A gyertya hatalma

Először négy éve, egy fiatal tehetségeknek rendezett zongorahangversenyen pillantottuk meg egymást. Ő 18 volt, én pedig nála alig 2 hónappal fiatalabb.
Jake mint fellépő, én pedig mint fiatal kisegítő-szervező voltam jelen. A játéka teljesen elvarázsolt, nem beszélve a külsejéről.
Hihetetlen jól állt neki a frakk. A fekete nadrág és zakó illetve a fehér ing kontrasztja kiemelte fényes, rézbarna bőrét. Kócosan álló fényes fekete haja ezernyi gyémántként verte vissza a rávetülő fénysugarakat.

Mesterien játszott. Hosszú ujjai könnyedén siklottak a billentyűkön, mesés melódiát elővarázsolva a hangszerből. A játéka alatt teljes volt a csend. Mintha a nézőteret megbabonázták volna. Aztán zavart taps és végül ováció következett. Nem számoltam, de legalább négyszer visszatapsolták.

A koncert utáni banketten végre megismerkedhettem vele. A szimpátia kölcsönös volt, éjszakába nyúlóan beszélgettünk, és innentől kezdve szinte szimbiózisban éltünk.

Jacob az elejétől kezdve úriember módjára viselkedett. Egyáltalán nem áll szándékában elsietni a dolgokat, nem volt mohó, vagy türelmetlen. Az első puhatolózó csókunk is csak a sokadik randevúnk alkalmával csattant el, miután hazakísért.

A kapcsolatunk ötödik-hatodik hónapjában, a nála töltött délutáni találkozásaink alkalmával azonban egyre messzebb és messzebb merészkedtünk puszta csókolózásnál.

Imádtam a gyertyákat, így muszáj volt az esti találkozásaink alkalmával kettőt-hármat mindig meggyújtanom. Már csak a hangulat miatt is. Igaz, sokszor cikizett a gyertyamánia miatt, de én erre csak azt válaszoltam, hogy egyszer még megköszöni nekem.

Így a félhomályban Ő félülésben pihent a matracán, én pedig az ölébe hajtottam a fejemet. Közben egy közös szerzeményünket hallgattuk és beszélgettünk. Természetesen a zenéről, arról, hogy mi történ a rezervátumban, suliban, ki kivel randizik, ki lett terhes kitől. Mondhatni csak a szokásos, mindennapi dolgokról. Csókolóztunk, simogattuk, megérintettük egymást.
Ez a kontaktus már szinte fájt, ha elmaradt, annyira igényeltük a másik ilyesfajta közelségét.

– Alice! – szólított meg kissé bátortalanul.

Felültem és belenéztem abban a gyönyörű sötét szempárba, amelynek tulajdonosa végérvényesen elrabolta a szívemet.

– Nagyon-nagyon szeretlek – mondta mély, reszelős hangján, és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.