Oroszlánkirály

Még dübörög a fülemben a zene, a város nem alszik, csak kicsit vagyok rosszul, hányni nem fogok. Menekülök valami elől, üldöz, mar a fájdalom, elvesztettem azt, akit szerettem. De így hová jutok?

A napok szürkén egybefolytak, mint az esőcseppek az ablakomon. Tulajdonképpen miért is sírok utána? Nem is szeretett, az utóbbi hónapokban szexelni sem akart velem. Minek foglalkozom vele? Miért idegesít, hogy talán van neki más? Minden ujjamra találok egy olyat, mint ő. Mindennap vagyok. Mi van?
Azt se tudom, mikor szakított velem. Egy hete, kettő? Nem is érdekel. Csak a fájdalomra emlékszem, a többi mind homályos. Nem emlékszem arra, hogy mit tettem, csak a barátaim elbeszéléséből tudom, hogy teljesen szétéltem a testem. Néhány nap után azért kezdtem jobban lenni, sírni egyáltalán nem tudtam, és valamiféle hideg közönyt éreztem iránta, ha rá gondoltam. Elkezdtem ismerkedni is, mondván, majd csak találok valakit, aki segít felejteni, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar bekövetkezik, és hogy pont azt az embert találom meg, akire igazából elég sokat vártam.
Azon a gyönyörű, nem túl nedves októberi napon egy belvárosi kocsmába beszéltünk meg iszunk-hányunk-belefekszünk összeröffenést a barátokkal. Egész nap fetrengtem, valami felkúszott a gyomromból a torkomba, majd vissza, nem tudtam, mi van velem. Valamikor egy órával a buli előtt kezdtem el beszélgetni a delikvenssel. Kép alapján egész helyes pasi, izmos, ápolt, szépek a szemei. Úgy gondoltam, mivel éppen elég jól nézek ki, jöjjön, aminek jönnie kell, találkozom vele. El is hívtam a zárt körű kis bulinkba, de majdnem nagyon a végére ért oda. Először nagyon nem tetszett. Semmiben sem hasonlított arra a srácra, aki összetörte a szívemet, és én mégis szerettem, akármit tett. Szóval, megérkezett a delikvensem, és először nehézkesen ugyan, de beindult a beszélgetés. Lassanként rájöttem, hogy egész jó a humora, sokat nevettem vele, persze ezt köszönhettem a nagy mennyiségű is. Sokszor kimentem vele kettesben cigizni, egyszer húsz percre, a többiek már aggódtak, hogy hová tűntünk. Eleinte nem nagyon mertem a szemébe nézni, mert láttam benne valamit, most sem tudom, hogy mit, de ahogy telt az idő, már derekasan álltam a tekintetét. Abban a néhány percben, amit a barátaimmal töltöttünk, egy pohárból ittuk a , és kezdtem valamit érezni magamban, amiről nem tudtam, hogy mi az.