A+ A-

A cseléd 2. rész

Részlet Almássy - Az ezred menyasszonya című könyvből
Megvásárolható itt
Kázmér úr házába mentünk, de előre a lelkemre kötötte, nehogy a felesége észrevegyen ám valamit, mert akkor lesz csak csú­nya világ... Ahogy megláttam az asszonyt, bizony én is jobbnak tartottam, ha csak akkor felelek neki, ha kérdez, mert ő is majd akkora termet volt, mint az ura, és olyan vörös haja volt, mint mesében a boszorkánynak.
- Na, csakhogy! - ez volt nála az adjonisten! Az a marha nagy ember meg, mint egy ma született kisliba, csak sipákolni tudott, nem bírt kinyögni egy értelmes mondatot sem. - Te lennél az? - kérdezte tőlem a boszorkány.
- Én - mi mást is felelhettem volna erre.
- Hány éves vagy? - nézett le rám, aligha értem a válláig.
- Tizenhat.
- Hazudsz ! - tette a csípőjére a kezét.
- Miért hazudnék? Nézze meg a keresztlevelem, ha nem hiszi.
- Az is hazudik. Vagy te már húsz is.
- Még nem, de majd leszek - próbáltam vele nyelvelni, de aztán jobbnak láttam, ha végleg befogom a szám.
Adtak valami vacsorafélét, aztán az asszony hátravitt egy kamrába.
- Itt fogsz aludni! - mutatott az ágyra. - Itt a lavór, fürödj meg, mert holnap mész az orvoshoz! Bólintottam csak neki, jobb, ha ki sem nyitom a számat. Állt az ajtónak támaszkodva, keze a háta mögött.
- Vetkőzz! - nagyon értetlenül nézhettem rá, mert folytatta.
- Látni akarom, hogy tényleg megfürdesz. Nem akarok holnap az orvos előtt szégyenkezni veled. Nem voltam én szégyenlős, főleg nem egy asszonyszemély előtt, hát leszórtam magamról a blúzt, a szoknyát meg az inget, és kezdtem önteni a vizet a lavórba.
- Itt a szappan - adta a kezembe a levendulaillatú kis szappandarabkát. Ahogy ránéztem, láttam a szemében, úgy néz, ahogy csak a férfiak szoktak... Levettem a lavórt a földre, és inkább lehajoltam mellé. Kezdtem dudorászni, hiszen azért is boldog voltam, mert ha már első este fürödhetek ilyen jó szagú szappannal, akkor nem lesz itt nekem olyan rossz sorom, aztán meg azért is jó kedvem lett, mert láttam jól, elkerekedik a szeme a boszorkánynak, ahogy végignéz rajtam.
- Ha elárulsz, megöllek! - sziszegte. én csak álltam felegyenesedve, nem értettem, miről beszél, míg aztán látom, hogy a boszorkány úgy álltában kezdi felhúzni a szoknyáját mind magasabbra. Csak azon imádkoztam, nehogy az derüljön ki, ő is férfi, mert valahogy hozzá se lett volna gusztusom... De nem, mert amint a matató, vörös szeplős keze eltalálta a helyes utat a hajas babájához, egy akkora vörös macskát láttam a lába között, hogy komolyan megijedtem tőle. Kezdi ő is azt a játékot játszani a saját macskájával, amelyet én is szoktam magamnak, és a szemét le nem veszi rólam.
- Mutasd a melled! - parancsolta, hát megemeltem két kezemmel a melleimet, és felé kínáltam... A nagy mutatóujja meg csak úgy pereg a hajas babájában... - A feneked! - fordultam én engedelmesen, hiszen legformásabb felemről volt szó... No, elkezd erre lihegni, de úgy ám, mintha lovas kocsit húzna hegynek felfelé. - Mosd meg ott! - mutatott a szabad kezével a hajas babámra.
Rálöttyintettem egy kis vizet, aztán kezdtem a szappannal jó sok habot csinálni a hajas babámon. Ez volt ám csak a jó kis játék. A tenyerem, az ujjaim finoman csúsztak, alig kellett magamhoz érnem, és már éreztem, nyílik a kiskapum... Kihasználtam a kellemes csúszósságot, és előbb csak az egyik, aztán sorra
még két ujjamat dugtam magamba, és elképzeltem azt, hogy Kázmér úr orrán nincs az a randa bibircsók, hogy most nem a kezem van benne a hajas babámban, hanem az ő jókora szerszámja... így élveztünk el a ténsasszonnyal egyszerre. Ahogy kicsit kilihegtük magunkat, az asszonyság odajött hozzám, lehajolt, és adott egy-egy csókot mind a két mellemre, aztán a hajas babám következett, és végül az arcát rásimította a fenekemre, és csak guggolt előttem... míg rá nem jöttem, hogy ő máris újra kezdte a játszadozását. Amennyit láttam belőle, a szoknyája sokat takart, valami volt a kezében, és azt húzkodta-tologatta magába, a nagy vörös macskája meg egyre jobban eltátotta a száját... Egyszer csak elengedett, és hanyatt vetette magát, lába az égbe kalimpált, két marokra kapta azt a valamit, és úgy húzta-vonta, morgott és sikoltozott hozzá. Megsajnáltam szegényt, simogattam hát neki a homlokát, arcát, aztán egyre lejjebb. Nagyobb melle volt, mint Mariskának. Kiszabadítottam, nehogy megfulladjon még a végén, és masszíroztam úgy, mintha magamnak tenném. Eligazítottam a szoknyáját, hogy jobban járhasson a keze, akkor már szerintem, nem is volt észnél... egyszer csak nagyon megcsendesedett, egy hosszú sikoly, és kezdte kihúzni magából azt a valamit. Volt vagy fél méter!
- Ezért - mutatta nekem azt a sima fadarabot, ami az előbb még benne volt. - Ekkora kell nekem... előbb feltérdelt, aztán megbicsakló lábbal felállt, és kiment. Sajnáltam szegényt... Férfiembernek ekkora úgy sincs. Hálát adtam hát az istennek, hogy nekem sohasem lesz szükségem arra, hogy megkívánjam a lovakat, elég lesz nekem annak a fél méternek a kisebbik darabja is. Aludtam, mint akit fejbe vertek. Reggel aztán nagyon kedvesen ébresztett Kázmér úr felesége. Simogatással, csókokkal meg minden módon megpróbált kedveskedni. Nem volt ellenemre a dolog, mindenkinek hasonló ébresztést kívánok. Szóval alig nyitottam ki a szemem, már arra ébredtem, hogy a hajas babám kitakarva, kitárulkozva hagyja, hogy minél jobban hozzáférjen a ténsasszony... Tudta ő is, mitől döglik a légy! Aztán olyan dolog történt velem, mint még soha, mert közel már az elélvezéshez, az asszonyság szorgoskodásának köszönhetően, egyszer csak rábukik a hasamra, és csókolja, csókolja! Mire a köldökömtől leért a hajas babámig, pedig sietett, mondhatom, én kétszer élveztem el... de akkor jött még a java! Megragadta a két lábam, és az ágy szélére rántott, ő betérdelt a két lábam közé, és... istenem, ne hagyj el!... Megcsókolta előbb csak úgy futtában a hajas babám, aztán kezével szétsimította rengeteg szőrömet, és megcsókolt ott...
Nem tudom, mi történt. Csak arra eszméltem, hogy rázogat...
- Mi van veled? Ne bomolj, te lány! - rázott a vállaimnál fogva.
- Sem... mi... - próbáltam megnyugtatni. - Nekem ez... olyan jó volt... Én még soha...
Nevetve szaladt ki a szobából.
Jóllakva így is, úgy is, elégedetten mentem Hortenzia asszonnyal arra, amerre vitt. Jártunk a városházán, egy barátnőjénél, aki kedvesen végigtapogatott, de semmi több! Szóra sem érdemes. (Ezt már tőlük tanultam, mint mindent, amit ezentúl nagy előszeretettel használni fogok, mert már aznap reggel elhatároztam, nem leszek örökké cselédlány, majd én megcsiná­lom a magam szerencséjét!)
Aztán úgy dél felé, elvitt a tisztiorvoshoz. Ültünk a váróban vagy négyen lányok, mindegyik mellett ott a pesztonka. Néztem őket, csupa nagy mellű, nagy seggű, tenyeres-talpas parasztlányt láttam. Dadusnak, mosogatólánynak valók. Akkor már azt is tudtam, nem mindenki ugyanolyan cseléd! Végre mi következtünk, akarom mondani, én.
- Menj be! Okosan! - nem értettem, mit akar jelenteni ez a figyelmeztetés, de azt tudtam, buta én már soha többé nem leszek.
- Vetkőzzön le! - mondta az íróasztal mögött ülő angyal­arcú, szőke, sovány fiatalember.
- Minek, kérem? - kérdeztem meg a biztonság kedvéért.
- Hogy megvizsgáljam! - mondta mérgesen, de akkor felemelte a fejét s rám nézett. - Hmm - köszörülte meg a torkát. - Vetkőzzön le!
- Mennyire? - kérdeztem én.
- Hogy megvizsgálhassam! - mondta ő, de kezdett elpirulni. Mondtam is magamban, minek megy orvosnak, ha szégyenlős? Bementem a függöny mögé, ahova mutatott, és csak a cipő­met tartottam magamon... Amikor kiálltam az asztala elé, még mindig írogatott valami nagyon fontosat.
- Kész vagyok, doktor úr! - húztam ki magam, ne higgye már rólam esetleg azt, hogy beteg vagyok. Melleim előrefeszül­tek, a bimbóim meredtek, mint két kis jégcsapocska, a hasam hullámzott csak, mert az átkozott hajas babám már megint mindenféléket kívánt, ahogy ránéztem arra a gyönyörű doktorra.
- Nem kellett volna ennyire levetkőzni... - nyelt nagyot, és az orrára csippentette a csíptetőt, aztán lekapta, és ledobta az asztalra. Alaposan zavarba jött a doktorka. Fogott egy hosszú, fényes tölcsért, és odajött hozzám. A mellem alá tapasztotta a végét, a másik végét meg a saját füléhez tette. - Sóhajtson! - sóhajtotta.
Én megtettem, de a mellem minduntalan neki akart ütközni az arcának. A doktorka homlokát kezdte kiverni a veríték. Nem tudom, mit hallgathatott olyan sokáig, de el nem vette azt a tölcsért a mellemtől... Talán azért, mert akkor már annyira érdekeset hallhatott, hogy észre sem vette, amint a mellem a halántékához ér?
- Feküdjön fel az asztalra! - mondta végül.
- Melyikre, doktor úr? - kérdeztem.
- Hogyhogy melyikre?
- Hiszen itt két asztal is van, és én ugye nem ismerhetem a doktor úr gusztusát. Akkorát nyelt, hogy szerintem kint a folyosón is meghallották. Mutatta, melyikre is gondolt. Egy fehér lepedővel letakart ágyra mondta azt, hogy asztal... és még ő csodálkozott? Rátámaszkodtam, és a tekintetem le nem véve a doktorkáról, előbb lábujjhegyre emelkedtem, aztán ráemeltem a fenekem, aztán felcsúsztam rá hátrafelé. Elfordultam a fenekemen. Már rángatózott a szája széle, amikor lágyan hanyatt dőltem, és lábaimat felhúztam.
- Nyújtsa ki a lábát! - mondta, vagy csak én gondoltam, hogy azt mondja. Azért kinyújtottam. Odabotorkált mellém, és csak nézett.
Melleim még mindig felmeredtek, nem úgy, mint a Mariskáé, aki ha hanyatt fekszik, akkor befolynak a hónaljába. A két csípő­csontom között középen a hajas babám úgy kiemelkedett, mintha sűrű, bozontos bokrokkal borított kis dombocska lenne. A doktorka elkezdett akkor tapogatni, de nem érzéssel, hol itt nyomott meg erősebben, hol ott. Nyúlkált mindenhova, de semmi olyan helyre, ahol kellemes lett volna. Elkerülte a mellemet, el a hajas babámat is. Már arra gondoltam, ő is valami gyámol­talan kisfiú lehet, és talán nekem kellene őt kezelésbe vennem, amikor azt mondta:
- Felöltözhet, egészséges! - azzal a homlokát masszírozva visszarohant az asztalához és írt, csak írt...
Elszomorodva mentem ki az ajtón, kezemben az írással, amit a kezembe nyomott, de úgy, hogy közben rám se nézett. Meg is fogadtam, hogy ha még egyszer találkozom vele, hát tőlem semmi jót ne várjon!
- Mi volt bent ilyen sokáig? - kapta el a karom Hortenzia asszony.
- Mi lett volna? Megvizsgált, azt mondta, egészséges vagyok.
- Jó - bólintott, de gyanakodva méregetett. Ha tudta volna szegény, hogy ha én ott bent elkezdem a doktorkával, akkor a többiek nyugodtan haza is mehettek volna, mert reggelig sem végeztünk volna. Ábrándozva mentem mellette, egész addig, amíg el nem kapta a karom. - Megértettél mindent?
- Mi mindent?
- Amiről eddig beszéltem neked. Elgondolkoztam.
- Atyaisten! - csapta össze a kezét. - Hát semmire sem emlékszel? - ráztam a fejem, nem én. - Akkor csak egyet jegyezz meg, az ezredes úr katonaember! Neked is úgy kell vele beszélned, mintha férfi lennél és katona.
- Én férfi? Hát úgy nézek én ki, mint egy férfi?
- Ej, dehogy, galambom! - ölelte át a vállam, és szorított magához egy pillanatra. Azt hiszem, ezt nem csak a vigasztalás kedvéért tette...
Egy emeletes ház első emeletén álltunk egy fényes, hatalmas ajtó előtt. Rajta egy gyönyörű réztábla, és egy oroszlánfejes kopogtató. Hortenzia megigazította az egyébként is rendben levő ruháját, aztán bekopogtatott. Amikor kinyílt az ajtó, egy gyönyörű szép nő állt előttünk, földig érő selyemruhában, kontyba tűzött kékesfekete hajjal.
- Igen? - mért végig mindkettőnket, hát nem volt szívélyes a fogadtatás, az biztos.
- Magyarossy Kázmérné vagyok, az új cselédet hoztam bemutatni.
- Igen? - kérdezte az asszony ismét, aztán szó nélkül elindult befelé lakásba.
Csak ámultam-bámultam. Minden csillogott, ragyogott, az a rengeteg ajtó meg szoba, csipke, bútor! Bementünk egy szobába, csak később tudtam meg, hogy az a szalon, mint ahogy megtanultam mindent. Ő leült egy kényelmes karosszékbe, és kezdett mindenfélét kérdezgetni Hortenziától. Én csak ámultam a sok szép festmény, növény, porcelán láttán.
- Hozzád szóltam, miért nem felelsz? - hallottam nagy sokára a méltósága hangját.
- Ne tessék haragudni!
- Terhelt volt a családban? - ismételte meg a kérdést.
- Hogy tetszik ezt érteni?
- Őrült, idegbeteg, ideggyenge, öngyilkos?
- Nem, kérem, nem volt. Bár meg kell mondjam, az apám nem volt egészen olyan, mint a többi ember, ha ivott, de hálistennek, ritkán ivott...
- Hallgass! - szólt rám mérgesen Hortenzia.
- Nos, rendben van. Teszünk egy próbát a lánnyal. Egy hónap a próbaidő, ha beválik, maradhat, ha nem, akkor repül. Kitalál, kedvesem? - kérdezte mosolyogva Hortenziát, aki szaporán bólogatott. Aztán fordultában rám kacsintott, és ment.
Álltam a szalon ajtajában. Jó darabig sok szó nem esett közöttünk, míg végül a méltósága rágyújtott egy cigarettára.
- Gyere ide! - szólalt meg, miután kifújta a füstöt. Pontosan meg is mutatta, hogy hova álljak. Tőle egy fél karnyújtásnyira. Ültében előrehajolt, és beleszippantott a levegőbe. - Mikor fürödtél utoljára?
- Tegnap... - jutott eszembe Hortenzia meg a többi. - Illatos szappannal ám, méltóságos asszony, nem közönségessel!
- Remek - mondta. Letette a cigarettát egy kristályhamutar­tóra, aztán a kezével valami bizonytalan mozdulatot tett.
- Húzd föl a szoknyád! - mondta.
- Meddig, méltóságos asszony? - adtam az ártatlant.
- Amíg nem szólok!
Ott álltam közvetlen előtte, ha behajlítom a térdem egy kicsit is, akkor hozzáér az övéhez. Lenyúltam, megfogtam a szoknyám alját, és lassan kezdtem felhúzni...
- Gyerünk, gyerünk! - nógatott, de én nem hagytam magam siettetni, A hajas babámnál tarthattam, amikor megálltam egy pillanatra, és belenéztem a szemébe. Fekete volt az, mint az éjszaka, nem láttam benne semmit. - Tovább! - mondta, mint­ha csak valami kopasztott libát mutatnék neki, nem az én csodaszép combjaimat.
Felhúztam hát derékig a szoknyám. Ültében előrehajolt, és közvetlen közelről szemügyre vette a hajas babám, de nem nyúlt hozzám. Nézte jó darabig, aztán azt mondta:
- Tetű nincs... Fordulj meg! - megfordultam. Nem állta meg szó nélkül, amikor meglátta a fenekem. - Gyönyörű tested van! És ez a remek fenék!? - mintha ló lennék, még jó hogy rá nem veregetett. - Hajolj előre, és fogd meg a bokád! - nem értettem, de előrehajoltam. A lábam között felnézve láttam, hogy az arcát egy jottányit sem mozdította hátrébb, majdnem a szájával volt egy magasságban a hajas babám, amely minden meztelen megmutatáskor kezdte követelni a magáét, most is. Éreztem, lucskosodik már, nyitogatja a száját.
- Volt már szeretőd? - kérdezte, és a lehelete megborzolta a hajas babámat.
- Nem volt nekem, kérem... - kezdtem szabadkozni, de a következő pillanatban már benne is volt az ujja az én kiskapum­ban. Vártam a folytatást, de nem tett semmit, csak tartotta benne az ujját. Legalább mozgatta volna!
- Öltözz fel! - mondta minden átmenet nélkül, kihúzta belőlem az ujját, és szagolgatta. Valami szelíd ártatlanság terült szét rajta, s ez a szelídség egy festményhez tette hasonlatossá, mint a Madonna a templomi festményeken, csak a kisded hiányzott a karjából...
- Ez lesz a szobád! - nyitott ki egy ajtót előttem. - Pakold ki a holmid, a döntéssel megvárjuk a férjem. Tanulj meg addig egy-két dolgot! A férjemet ezredes úrnak kell szólítanod. Ha megértetted, amit kért, akkor azt kell mondanod, értettem, ezredes úr! Ha beszámolsz neki valamiről, úgy kezded, ezredes úr, alázatosan jelentem... megértetted?
- Igenis, méltóságos asszony - csaptam össze a bokámat, ahogy a faluban a szabadságos bakáktól láttam, és még olyan tisztelgésfélét is csináltam.
- Remek! Engem, ha csak mi vagyunk idehaza, Magdalénának szólítasz, ha más is van itt, akkor méltóságos asszonynak! Világos?
- Ne tessen má ilyet mondani nekem, hogy mondhatnám én a méltóságos asszonynak, hogy Magdaléna? Két rövid lépéssel elém lépett, és szó nélkül, csak úgy szoknyán keresztül belemarkolt a hajas babámba.
- Mit kell mondani? - és kicsit erősebben szorította.
- Jaj méltósá... - megmarkolta rendesen, talán még csavart is rajta egy kicsit. - Magdaléna, engedsz el azonnal! - kiáltot­tam rá. Hátravetette a fejét, és olyan gyönyörűséges csilingelő hangon kezdett el kacagni, hogy így még én sem tudtam. Nevetett, amikor kiment a szobámból, sőt még akkor is, amikor a kipakolás végeztével ledőltem az ágyra. Elégedett voltam eddig a sorsommal. Gyönyörű saját szobám van, az ablaka valami ismeretlen nevű dús lombú fára néz, szekrényem, ágyam, székem, szóval mindenem van. Ennyi most bőven elég-
Aludtam is egyet, mert csak nem akart értem jönni Magdaléna, aztán eluntam magam, hát elindultam felderíteni a lakást. Kióva­kodtam a folyosóra, és találomra elindultam az egyik irányba. A bejárati ajtóhoz értem, ismertem fel a kétszárnyú barna pácos ajtót, amikor az minden előzetes zaj nélkül kinyílt.
El akartam inalni, mert mégsem tudhattam, mi is itt a szokás.
- Állj, ki vagy? - üvöltött rám valaki. No, gondoltam magamban, ez csak az ezredes úr lehet, visszafordultam, vigyázzba vágtam magam és tisztelegtem.
- Ezredes úrnak alázatosan jelentem, én vagyok a Juli.
- Milyen Juli? - hökkent meg az egyenruhás, magas, nagyon jóvágású, pedrett bajszú férfi. Kezében karddal úgy állt ott, mint egy szobor. Gyönyörű szobor.
- Kérem szépen, én vagyok az új lány...
- Micsoda impertinencia ez... - kapott új erőre a hangja, és folytatta az üvöltést addig, amíg meg nem szólalt mögöttünk Magdaléna.
- Arnold, kérem! Nem a kaszárnyában vagyunk, ez állítólag a mi kis otthonunk.
- Mi?! Hm... Kérem, bocsássa meg, hogy elragadtattam magam...
- Hagyja, Arnold, a mentegetőzést! Jöjjön, tegye magát kényelembe. Te meg menj a szobádba! Perdültem, de alig tettem két lépést, újra megszólalt az ezredes, igaz, már sokkal fojtottabb üvöltéssel.
- Állj! Visszakozz!
- Tetszik parancsolni? - fordultam felé.
- Mi? Ja, igen... Mi ez a maskara rajtad, édes fiam?
- Ez? - néztem végig magamon. - Hát ez az én ruhám.
- Hallatlan! - azzal elcsörtetett mellettem. - Kedvesem, kérem intézkedjen, hogy ez a megengedhetetlen parasztgúnya ne kerüljön többet a szemem elé!
- Gyere! - intett Magdaléna. Mentem én engedelmesen a szabadítóm után, mert már biz isten azt hittem, ott négyel fel a folyosón az ezredes.
- Tessék, ezt vedd fel! - vett ki az én szekrényemből egy szoknyát, amely semmivel sem volt különb, mint az, amelyik rajtam volt. Aztán mellé tett egy fehér blúzt, rá egy kis fehér kötény­két, amelyről végképp nem tudtam, mire való, mert olyan falatnyi volt. - Gyerünk, gyerünk! - biztatott, és még tapsolt is a tenyerével. - Ebben kell járnod a lakásban, és ebben - tett a földre egy magas sarkú cipőt. Levetkőztem gyorsan, már nyúltam is a szoknya felé, amikor újra megállított.
- Hajolj le! - megtettem neki, hát nem megint bedugta az ujját a kiskapun? Mozgatta egy kicsit, de én azt gondolom, csak azért, hogy minél inkább átjárja az ujját a szag. - Öltözz! Fura egy hely volt, annyi szent. Nem éppen így képzeltem el a cselédséget... A ruhával nem is volt különösebb baj, talán csak annyi, hogy a szoknyát találtam nagyon rövidnek, alig éri a combom közepéig, a blúz meg úgy feszült rajtam, hogy majd szétrepedt, a kötényt már amúgy is kicsiny lettem, de a cipő!?
Hát abban nem bírtam megállni, olyan magas volt a sarka. Majd kitörtem a bokámat, ahogy kettőt léptem benne. Magdaléna nagyot nevetett ezen is, persze közben az én hajas babám szagát szagolta az ujjacskájáról.
- Ma még vedd fel a tiédet, de gyakorold a járást ebben a cipőben! Értetted?
- Hogyne értettem volna - vágtam a földhöz az engem megcsúfolt cipőket.
- Gyere! - intett, és elindult előttem a szalonba. Amint beléptünk, az első változást az ezredesen vettem észre. Levetette a kabátját, azzal a sok zsinórral, gombbal és fityegővel, és helyette valami szép hosszú kabátot vett fel csupa selyemből. Ült, lábát keresztbe vetve a fotelban, kezében egy ha­talmas szivarral, szemén a monoklija.
- Megfelel önnek így, Arnold? - kérdezte tőle Magdaléna.
- Hm... hát... Khm... Khm... így első látásra, hogy úgy mondjam, nem találok benne kivetnivalót. Megvizsgálta?
- Igen - mondta Magdaléna, és mellé ült, a fotel karfájára.
- Ide elém! - parancsolta az ezredes, s szinte ugyanazt a helyet mutatta, mint Magdaléna délután.
Odaálltam. Ugyanazt kérte, mint a felesége. Neki is megmutattam a hajas babámat.
- Ohh... Ahhh... - az orra szinte súrolta a szőrömet, olyan közelről vizslatta. - Gyönyörű! Hátra arc! Lehajolni!... Esküszöm, még ilyen szépet nem láttam!... - azzal két csattanós csókot nyomott előbb csak a két fenekemre, aztán, szerintem, nem oda akarta ő, de nem a hajas babám kiskapuját találta el, hanem egy kicsit feljebb... nem esett ez sem rosszul.
- Arnold! - szólt rá Magdaléna. - Fékezze magát, hiszen nincsenek egyedül!
- Miért is? - fordult felé az ezredes.
- Mert még nem vacsoráztunk - tette a kezét az ezredes kezére.
- Aha! Értem. Akkor irány a vacsora, lépés, indulj! - ugrott fel túl hirtelen, úgyhogy sikerült engem felborítania. - Marha! Nem tudsz vigyázni? Kiköttetlek, te barom!
- Arnold, a cseléddel beszél!
- Mi?! Ja igen!... Khm! Menjünk! - nyújtotta a karját Magda­lénának.
- És én? Velem mi lesz? - szakadt ki belőlem, mert eszembe jutott, hogy reggel ettem utoljára.
- Menjen, Arnold! - mondta Magdaléna, és visszalépett hozzám, közvetlenül elém.
- Mit gondolsz, mi vagy te? Egy cseléd! Majd akkor eszel, ha mi már ettünk! Megértettél? Hogy meztelenre vetkőztetnek, belém nyúlkálnak, csókolgat­nak, az rendben van, de az, hogy nem akarnak enni adni, az már nem! Előrenyúltam, és most én ragadtam meg Magdaléna hajas babáját, és minden dühömet beleadva megcsavartam neki.
- Mégis, hogy képzeled? Tapogatni, igen? Enni adni, nem? - kiáltottam, s amikor elengedtem, azt hittem, kidob majd a lakásból, de nem ez történt. Széles jókedve kerekedett, megfog­ta a kezem, és bevezetett az ebédlőbe. Az ezredes úr ismét zubbonyban, állig begombolkozva ült az asztalfőn. Mögötte egy baka állt feszes vigyázban. Állt még két másik személy is az asztaltót távolabb, egy testes, kövér asszonyság és egy inasféle, mindkettőjük kezében tálca.
- Mi történt? - fordította felénk a szemét az ezredes.
- Azt hiszem, meg fog felelni - bólintott mosolyogva Magdaléna, és leültetett az ezredes úr jobb oldalára, ő meg leült velem szemben.
- Imához! - ugrott fel az ezredes, és összekulcsolta a kezeit, ahogyan Magdaléna is cselekedte, hát követtem őket én is. Elmondtam magamban egy miatyánkot, de az eszem valahogy nem az imán járt, hanem ezen a két csudabogáron... Az ima befejeztével a szobrok megelevenedtek, és sürögni kezdtek az asztal körül. A baka csak az ezredes úrral törődött, ránk egyet­len pillantást sem vetett. Az inas és a szakácsnő mindenféle is­meretlen dolgokat rakott a tányéromra. Rásandítottam Magdalénára, láttam, jóízűen eszi, hát én is nekibátorodtam, mert ami neki jó, attól én sem fogok meghalni. Annyi kés, villa meg kanál volt előttem, hogy nem is tudtam, melyik mire való, hiába akartam utánozni őket, sehogyan sem boldogultam a késsel meg a villával. Éhes viszont nem akartam maradni, nekiláttam hát kézzel, úgy jó parasztosan... Nem szóltak azok ketten semmit, csak időnként egymásra néztek, s ahogy elnéztem őket, két nagyon szép, összeillő embert láttam, akik nagyon, de nagyon szerethetik egymást. Ahogy eszegettem hol ebből, hol abból, rendre felismertem néhány ételt, ez csirke... ez meg disznóhús... ennek meg teljesen máj íze van... De ránézésre valahogy egyik sem hasonlított önmagához.
- Imához! - ugrott fel újra az ezredes, pedig én még bizony ettem volna, mert ennyi finomságot még sohasem láttam együtt egy tányéron, és főleg nem a sajátomon... Kelletlen felálltam hát én is, és újra elmondtam a miatyánkot, mást nem nagyon is­mertem.
- Menjünk át a szalonba! - karolt belém Magdaléna, és vezetett az ezredes úr után. Leültünk a sarokban megbújó kerevetre, és az inas máris hozta a kávét kis csészékben. Sohasem ittam eddig ilyesmit, csak meredtem rá, mit is kell vele csinálni, de amikor ők megitták, hát kortyintottam belőle, de nagyon keserűnek és forrónak találtam.
- Konyakot? - kérdezte az ezredes előbb Magdalénát, aztán engem.
- Nem ismerem én azt az urat - ráztam a fejem.
- Az ital, marha! - csattant az ezredes hangja, de Magdaléna rátette egy pillanatra a kezét az ezredes combjára, éppen csak futólag, s az ezredes azonnal megszelídült. - Khm... Bo­csánat. Töltött nekünk egy-egy kupicával, magának viszont egy nagy pohárnyit... Az illata kedvemre való volt, de az íze?! Csípte a nyelvem, marta a torkom, és könnybe lábadt a szemem.
- Nem ittál még soha? - kérdezte Magdaléna mosolyogva.
- Nem én, Mag... méltóságos asszony. De ha meg nem sértem, többet nem is kérnék - tettem le a poharamat az asztalra.
- Khm... Te tudod, fiam! - mondta az ezredes úr. Aztán hallgatott egy sort, majd folytatta. - Én báró Nemeskéri Blassay Arnold huszár-ezredes vagyok, ennek a khm... városnak a városparancsnoka... A házamba fogadtalak, és tudnod kell, ez egy tisztességes úri ház, itt egyetlen parancs van érvényben, a tisztességé, az engedelmességé és a becsületé... - már eddig is hármat mondott, ha jól számoltam. A másik, amire gondoltam, ez lehet aztán a tisztesség, ahol csak úgy belenyúlkálnak az ember lányába! Befejezte az ivást, és folytatta. - Nálunk nem lesz rossz dolgod addig, amíg megfelelsz a ház elvárásainak... Khm... ha engedelmeskedsz, mint a katona teszi, mert szent kötelessége ez a katonának, engedelmeskedni.
- Arnold! - figyelmeztette újra Magdaléna az ezredes urat.
- Én vagyok a császári és királyi hadsereg legfiatalabb ezredese, én vagyok a hadsereg legjobb katonája, már a császár és király urunk után! Azért mondom! Jól jegyezd meg ezt, amit most mondtam! Én kutya kemény ember vagyok... khm... a laktanyában, de a házamban sem tűrök semmiféle lazaságot. Megértetted? Azért mondom... Lelépni! - intett a kezével. Már álltam volna fel, amikor észrevettem, hogy Magdaléna is intett, maradjak nyugodtan. Ültünk, hallgattunk, amint az óra a negyedeket üti, ők itták a konyakot, én meg feszengtem a túl szoros blúzban, míg aztán suttyomban nem könnyítettem magamon, s kigomboltam a két felső gombot. Végre vehettem annyi levegőt, amennyit akartam. Nem zavart az engem, hogy majd kilógott a mellem. Miért engem zavarjon? Rövidke szoknyám, ahogy ültem a sima tapintású kereveten, úgyis alig takart belőlem valamit. Ültünk, s már-már kezdtem elszenderedni, amikor a középen ülő ezredes kezét megéreztem a térdemen. Pillekönnyű érintés
volt, még előbb csak azt hittem, ez valami szemtelen légy lehet, de amint odanéztem, megláttam gyönyörű hosszú ujjú kezét. Ránéztem az arcára, de valahová a szemközti sarokba nézett, mintha nem is itt lenne, mintha ez nem is velem történne. Elindultak felfelé az ujjai, mind külön életet élt, lassan haladt, olyan lassan, hogy azt hittem, sohasem fog felérni a hajas babámig. Amint elérte a szoknyám szegélyét, tenyerét becsúsztat­ta a combjaim közé, segítettem neki, kicsit széjjelebb igazítot­tam őket, nehogy megszegjem a ház egyetlen szabályát. Bár még nem tudtam, ez melyik a három közül, a tisztesség-e, az engedelmesség-e vagy a becsület-e éppenséggel. Mindenesetre az ezredes szép ujjai most a combom belső oldalán kalandozgattak, olyan felderítésfélén, mert az istennek nem akart eljutni a hajas babámig, amely viszont ennyi jótól, mint amennyit a combjaim kaptak, igencsak készen állt már minden további folytatásra. Lassan kezdtem előrecsúszni, ha ő nem közeledik hozzám, majd odaviszem én a hajas babámat... Sikeres találkozás volt. Szórakozott matatása most már a bozontomban folytatódott. Hol erősebben, hol gyengébben babrikált a kiskapum környé­kén, aztán megtalálta a legérzékenyebb pontom, és onnan többet el sem vette a kezét... Lerúgtam a cipőt, és sarkaimat felraktam a kerevet szélére, lábaimat jó szélesre tártam. Ahogy birizgálta a hajas babám, kibuktattam a melleimet a blúzból, és kezdtem előbb csak az egyikkel játszadozni. Pár pillanattal később azonban már mind a két kezemmel simogattam, gyűrtem, gyömöszöltem a melleimet, olyannyira, hogy a két helyen történő foglalatosság meghozta a gyümölcsét, fejem hátravetve elél­veztem. Az ezredes minderről tudomást sem vett, mert ugyanúgy folytatta, mintha mi sem történt volna, pedig hát észre kellett volna vennie, ahogy lüktetve, remegve, csupa lucsok hajas babám össze- összerándul... Ha legalább mást kezdett volna, de nem, újra csak a legérzékenyebb pontomnál folytatta.
Lenyúltam, és megfogtam a kezét, egyenesre állítottam a középső ujját, és magamba nyomtam...
- Micsoda impertinencia ez! - ugrott fel mellőlem, és rántott majdnem a földre engem is. - Ez egy tisztességes ház! - üvöltötte, de Magdaléna is felpattant, és a vállára tette a kezét.
- Arnold kérem! Nem történt semmi! Nyugodjon meg...
- De kérem, én úgy tapasztaltam, hogy ez a lány... - mutatott rám fenyegetően, ez a nőszemély megpróbálta kihasználni a szendergésemet, és mindenféle aljas ösztönei kielégítésére próbált igénybe venni!
- De Arnold, legyen belátó! Talán csak képzelte az egészet! - mondta Magdaléna, de nem nézett rám, mert akkor nem mond ilyen zöldségeket. Ott ültem szétvetett lábbal, hasig kigombolt blúzzal, a melleim csupaszon, hajas babám tárva-nyitva... S ekkor elém lépett, lehajolt hozzám, és a már ismert módon széttett lábaim közé nyomta az ujját. Könnyű dolga volt a behatolással, mert belém jött volna talán Hortenzia asszony fapöcse is minden nehézség nélkül, úgy fel voltam izgatva. Na de most aztán nem hagytam, hogy csak szagmintát vegyen! Megfogtam a csuklóját jó erősen, és kezdtem magamba mozgatni az ujját. Csak nézett, a szemembe mosolygott, de csinálta engedelme­sen. Előbb az egyik ujjával, aztán a másik kezével is a hajas babámhoz nyúlt, és azzal is kezdte simogatni, huzigálni, tépkedni a szőrömet. Az ezredes pedig csak állt, nézett bennünket, hol engem, az elnyílt szájú élvezkedőt, hol a hajas babámon matató feleségét, merev, száraz arccal, de a tekintetében benne volt a „még, még csináljátok"... Felkínáltam felé a melleimet, de aprót biccentett, köszöni, nem kéri, de le nem vette szemét Magdaléna ujjairól, amíg csak el nem élveztem. Feküdtem félig lelógva a kereveten, lábam széttárva, melleim remegtek a lihegve kapkodott levegőtől, és ők ott hagytak engem heverni, visszaültek mellém az előbbi sorrendet betartva, mintha mi sem történt volna, mintha még mindig csak a kávé után lennénk. Amint lecsillapult szívem vágtatása, összeszedtem magam és köszönés, búcsú nélkül otthagytam őket, bementem a szobámba. Ültem az ágyam szélén, sehogyan sem értve ezt az egész helyzetet. Kellemetlennek nem találtam, de olyan különös volt, amit az akkori eszemmel sehogyan sem tudtam felfogni. Magdaléna jött akkor a szobámba, és csendben leült mellém, a kezemet a kezébe fogta, és beszélni kezdett.
- Tudod... Arnold nem egészen olyan, mint a többi férfi... Különleges kívánságai vannak, amelyeket én... megpróbálok valahogy kielégíteni... Nem lesz rossz sorod nálunk, ha segítesz nekem ebben... Nem lesz más dolgod, mint amikor szükségét érzi az én Arnoldom, hogy kiélje szenvedélyeit, segíts nekem, és add meg neki azt, amit kíván... Megteszed ezt nekem?
- Ennyi lesz csak a dolgom? - néztem a szemébe.
- Igen... és valamivel több, de majd mindent megtudsz kellő időben... Még ma éjszaka. Az a bér, amit kialkudtunk... nos, annak a sokszorosát kapod havonta... - és egy akkora összeget mondott, amit első pillanatban fel sem fogtam, mert azért a pénzért én havonta két olyan házat vehettem, mint amit könnyű szívvel Mariskának ígértem... A pénzen járt akkor már az eszem, nem azon, hogy Magdaléna miket mond még nekem. - Persze azon felül is fogsz kapni dolgokat, szép ruhákat, pár ékszert, szóval apróságokat... Arnoldnak hatalmas birtokai van­nak, nagyon gazdag ember... - csak mondta, mondta, én meg újra csak arra gondoltam, ha mindig ekkora élvezetet okoznak nekem, hát bánja a fene, hogy mennyi pénzt nyomnak havonta a markomba... Amikor befejezte, megfogta a kezem, és elvezetett egy ajtóhoz.
- Menj be nyugodtan, ne félj! Bent már mindent előkészítettem. Na, mondom magamban, elkezdődik hát... Összeszedtem minden bátorságom, aztán lenyomtam a kilincset, és csukott szemmel beléptem... Nem szólt senki, és amikor résnyire kinyitottam, majdnem visszaestem az ajtón. Egy szobában voltam, amelynek a fala a plafonig márvánnyal volt borítva, közepén kis medence, benne illatos, habos víz.... Előbb mindent kipróbáltam, megsimogattam, alaposan megnéztem, de aztán belevetettem magam a vízbe... Ültem a hab alatt, nem láttam magamból semmit, csak a fejem a szemben levő tükörben. Néztem magam, és tudtam, egyszer nekem is lesz ilyen medencém, és abban naponta hússzor fogok megfürödni. Már teljesen hideg volt a víz, amikor rászántam magam, hogy befejezem a pancsolást. A medence mellett egy akkora törölköző volt, mint egy lepedő, beburkoltam magam. A lepedő mellett egy csodálatos selyem valamit találtam, ahogy magamra vettem, éreztem, amint végigborzolja a testem. Hűvös volt, kellemes és izgató. Otthagytam azt a ruhát a földön, amit eddig viseltem, és kiléptem a folyosóra.
- Kész vagy? - kérdezte Magdaléna.
- Te itt vártál? - csodálkoztam a türelmén.
- Nem, nem - szabadkozott szelíden. A ruhája zsebéből elővett valami üveget, és meglocsolta vele a ruhámat és a nyakam, végigfolyik a két mellem között, megkerüli a köldököm, és végül felissza az illatos patakocskát a hajas babám... - Gyere! - mondta, és egy másik ajtó elé vezetett. Kinyitotta, s egy király női hálószobába vitt. Középen egy kis emelvényen hatalmas ágy, körben tüllfüggönnyel. Más nem is volt a szobában, csak ez az ágy. - Ezentúl itt fogsz aludni - mutatott az ágyra.
- Egyedül?
- Majd meglátod - mondta sejtelmesen, és magamra hagyott. Álltam az ajtó előtt, és néztem ezt a szobát. Nagyon különösnek tűnt nekem ez az egész. Pontosan olyan volt, mint egy álom. A hely, a berendezés, a falakon az a rengeteg bársony függöny, a halvány világítás... Végigfeküdtem az ágytakarón, és a fejem feletti festett képet nézegettem az ágy plafonján. Egy szakállas, ördögfejű, kecske lábú férfi ölelgetett két fehér fátyolba öltözött nagyon szép nőt egy erdei tisztáson. Addig néztem őket, amíg el nem aludtam.
Az első könnyed érintésre felébredtem, ahogy a finom kéz végigsimította a selymen keresztül a combom, fel a hasamon, a mellemen, a nyakamon át egészen a fejem tetejéig. Kinyitot­tam a szemem. A világítás még halványabb volt, mint elalvásom előtt, még sejtelmesebb, még opálosabb. Az ezredest láttam az ágyamon térdelni mellettem. Teljesen meztelen volt, sűrű szőke szőrrel borított melle, hasa és a szerszámja szőre olyannak látszott, mintha kifordított bekecset viselne magán. Nagyon szép teste volt. Hosszú izmok, inak, férfias izomkötegek tömegéből épült fel az egész férfi. Mutatóujját a szája elé emelte, amint észrevette, hogy kinyitottam a szemem, és valami nagyon halk pisszegést hallatott. Tartottam én a szám engedelmesen, főleg azért is, mert nem tudtam, mit is akar tőlem... Azt gondoltam, hogy szerelmeskedni akar, de azt nem, hogy hogyan... Újra végigsimította a testem, nem időzött tovább egyetlen pontnál sem. Végigsimított újra és újra. Kezdett nagyon melegem lenni a selyemruha alatt, bimbóm szemtelenül kimeredt, majdnem átbökte a vékony selymet. Hasam lágyan süllyedt-emelkedett, bozontom szemérmetlenül kidomborodott, combjaim egymás mellett élesen rajzolódtak ki, és akkor rájöttem, ennek a ruhának nem az a célja, hogy felöltöztessen, hanem ellenkezőleg, hogy minél lobban kirajzolja az alakom. Az ezredes a bokámtól elindult a szájával, és gondosan vigyázva arra, hogy alig érintse a ruhámat, csak forró leheletével perzselte bőröm egyre feljebb, a combomon, hasamon, mellemen, s amikor felért az arcomig, onnan nem is mozdult el jó idein, mert ahogy futó csókot lehelt a számra, nem bírtam ellenáll­ni a vágynak, átkaroltam a nyakát, és magamhoz húztam a száját. Édes, szó szerint édes csókja volt, lehet tán cukorkát szopogatott, mielőtt bejött hozzám? Úgy csókolt, mint még soha senki. Lágyan, érzéssel, hosszan és kitartón. Nyelve végigsimította a fogaimat, lágy, kellemes párbajt vívott az én nyelvemmel. Apró, eddig ismeretlen borzongások indultak el hátul a nyakszirtemtől végig a gerincemen, és elemi erővel jelentkeztek megsokszorozódva az ágyékomban. Sosem untam volna meg a csókját, de elhúzta a fejét, és a nyakamat kezdte csókolgatni. Eddig a vén kandúr és Feri, a „nagy tökű", csak markolászott, harapott, mint csókolt. Telje­sen új volt nekem, amit az ezredes a nyakamon művelt. Fájt, lük­tetett a mellem, az ágyékomban olyasmit éreztem, ami nagyon hasonlított a pisilés előtti feszítő érzéshez, de olyan erősen, olyan kéjesen, hogy nem tudtam tartani magam, és amikor szája először ért hozzá a mellbimbómhoz, hosszan és sikoltva elélveztem.
- Jó volt, kicsim? - súgta a fülembe a kérdést, de még ez a semmi kis kérdés oly örömet okozott, mert lehelete végigbor­zolta a nyakam, a fülemet, s újabb és újabb vágyak keltek bennem. Próbáltam volna viszonozni a sok kedveskedést, de gyengéden leszorított. - Te ne, csak én - súgta két csók között bele a számba. Alig érintve simogatta a karomat, felért a vállamhoz, kezét becsúsztatta a ruha pántja alá, és tenyerét rásimította a mellemre... Aztán sokáig nem emlékszem, mi is történt, mert élveztem... élveztem... élveztem!
Az oldalán feküdt mellettem, keze a hasamon, amikor magamhoz tértem.
- Vesd le a ruhád! - súgta, s én majdnem letéptem magamról az igyekezettől. Ledobtam az ágy mellé és visszafeküdtem. - Meg vagy elégedve?
- El sem tudom mondani, mennyire... - fordultam felé, és őszintén belemosolyogtam az arcába.
- Jó - mondta ő valami halk, nagyon távolról jövő hangon sejtelmesen és sokat ígérőn. - Tudod, hogyan áll a ló?
- A lóóó? - hökkentem meg. - Már hogyne tudnám.
- Remek - mondta ő. - Akkor állj úgy!
Értetlenül, de megtettem. Előbb térdre, aztán a kezemre támaszkodtam, vártam, mi fog ebből kisülni, hiszen a vén kandúr is csinált már velem ilyesmit, mégsem kerített neki ekkora feneket. Még mindig az oldalán feküdt, és úgy féloldalasan kezdte simogatni alulról a hasamat és a mellemet, a karomat, melyen támaszkodtam és a combomat, ameddig elérte, aztán feltérdelt, és a hátamat is munkába fogta, két kézzel simogatott, egyikkel alul, a másikkal felül... Már kezdtem magam valóban lónak képzelni, akkora szeretettel simogatott, mint állatot szokás. Mögém csúszott, és akkor a fenekem került sorra. A két kis gödröcskétől kiindulva, a gerincem mellől, két kézzel két oldal­ra előbb végigsimította a fenekem, míg a két keze nem találkozott lent a hajas babámnál, s onnan vissza. Kezdett sugdosni valamit, de egy szót sem értettem belőle... A vágy már visszatért az ágyékomba, és kezdtem körözni a fenekemmel, tekergetve a csípőm, jussát hadd kapja már meg végre a hajas babám is, de nem törődött velem, egyre szűkülő körökben simogatott, míg végül csak azt a vonalat járta végig, amely elválasz­totta egymástól, amely megfelezte az „almám". Nem ment le már a hajas babámig sem, csak a felső kapuig, s mondhatom, első ijedtségem elmúltával nagyon kellemes, eddig még ismeretlen helyét fedeztem fel a gyönyör forrásának...
- Bízd rám magad! - súgta előre, nem értettem, miért mondja, hiszen eddig is ezt tettem. Valami bizonytalan hangok jöttek akkor a szoba sarkából, mint vágtató ménesek dobogása, paták csattogása és ló nyihogás. Odakaptam a fejem, de nem változott semmi, ugyanabban a szobában voltunk, s akkor megértettem, mire is gondolt az ezredes szerszámját nem a hajas babámhoz támasztotta, hanem eh­hez a felső kapuhoz, és egy kicsit megpróbálta belém nyomni... Rémülten nyúltam hátra, fogtam marokra a szerszámját, és valami csúszós kenőcsszerűt éreztem rajta, de akkor előrenyúlt a vállamhoz, megragadott, és nyerítve, esküszöm, tényleg nyerített, belém nyomta a szerszámját. Azt hittem, szétrepedek, de ahogy beért, teljes hosszában megállt, s egyik kezével a melleimet kezdte simogatni, a másikKal pedig a hajas babám legérzékenyebb pontját, mindaddig, amíg úgy nem éreztem, hogy egészen ellazultak az izmaim a fenekemben... és akkor kezdetét vette a vágta. Keményen megmarkolta a csípőmet, s előbb csak ügetve, aztán mind hevesebben lökte belém újra és újra szerszámját, mindaddig, amíg meg nem hallotta, hogy akaratlan is kiröppent a számon az első kéjes sikoly. Akkor aztán, mint az őrült, olyan gyorsan és hevesen kezdett lökdösni, s közben Mirellának nevezett, s már akkor is sejtettem, hogy az egy kancának a neve lehet. Kétszer élveztem el, míg ő egyszer jutott el a csúcsra. Ahogy bőséggel belém öklelőzte magvát, lefordult rólam, és lihegve kapkodta a levegőt.
- Köszönöm... köszönöm... - ismételgette. Alig száradt fel rajtam valamennyire a veríték, egy futó csókot lehelt a homlokomra, s mi sem történt arccal kiment a szobából. Nekem az első gondolatom az volt, ahogy magamra maradtam, hogy no, lányom, nincs már olyan sok szűz hely rajtad, s ezen nevetnem kellett, így aztán fel-feltörő nevetési hullámok közepette aludtam el. Másnap, amint felébredtem, a szememnek nem akartam hinni, mert Magdaléna feküdt mellettem az ágyban.
- Jó reggelt! - nyújtózott nagyot cicásan. - Hogy aludtál?
- Hát aludni még csak jól aludtam, de ami előtte történt...
- Semmi nem történt! Egész éjjel itt voltam melletted.
Néztem rá, talán őrült ez a nő? Aztán megtapogattam magam, s bizony éreztem én még mindig azt a csúszós krémet ott a fenekemnél, de jobbnak láttam ráhagyni a dolgot.
- Mihez lenne kedved? - ölelt át Magdaléna, és húzott mellére, mint egy férfi szerető.
- Előbb enni kéne tán valamit...
- Nem tán, hanem talán! - kezdte meg az iskolát, amit már most megmondhatok, sikerrel jártam ki. - Mit ennél?
- Mindegy, csak sok legyen!
- Menjünk! - perdült ki az ágyból.
- Magdaléna!... Mondd csak, a többi cseléd... az hol van éjszaka?
- Milyen többi cseléd?... Óh, értem. Azok egy emelettel lejjebb laknak. Van a lakásban egy határvonal, amelyet nem léphetnek át soha.
- És a takarítás? - akartam a szaván fogni.
- Azt mások végzik, nem az itt lakók. Egyébként mától kezdve nem vagy cseléd, hanem az én unokahúgom, a neved pedig Julianna. Megértettél?
- Akkor tegeződünk már mindig?
- Igen - mosolygott. - Gyerünk fürdeni!
- Abba a szép márványszobába? - csak bólintott, és szaladtunk, mint két gyerek. Én végül is még valóban az voltam, már korom szerint, de ő közel a huszonöthöz, már nem nagyon lehetett volna gyereknek nézni. Ledobtam magamról a gyűrött selyemruhát, és vártam, hogy Magdaléna végezzen a fürdővíz körüli teendőkkel. Álltam, és gyönyörködve néztem sudár, karcsú alakját, amint hajladozva tett-vett. A kádban csobogva gyűlt a víz, s Magdaléna is levetette magáról a hálóingét. Háttal állt nekem, s nem értettem, miért nem akar szembefordulni velem. Széles, majdhogynem férfias vállai voltak, persze nem nélkülözve a nőies vonalakat, nagyon karcsú dereka, keskeny csípője és férfiasan kemény, kicsi feneke volt. A lába szerintem vékonyabb volt a kelleténél, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármi hibát fel lehetett volna rajta fedezni. S akkor lassan megfordult. Alkatához képest dús mellei voltak, sötét bimbójú, nagy udvarú, telt, asszonyos mellek, kis lapos has... és a köldökétől indulva rengeteg szőr! Az én hajas babám majdnem kopasznak látszott az ő ősbozontjához képest, s nem is tűnt el, mint nekem, a lábai között, hanem bőséggel elborította a combját is elölről. Úgy tűnt nekem, mintha bunda bugyit viselne a testén, pedig csupasz volt, mint én.
- Szörnyű, ugye? - mutatott a rémítő, fekete szőrzetre.
- Hát... - nem tudtam mit mondani. - így első ránézésre...
- De még nem is tudsz mindent - legyintett, és lehajtotta a fejét. A hangjában annyi szomorúság bujkált, kénytelen-kelletlen hozzá léptem, és a vállára tettem a kezem. Talán egy pár centivel lehetett alacsonyabb, mint én. Ahogy megérezte a vállán a kezem, hozzám bújt, mint egy rémült gyerek. Hozzám feszítette a bundás hasát... s meg kell hogy mondjam, nem tűnt kellemetlennek. Lassan felemelte a fejét, és a szemembe nézett.
- Utálsz?
- Nem - mondtam őszintén a szemébe nézve. Lassan elindult a feje, és én csak álltam, és hagytam, hogy szájon csókol­jon. Isten az égben, ne hagyj el! - mondtam magamban, de csókolt, mint az ezredes az éjjel, ha nem jobban. Hagytam magam, átengedtem neki, s tudta, mit kell kezdenie velem! Amit csókban, becézésben az éjszaka az ezredes nyújtott, azt, biztos voltam benne, Magdalénától tanulta. Becézte csókkal a vállam, mellem, s letérdelve a hasam, de leginkább talán a hajas babámat, az ő kis kopaszságát...
Csókkal borította el a testem, a bokámtól a fejem búbjáig, s amikor a kezét becsúsztatta a lábam közé, fürge kis ujjai lázas turkálásba kezdtek, én is hasonlóképpen cselekedtem vele. Ke­zem a köldökéhez tettem, és belemerítettem ujjaimat mint egy fésűt a szőrzetébe, és lassan csúsztattam egyre lejjebb. Kétszer is megérintettem, mire elhittem, az a valami az ujjaim között inkább hasonlít egy nagyon pici fütyire, mint clitoriszra... Nem volt nagyobb, mint a mutatóujjam első perce, de szerszám volt ez, bármit is akartam kitalálni rá... Hátrahajtotta a fejét, előrenyomta a csípőjét, és én, mint már annyiszor tettem, játszadozni kezdtem a furcsa valamivel, míg csak rá nem borult a vállamra, fájdalmasan beleharapva, ott élvezett el, feltörő kéjét elfojtva.
Állt velem szemben, szorított magához, s megéreztem, hogy „fütyköse" igen jó helyen támaszkodik a hajas babámnak, s kezdtem mozgatni a fenekem előre-hátra, persze csak nagyon aprókat mozdulva, de mind gyorsabban, mind erőteljesebben, mígnem én is elélveztem, de én nem csináltam titkot belőle, mint ő... Remegni kezdett a lábam, s ahogy észrevette, leterítette a két hatalmas törölközőt, és ráfeküdtünk. Én boldog elégedettséggel feküdtem hanyatt, de Magdaléna nem nyugodott, mert már­is rajtam volt, s nem volt mit tennem, hagytam, hogy azt a kis semmiséget belém tegye. Felemelte a lábaimat a karhajlatába, és hátrafeszítette annyira, amennyire csak képes volt, s mondhatom, igencsak férfiasan kezdett munkálkodni... Élveztünk egyre-másra. Rázta a fejét, nem törődött már semmivel és senkivel, kiabált, sikoltozott és lihegett. Minduntalan odanézett, ahol a testünk egybekapcsolódott, nem akart hinni a szemének, hogy végre megkapta azt, amire mindig vágyott; ő szerelmeskedik egy lánnyal, aki ugyancsak élvezi ezt a furcsa helyzetet. Mellei körtáncot jártak, és felmeredő bimbóit látva, nem is akartam elhinni, hogy neki nem ugyanaz van, mint nekem... Aztán elnyúlva, kielégülve feküdtünk egymás mellett, csak kezeinket kulcsoltuk egybe.
- Az ezredessel... mit csináltok ti az ezredessel? - kérdeztem.
- Semmit - mosolygott, és felkönyökölve felém fordult. - Hogyan is csinálhatnánk bármit, hiszen én is férfi vagyok.
- Teee? - lepődtem meg.
- Miért, mit gondoltál? - vetette magát hanyatt és nevetett, lábával az égbe kalimpálva igencsak nőiesen...
- Hogyan esküdtetek akkor meg? - értetlenkedtem.
- Más ezt nem tudja... Lánynak születtem... legalábbis látszólag, de aztán ez lett belőlem.... Se nő, se férfi...
- Hát akkor mi vagy?
- Én azt hiszem, inkább férfi... Bár ezeket nézve - emelte meg két gyönyörűséges mellét undorodva, inkább nő vagyok...
- Ne akarj te ekkora semmiséggel férfi lenni... Volt nekem egy szeretőm, gazdag, módos fiú, de annak se volt sokkal nagyobb. Mondhatom, abban nem volt sok köszönet.
- És az enyémben?
- Te más vagy. Te nem vagy fiú. Neked meg lehet bocsátani, hogy csak ekkora van... - próbáltam vele megértetni, miért vagyok az övével „elégedett", s a Feriével pedig nem.
- Nem undorodsz tőlem? - hajolt fölém, és nézett a szemembe, lágyan rám omló, rengeteg haja kellemesen csiklandozta a hasam, mellem.
- Nem - ráztam a fejem, aztán kipukkadt belőlem a nevetés. - Tudod, mire gondoltam? - rázott a nevetés, és az első szó után jó ideig belém is fulladt a mondanivalóm. - Ha apáca lettél volna, hogy örülne neked egy-két nővérkéd... Megfürödtünk, aztán kiadósan megreggeliztünk, és beszélgettünk ebédig. Mire megterítettek, tudtam mindent, amit csak érdemes tudni róluk. Az ezredes, akkor még csak hadnagy, valamilyen szolgálatot tett X. úrnak, aki az udvarnál mint magas beosztású és nélkü­lözhetetlen emberként tette fontossá magát, kineveztette előbb kapitánnyá, aztán őrnaggyá... Alig volt Arnold húszéves, de már őrnagy volt egy jól képzett hadseregben. Az ezredesi rangot az apósának, Magdaléna apjának köszönheti, ezt kapta nászajándékul. Huszonöt éves korában, amikor volt évfolyamtársai még csak hadnagyok, jó esetben főhadnagyok voltak, ő már ezredes és városparancsnok. Magdalénától tudom, nem olyan jó katona ám, mint állítja magáról, a fenét! Retteg attól, hogy hibázik, és oda a dicsősé­ge, oda a karrier... Gyáva és félénk. A hatalma mögé bújik el, egyébként nagyon ügyesen. A kettőjük viszonyát meghatározó szituáció álomvilágra hasonlít. Amit éjszaka vagy a délutáni szendergés, esti elpilledés ürügyén tesz, az semmi más, mint önáltatás, mindezt nem cselekszi, csupán megálmodja. Már több lánnyal próbálkoztak, de míg az ezredes igényeit csak-csak hajlandónak mutatkoztak kielégíteni, addig eleve elzárkóztak a Magdalénával teremtendő mindennemű kapcsolattól... Az a bizonyos „lódobogás" minden esetben Magdaléna műve, aki valami gramofonnak nevezett szerkezetről játssza be kellő időben az ezredesnek szükséges izgató hangokat..., Kiderült még Mariska szívjósága is, mert úgy kommendált engem Magyarossyéknak, hogy vihetnek akár a kuplerájba, mert én is olyan „jóféle" vagyok. Még az a szerencse, hogy ahhoz azért túl fiatal voltam...
Szavazz Te is!

Átlag: 8.18 pont (98 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#16 deajk2008 2016. 09. 21. szerda 07:12
nagyon jó lett és folytasd... 8p
#15 listike 2016. 01. 16. szombat 17:49
Nagyon jó.
#14 cscsu50 2015. 12. 24. csütörtök 06:05
Nagyon jó!
#13 fingerlis 2015. 06. 19. péntek 07:02
nagyon jól idevág a Mikszáth-os-"szerű" leírása a dolgoknak.....baromira tetszik!
+10*
#12 x124 2014. 02. 15. szombat 21:17
Jó!
#11 sipospista 2014. 02. 14. péntek 08:45
jooo
#10 feherfabia 2014. 02. 13. csütörtök 05:57
Nagyon jó!
#9 mif23 2014. 02. 12. szerda 21:04
Mindegy, hogy honnan származik. Szerintem pont ide való! Jöhet a folytatás.
#8 rockycellar 2014. 02. 12. szerda 19:38
Ilyen egy igazán jó és élvezetes történet!
#7 Rinaldo 2014. 02. 12. szerda 09:54
Szuper jó,punciba várta seggbe kapta.
#6 berher 2014. 02. 12. szerda 09:47
Megvan valahol akönyv a szekrény aljában. Ezt lehet?
#5 Wakundok 2014. 02. 12. szerda 07:31
jóóóóóóóóóóó
#4 hairy_pussy 2014. 02. 12. szerda 07:18
nagyon jó
#3 A57L 2014. 02. 12. szerda 06:31
Nem rossz.
#2 papi 2014. 02. 12. szerda 05:13
Egész jó, szívesen elolvasom az egész könyvet.
#1 Törté-Net 2014. 02. 12. szerda 00:00
Mi a véleményed a történetről?