Vágyak a bűn mocskában 3. rész - Amikor már nincs visszaút

– Mi jár a fejedben? – törtem meg a csendet.
– Nem kapcsolunk villanyt? – kérdezett vissza, de válaszomat meg sem várta máris kattant a kis lámpa kapcsolója – ... látni akarlak – párnákat stócolt össze a háta mögött és feljebb csúszott.
– Láthattál már eleget... – kacagtam fel kedélyesen.
– De ez most nagyon más... – nyúlt a hónaljaimba, hogy én is feljebb kígyózzak a testén – ... megváltozott... – mintha elbizonytalanodott volna – ... nem is, azt hiszem inkább kiteljesedett... – érezhetően kereste a szavakat a kialakult helyzetünkre. Időről időre jól észrevehetően elmerengett.
– Tudod ugye, hogy bűn az anya és fia között ilyesmi? – zavarodottan bukott ki belőlem.
– Persze, tudom hát... – kezdte elbicsakló hangon – ..., de nem is értem miért... – folyamatosan simogatott a derekam és a fenekem környékén – ..., mert én szeretlek... – folytatta – ... és most már... – kereste a tekintetem – ..., nemcsak anyámként... – ölelt egyre szorosabban magához, ahogy összenéztünk – ..., hanem nőként... – vált egyre szentimentálisabbá – ..., a szerelmemként...
– Ne butáskodj! – tört még a felszínre talán utolsó erejével a józan racionalitásom – Egy frászt vagyok a szerelmed... – próbáltam szembesíteni a valósággal – ... legfeljebb a szexpartnered...
– Ne hidd! – vágott a szavamba – ... hányszor, de hányszor elképzeltem... – lelkesen cáfolni próbált – ... és már most mindent felülmúltál... – belemarkolt a fenekembe és segített még feljebb csúsznom – Szeretlek! – fogta meg gyengéden arcom két oldalát és bátortalanul elcsattant az első csók. Ajkaink lágyan összeforrtak nyelveink pajzán játszadozása közben. Azt hiszem ekkor már sokkal inkább szenvedélyes szeretőkké lettünk. Ölelve, átkarolva egymást folyamatosan csókolóztunk miközben egyre jobban összefonódtunk.
Ágaskodni kezdő farka már az oldalamat bökdöste. Így noha a legtermészetesebb lett volna, ha teljes testemmel a testére fekszem, hogy hasunk közé szorítsuk heves, ifjúi vérétől duzzadó fütykösét, valamiféle játékos, félszeg feszélyezettség miatt, vagy talán épp pont azért, mert szerettük volna még jobban felhúzni a másikat, hosszasan elodázva, egészen pattanásig feszíteni a húrt, mégsem ezt tettük, hanem csak nyaltuk-faltuk egymást.