felismertem: egyik csoporttársam volt. Nem túl sokat tudtam róla: az alacsony, rettenetesen bőbeszédű, csinos, cigis és örökmozgó lányról, N. – ről: hosszú haja a háta közepéig ért, mindig jól öltözködött, minőségi parfüm és a napi egy doboz elszívott cigi tipikus illatkeverék-felhőjében mozgott és ha egyszer hozzá került a szó, nagyjából fél óráig be nem állt a szája. Láttam pár előadáson, voltunk gólyatáborban mindketten, feleltünk a másik néhány banális kérdésére, illendően viszonoztuk a kapott mosolyt és a többi. Két előadás közti szabad 20 percben beszélgettünk egyet, de ebből nem lehetett valami sokat leszűrni.