A+ A-

A cseléd 1. rész

Részlet Almássy - Az ezred menyasszonya című könyvből
Megvásárolható itt
Amikor megkérdezte tőlem a mostohaapám a szomszéd ágyból, amelyben Mariskával, az új feleségével feküdt, hogy alszom-e, nekem egyetlen gondolatom volt csak: krumplis tészta. Tudtam, hogy a kérdést ágynyikorgás követi, majd a mostohaapám nagyot fúj és bejelenti, mit enne másnap. Ezért gondoltam én azonnal a krumplis tésztára. Bár csak tizenhat éves voltam, de jól tudtam, mi is történik a másik ágyban. Láttam már őket a szobát megvilágító holdfényben, amint magukról megfeledkezve, a lecsúszott dunnával nem törődve, mostohaapám Mariska égre meredő lábai között nagyokat horkanva jártatja a fenekét. De láttam én mindenféle állatot is szerelmes hangulatban, meg aztán a pajtásaim, akikkel naponta együtt őriztem a libát, tehenet vagy kecskét, töviről hegyire elmagyarázták, miért nyikorog annyira az a másik ágy, vagy olykor, ha kiszalad az ember nyári éjszakán elvégezni a kisdolgát, miért lehet nyögdécselést, lihegést vagy cuppogást hallani a szénakazlak tövéből... Amikor megcsendesedtek a másik ágyon, igyekeztem minél nagyobbra nyitni a fülem, és majdnem súgtam mostohaapámnak, krumplis tészta! De nem ez következett, mert Mariska megszólalt.
- Nagy jány lett a Juli.
- Ne te, ne! - morgott a mostohaapám. - Osztán, úgy értsem?
- Értse úgy.
- Höö... - hogy ez mit jelenthetett, azt én nem értettem. Lehetett ez éppen csodálkozás, de lehetett olyan nevetésféle is. csak egyet értettem, a fene megette a krumplis tésztát.
- Osztán ez mit jelent? - adta a tudatlant a mostohaapám, meg tudtam érteni, mert nekem sem volt érthetőbb a dolog.
- El kéne dönteni, mi is legyen vele...
- Osztán mér?
- Ismerem én magát, még képes lenne, oszt kóstolgatná a sovány csibehúst - göcögött Mariska a másik ágyon.
- Hinnye, mit nem mondasz! - kapta újra a karjába Mariskát.
- Elég lesz mán ennyi is! - hárította el az ölelést Mariska.
- Én tudom, mennyi az elég! - váltott mélyebbre, haragosabbra mostohaapám hangja. - Vagyok én még olyan legíny! Az már nem derült ki, hogy ő milyen legény, mert újra elkezdték. Szidtam őket magamban, mint a bokrot, mert képesek és elszerelmeskedik a holnapi ebédem. Vártam türelemmel, de ahogy ők egyre jobban beleveselkedtek a dologba, úgy nyomott el engem az álom...
Másnap reggel Mariska nótázva ébresztett, úgy láttam, igen jót tett neki az, amitől egyre inkább szét akar esni az ágyuk.
- Gyerünk, gyerünk! Az énekes kódus már a harmadik határban jár. Nyújtóztam egyet, aztán próbáltam még pár percet lopni magamnak az ágy melegéből, de lerántotta rólam a dunnát.
- Dologra! - kiáltotta, aztán rávert a felcsúszott ing alól kigömbölyödő tomporomra. - De szép vagy, te jány! - folytatta, és felrántotta rajtam az inget, amíg csak lehetett. Nem volt bennem semmi szégyenérzet, nem úgy, mint benne, pedig ő aztán szép volt, nekem legalábbis akkor úgy tűnt. így utólag visszagondolva rá, nagy, tenyeres-talpas parasztlány volt, dinnyényi mellekkel, kemencepadkányi csípőkkel. - No, mutasd magad! - biztatott.
Láttam, hogy nem hagy békén, hát kiugrottam az ágyból, ő meg levétette velem az inget. Ott álltam meztelen a szoba közepén, ő meg mint a vásárban a kinézett csikót, kezdett körüljárogatni. A két szentkép közé akasztott kopott, barna keretű tükörben, ha nem is teljesen, de láttam magam válltól a térdemig. Magas lány voltam, majd oly magas, mint mostohaapám maga. Hosszú, szőke hajam, az akkori divat szerint egyetlen tömött varkocsba befonva, a vállamról előrehullott a két mellem közé, amelyeket én nagyon kicsinylettem, holott két tenyerembe sem fért bele egyik mellem sem, de akkor Mariska volt a mérce számomra. Lapos hasam pedig, a legalsó bordámtól a hajas babámig mint egy kiszáradt, kicsiny tómeder, végképp elkeserített, mert mint mondtam, nekem Mariska volt a szépség fokmérője, és bizony az ő hasa az has volt, olyan, mint egy húszkilós görögdinnye. A combom sem ütötte meg a mércét, hosszú volt, izmos és kemény. Oldalt fordultam, hogy lássam a fenekem is. Azzal végre elégedett voltam. Márványból faragott két alma. Dekányi felesleg nélkül. Hogy milyen jó érzéssel ringattam máris, ha kis szoknyácskámban ballagtam a libák után!
- Szép vagy, mint egy oltári szentség! - mondta ki végül a szentenciát Mariska, és csattanósan ráhúzott a fenekemre. - Öltözz, ne meztelenkedj itt nekem! - nevetett elégedetten.
- Én olyan szép szeretnék lenni, mint te! - kámpicsorodtam el.
- Szebb vagy te sokkal, mint én, te bolond! - mondta, és hinnem kellett neki, mert kiéreztem a hangjából az irigységet. - Itt a reggelid! - tette elém a karéj kenyeret az aludttejes köcsöggel, amikor felöltözve kimentem hozzá a konyhába.
- Szolgálni mész az ősszel.
- Hová? - ejtettem el a kanalat, pedig nem is az volt nekem a fontos, hogy hová, hanem a menés. Mi lesz akkor velem, hogyan fog akkor engem feleségül venni Savanyú Feri, a falu legmódosabbik gazdájának a fia, aki már annyiszor megígérte ezt lent a kacsaúsztatónál, a füzes alatt...
- Majd elszereznek valami jó helyre, meglásd! Hej, ha én mehettem volna!
- Nem mehetnél helyettem te? - tettem fel a kérdést reménykedve, de csak nevetett rajtam. Nem érdekelt engem akkor már az sem, hogy teljesült a kívánságom, s krumplis tészta lesz az ebéd, potyogtak a könnyeim, ahogy lépkedtem a libák után...
- Mér rísz, Juli? - riadtam fel nagy nekikeseredésemből az én Ferim hangjára.
- Hogyne rínék, amikor szógáni adnak... az ősszel. Na, erre már elment Feri nevethetnékje is. Nagy, erős parasztgyerek volt, egy zsák búzát felvitt a padlásra, pedig ő sem volt még tizenhat sem.
- Ne ríj, Juli!... Majd csak lesz valahogy...Osztán meg én is elmehetek utánad abba a városba.
- Nem lehetsz te már az én férjem, Feri - borultam a nyakába zokogva. Előbb zavartan körülnézett, nehogy meglássa valaki, aztán a hátamra tette a kezét, előbb csak éreztem a lapockáim között nagy, erős, tűzforró tenyerét, aztán simogatni kezdte a nyakamtól a szoknyám korcáig a hátam, meg-megszorítva, mindjobban reszkető kézzel. Felnéztem a szemébe, párás, nagy, borjúszemeibe, láttam a harapni kész fogsort a résnyire elnyílt szája közt, és láttam, meg-megrándul a bajusznak még nem nevezhető szőrpamacs az orra alatt. Elkapta akkor a másik kezével a mellem, s ríttam én jobban, mint azelőtt, mert olyan gyengeség futott át rajtam, hogy ha nem tartott volna, tán le is hanyatlók. Markolta, szorongatta felváltva a melleimet, s kezdett olyan hangokat kiadni, mint a mostohaapám, ha legénynek érzi magát az ágyban. A számat kereste, de csak összenyalta a képem. A nyakam csókolta, én tartottam is neki engedelmesen, mert bizony igen jónak találtam ezt az új játékot. Kezdte volna kigombolni a blúzom, de ezt azért már megsokalltam, mert fényes nappal mégsem helyénvaló ilyen dolgokat tenni, főleg nem egy ilyen forgalmas helyen, mint a kacsaúsztató fűzfaalja.
- Kimegyek hozzád este... - bontakoztam ki lihegve az öleléséből. Lángoló arccal nézett a szemembe, vibrált azon az arcon minden.
- Be ne csapj, Juli! - mondta majdnem könyörögve.
- Nem én! - emeltem esküre a kezem. Átkapott újra, és úgy megszorított, hogy kiszállt belőlem a szusz, aztán eltartott magától és csak úgy szoknyán keresztül megmarkolta igen jólesően a hajas babámat... Aztán ijedten elrántotta a kezét, és köszönés nélkül futva elindult a falu felé. Behúzódtam az árnyékba, és kezdtem számolni a faleveleket, hogy jobban teljék az idő, de bizony tíznél tovább nem tudtam számolni, hát hamar beleuntam. Hanyatt dőltem, és a kezem, rátettem a hajas babámra, pont oda, ahol Feri keze megérintett.
Jó érzés volt nagyon, olyannyira jó, hogy tovább vittem a gondolatot, mert mi is lett volna, ha zavartalan vagyunk? Megfogta volna a térdem, s megfogtam magamnak. Aztán csúsztatta volna felfelé a kezét, meg is cselekedtem. Végigsimogatta volna a combomat, előbb az egyiket, aztán a másikat, előbb csak érintve a hajas babámat... aztán belemerítette volna az ujjait, előbb csak itt.... aztán itt... végül rátalált volna erre a kis micsodára pontosan itt, ahol elkezdődik az, ami a legfőbb jót tudja okozni az ember leányának... És simogatni kezdtem magam­nak, kis köröcskéket írtam rá, aztán le-föl húzogattam rajta az ujjam, s akkor már nem volt megállás, mert lábam széttártam, amennyire csak lehetséges, szoknyám felcsúszott a hasamra, s szemem csak meredt a saját kezemre, amint matatott magamon, hasam hullámzani kezdett, és felszakadt bennem valami nagy-nagy örömérzés. Teljesen elerőtlenedve dőltem hanyatt, és addig simogattam még hajas babám legkedvesebb pontját, amíg lassan megszűntek bennem azok a görcsös rángások...
Aztán csak feküdtem szétvetett lábbal, hagytam, hogy a szel­lő szárazra csókolja teljesen átlucskosodott mézszínű, dús bozontomat. Feküdtem hanyatt, lábam szétvetve, kezem a fejem alatt összefonva, és elképzeltem, hogy én vagyok Mariska helyén, s Feri a mostohaapámén, és bennem jár ki-be az a valami, amitől annyira jó kedve támad reggelre Mariskának... Olyan tisztán el tudtam képzelni magamon Ferit, olyan jóleső volt már a gondolata is, hogy ismét vonaglani kezdett bennem valami, és új nedvességet kellett felszáríthatnom...
Kótyagos fejjel, de nagy nyugalommal hajtottam haza a libákat. Úgy látszik, Mariska már elfelejtette, miben is volt része az éjszaka, mert igencsak mérgesen nekem esett.
- Hol tekeregtél ilyen sokáig? - Kezét a csípőjére tette, s rá kellett jönnöm, valóban nincs benne semmi szép a rengeteg zsíros húson kívül... Nem törődtem én akkor semmi mással, csak a nappal, mikor unja már el magát az égen, mikor szán már meg engem. Tettem a dolgom lázas sietséggel. Este, etetés előtt a szomszédasszony elhívta Mariskát valami „fontos" ügyben. Én a két malackának kevergettem a sovány moslékot az ól mellett, amikor észrevettem, hogy mostohaapám ott téblábol az udvaron. Persze a dologhoz hozzátartozik az is, hogy koromhoz képest nagyon kicsinyke szoknyában kellett még járnom, s amint a vödör fölé hajolva ténykedtem a kavarófával, jókora színhúsokat mutathattam hátulról magamból. Szoknyám, fenekem vonaláig is felcsúszhatott, s kis igyekezettel, amit a mostohaapám el is követett, egészen a hajas babámig beláthatott. Mosolyogtam magamban a dolgon. Hadd egye a fene a vén kujonját, s még jobban előrehajoltam. Úgy tettem, mint akit teljesen lefoglal a ténykedés, még dudorásztam is csendesen, de a szemem sarkából szemmel tartottam az öreget. Előbb szétnézett mindkét irányba, aztán mögém oldalgott. Láttam én jól, hogy menet közben kiszabadítot­ta a lőcsét a nadrágjából, így mire odaért hozzám, már csak ki kellett nyújtania a kezét az enyémért, és szó nélkül a markomba nyomta a lüktető kemény húsdarabot. Elgyöngültem egy pillanatra, de aztán eszembe jutott, nem neki tartogatom én magam, hát tettetett ijedtséggel elkaptam a kezem, és jó erősen rávertem a lőcsére a keverőfával.
- Jaj, kígyó!... Kígyó! - sikongattam még hozzá! Fetrengett a földön, a szája habzott, a szeme vérben forgott. Próbáltam vigasztalni, de kevés sikerrel.
- Mi baja magának, apámuram?... Miért fetreng a földön, mint a malacok a pocsolyában? Csak nem beteg?... - kérdezgettem ártatlanul. Feltámogattam a tornácra, húzta kezét-lábát szegény, aztán belediktáltam egy jó pohárka pálinkát, ettől kezdett visszatérni bele az élet. Nézett rám véres szemeivel, de szólni nem bírt...
- Jól nézzen meg! - álltam elé, és felhúztam a szoknyám egészen a mellem alá. - Ez a hajas baba sohasem lesz a magáé! Megértette? Ha szólni mer ellenem bármit is Mariskánál, megnézheti magát! Mondhattam én, amit akartam, nem hallott ő semmit, csak bámulta a hasam, combom, de leginkább a hajas babámat.
- Osztán ennyire tetszik? - esett meg rajta a szívem. Hogyne, hiszen a nyála csorgott szegénynek. Odaperdültem hát elé, megfogtam a lelógó kezét, és a tenyerét becsúsztattam a lábam közé. Nem mert moccanni sem. - Hogy tetszik? - kérdeztem. Nem szólt egy szót sem, csak a nyála csorgott továbbra is, és nem tudtam, az előbbi ütéstől vagy a lelkesedéstől nem tudja becsukni a száját.
- Elég volt, vén csont! - vettem ki a kezét a lábam közül, és csaptam rá játékosan. - Ha jó lesz hozzám, hát kaphat még belőle! - leengedtem a szoknyám, és otthagytam, hadd térjen bele valami kis élet, mert az arcszíne már kezdett a főtt céklához hasonlítani. Mariska kerülgetett minket a konyhában. Én alig bírtam magamba fojtani izgatottságomat, a vén kandúr pedig - nem volt vén egyébként, talán harmincöt lehetett - fájdalmas arccal ült az asztalnál.
- Tegyük el magunkat holnapra - mondta ki a szokásos napzáró mondatot, amely felhívás volt nekem, hogy mars az ágyba, s figyelmesség a kandúrral szemben, hogy ő akár nem is bánná a dolgot... Iszkoltam a szobába, leszórtam magamról a szoknyát és a blúzt, s már fúrtam is magam a dunna alá, azon imádkozva, aludjanak el mihamarabb... Valami szóváltásfélét hallottam a konyha felől, egy darabig nem nagyon törődtem velük, de aztán figyelni kezdtem, mi is a perlekedésük oka, s alig bírtam visszatartani a kuncogásomat, mert a vén kandúr panaszkodni kezdett, hogy mennyire megütötte „ott". Mariska rémüldözött, hogy hallott már olyat, hogy valakinek ráment erre a férfiassága... úgy kell a vén kandúrnak, minek akart éppen velem kikezdeni! Talán egy óra telt el, mire a szuszogásuk annyira elmélyült, hogy megkockáztathattam a kiszökést. A nyakamba kanyarítot­tam a nagykendőt, és úgy mezítlábasán, hogy minél kisebb zajt üssek, kiosontam a házból. Az udvaron teljes volt a sötétség, a hold elbújt a sűrű, fekete felhők mögött. Hátrasettenkedtem az istálló mögé.
- Feri! - súgtam halkan.
- Itt vagyok - lépett elő a semmiből az én szerelmem. - Már azt hittem, nem is jössz.
- Meg kellett várnom, míg elalszanak - szabadkoztam. Aztán vártam, hogy mi fog történni.
- Hát kigyöttél? - kérdezte nagy sokára Feri.
- Hiszen mondtam, hogy kigyövök - bújtam hozzá, mert képes lett volna az éjszakát beszéddel eltölteni. Rásimultam hát széles mellére, és vártam a támadást... Várhattam. Ő, aki ott kint a fűz alatt olyan hevesen esett nekem, most teljesen elbizonytalanodott.
- Mi lelt? - kérdeztem már-már méregbe gurulva, hiszen mindent kockára teszek érte, Ő meg csak áll itt, mint aki nem tudja, miért is jöttem.
- Gondolkoztam én a dolgon, Juli... - kezdett neki a szomszéd falutól. Na, mondom magamban, ez talán azt várja, hogy én kezdjem el? Mert ez a Feri tényleg csak beszélgetni akart. Kezdtem hát neki simogatni a tarkóját, izmos nyakát, aztán magamhoz húztam az arcát, és adtam neki egy olyan szívből jövő csókot, hogy majd megfulladt.
- Hinnye te! - mondta végül, de végre sejtette, hogy mit is akarok tőle. Kezdett ledönteni a földre, de előbb én leterítettem a kendőt a szénaboglya tövébe, letérdeltem rá, őt is odahúztam magammal szembe, aztán a kezét rávezettem a mellemre. A bimbóm annyira feszült, annyira fájt, hogy amikor hozzáérintet­te a kezét, úgy ingen keresztül, hát beleborzongott a hátam is. Nem hagytam én időt neki meggondolásokra, levettem magamról az inget, aztán kezdtem róla is lerángatni a gúnyát. Én embert még így felöltözve nem láttam! Nem is bajlódtam tovább, csak míg a felsőteste szabad nem lett, aztán simogatni, gyűrni, gyömöszkölni kezdtem a hibátlan, erős, napfény- és szénaillatú bőrét. Amit eddig hallottam vagy ellestem a másik ágyban zajló dolgokból, az sajnos kevésnek bizonyult, mert ösztönös, bár nagyon kívánt mozdulataim csak neki okoztak örömöt. Esetlenül markolászta a mellem, több fájdalmat okozott, mint élvezetet. Leszorított a földre, és mindenáron máris belém akart hatolni. Nem törődve azzal, hogy én még nem azt akarom. Baromi ereje volt, hát engednem kellett neki, s megnyugodva, hogy mielőbb eléri célját, szinte feltépte a nadrágja elejét, kotorászott benne, aztán a hasamon és a combjaimon éreztem a durva posztó érdes dörzsölését, és valamit, ami nagyon megfogalmazhatatlan volt bennem. Úgy éreztem, valami történik a hajas babámnál, de mire felfogtam volna, mi is az, egy nagy morgással már le is állt altestének mozgása. Ott feküdtem alatta érzéketlenül, csak azt éreztem, hogy valami nedves-ragadós folyik ki belőlem. Lefordult rólam, és kezdte rendbe szedni a nadrágját.
- Mi vót ez, Feri? - ültem fel, és fontam össze a kezem fázósan a mellem előtt,
- Te mán az én asszonyom vagy! - mondta farkas vigyorral.
- Szép, mondhatom! - csóváltam meg a fejem. - Osztán nekem nem kellett vóna valamit éreznem?
- Mit? - lepődött meg.
Na, gondoltam, én aztán jól kifogtam... Már teljesen felöltözve ült mellettem, teljesen megelégedve önmagával, amikor kezem rátettem a nadrágja elejére.
- Mi van? - nézett le a kezemre nem kis ijedelemmel.
- Szeress engem!
- Hát hiszen én szeretlek - lepődött meg. Kigomboltam újra a nadrágját, és benyúltam a sliccén. Soká­ig kellett keresnem, mire a kezembe akadt az a valami, ami nem is hasonlított arra a lőcsre, amit este nyomott a kezembe a vén kandúr...
Mint egy kis ijedt madár, kezdett vergődni a kezemben, hogy aztán keménnyé váljon, de nem lett nagyobb a mutatóujjamnál. Simogattam, húzogattam, nem akartam elhinni, hogy csak ennyivel kellene beérnem, hát Feri újra hörögni kezdett, aztán a tenyeremben éreztem azt a ragadós valamit.
- Elég lesz már ennyi! - mondta nagy sokára, és én teljesen magamba roskadva gubbasztottan mellette. Ezért? Hát ezért akartam én ezt az éjszakát? Felugrottam mellőle, és bemenekültem a házba. Az ágyamhoz osontam, mint egy megszégyenült macska, aztán befészkeltem magam a dunyha alá, de bármennyire is akartam, nem voltam képes elaludni. Ölem tüzelt, a bőröm a durva daróctól lángolt, a szememből ömlött a könny... Nem bírtam magammal. Mariska szokása szerint úgy horkolt, hogy majd összedőlt a ház... Kiszálltam az ágyból, és a vén kandúr oldalára kerültem. Lekucorodtam az ágy mellé, és a kezem bedugtam a takaró alá. Ahogy a csupa szőr hasához ért a kezem, talán az érintésemtől, talán a hidegtől összerándult, de aztán kezdte előrefeszíteni a hasát. Még aludt, talán valami kellemeset álmodhatott. De aztán kipattant a szeme, amint ujjaim ráfonódtak a lőcsére...
- Teee? - lehelte alig hallhatóan.
"Rábólintottam, aztán lőcsénél fogva kezdtem kihúzni az ágyból. Odakapta a fejét Mariska felé, de amint látta, hogy asszonya változatlan mélységben alszik, biccentett a fejével, jön ő magától is...
Kimentünk a konyhába. Nekitámaszkodtam az asztalnak, vártam, mi fog most történni. A vén kandúr fogta a vizeskannát, és odaállította az ajtóhoz, ha netán Mariska kijönne a szobából, bizton meghalljuk majd, s legyen időnk szétrebbenni. Álltam az asztalnál, és annyira remegett a lábam, hogy a kezemmel is meg kellett támaszkodnom. Magához ölelt, és fanyar, dohányszagú száját a számra nyomta... ez kellett nekem! Az öröm hullámai kezdtek szétáramlani bennem, nem fáztam már, öleltem a nyakát, szorítottam, és nyomultam hozzá mindenemmel. Lecsúsztatta a vállamról az ing pántját, és csókokkal borította el a nyakam, a vállam, aztán a melleim következtek, és én újra éreztem bimbóimban a vágy feszülését, s a vén kandúr tudott is velük mit kezdeni. Szájába csippentette a bimbómat, és szívogatva, morzsolgatva játszott velük mindaddig, amíg él-öntött az ismerős belső rángatózás... Felültetett az asztal szélére, marokra fogta a lőcsét, sziszegett egy kicsit, az igaz, de hajas babám szájához tette, és kezdte belém tolni, aprókat mozgatva rajta. Ahogy mind beljebb került belém, úgy folyt ki belőlem egyre inkább az erő, feküdtem hanyatt az asztalon, felkarolta a lábam és feltette a vállaira, aztán... aztán kezdte bennem mozgatni ki és be. Tűz rohangált bennem. Égetett és sajgott belül mindenem, de ahogy lökte be­lém, segítettem neki, minél mélyebbre csússzon, minél jobban kitöltsön...
Aztán elélveztem, s csak arra eszméltem, hogy rám borulva szuszog ő is. Még mindig tele volt a hajas babám a férfiasságá­val, hát szorongatni kezdtem össze- összehúzva hajas babám száját, s alig cselekedtem meg ezt talán hússzor, hát felmagaslott bennem újra, s kezdte elölről a mozgást. Én akkor azt kívántam, bár sohase érne véget... Aztán sokára mégis lekonyult neki, de addigra én már számolatlanul élveztem a titkos és jóízű, lopott gyümölcsöt... Álltunk hosszan egymással szemben, csókoltunk úgy, mint szerelmesek soha.
- Holnap is? - kérdezte nagy sokára.
- Mindig!" - súgtam vissza neki. - Míg el nem megyek szolgálni...
- Nem engedlek! - csattant a hangja, ijedten fogtam be a száját.
- Dehogynem - csókoltam meg még egyszer, aztán bementem a szobába, s ahogy a párnára ért a fejem, már aludtam is...
Másnap nem kellett ébreszteni engem sem. Ahogy meghallottam, hogy moccannak a másik ágyon, már nyújtózkodtam én is.
- Hát te? - nézett rám alvástól felpuffadt arccal Mariska.
- Jót aludtam - nyújtózkodtam nagyot, nem törődve azzal, hogy mellemből jókora darabot villantok ki.
- Hallja kend, apjuk! Nagyon sírtak a malacok az éjjel.
- Honnan veszed? - morgott a vén kandúr mérgesen.
- Hallottam, úgy éjfél után, ríttak azok nagyon. Tán kevés moslékot kaptak? A vén kandúr csak morgott valamit, aztán kezdte magát összeszedni, mert aki legény éjjel...
- Szántok máma a Horgas-dűlőn. Küldj ki ebédet a jánnyal!
- Majd kiviszem én.
- Nincs más dogod, mint rohangálni? Azé van a jány! - csattant a vén kandúr hangja, mint az ostorcsapás. Mariska ránk nézett, talán sejteni is kezdett valamit, szólni azonban a világért sem mert volna, de ettől a pillanattól egészen addig, míg el nem jöttem a háztól, nem tért vissza a szemébe az öröm. Délben kezemben a kis fonott kosárkával, benne a két csorba fazékkal ballagtam a Horgas-dűlő felé. Már messziről láttam, hogy Feri jön velem szemben az apja kocsiján parádézva.
- Hová mész, virágszálam? - kacsintott hegyesen rám, aztán hangos, hetyke szóval megállította a lovakat.
- Apámuramnak viszek ebédet - mutattam a kosárra.
- Aztán adnál-e egy csókot? - lépett le a bakról.
- Nem én - zártam össze szorosan a számat. - Azután, amit tegnap...
- Azt meg jobb, ha elfelejted!
- Ne izélj velem, Juli! - kezdett mérgesen kaparászni az ostor felé.
- Ha megütsz, megbánod! - vetettem fel dacosan a fejem. - Ha bármit teszel ellenem, azt is, mert kibeszéllek a faluban, s megtudják, mekkora töke van az ifjú bikának...
- Hát... - kezdte nagy hangon, de aztán belesápadt. - Hát azé?
- Azé bizony! - és otthagytam a szerencsétlent a kocsi mellett. Amikor visszanéztem a Kányási erdőtől, akkor is ott állt szegény moccanatlan. A vén kandúr az árnyékba húzódva várt. Láttam rajta, hogy a szemével majd felfal.
- Egyék akkor! - tettem eléje sorra a fazekakat, és megterítettem, amint szoktuk azt kint a földeken.
- Majd utána! - mondta, egyet villant a szeme, és már el is kapta a derekam.
- Az étel! - kiáltottam, de nem törődött ő már semmivel, csak azzal, mi van a kezében.
Hanyatt döntött a ló szagú pokrócon, és kezdte kigombolgatni a blúzom, és vette ki előbb az egyik, majd a másik mellemet, igencsak jóleső csókok özönében. Magamhoz szorítottam a nyakát, s közben csak arra tudtam gondolni, ez lehet az örömök legnagyobbika, kint a határban egy árnyas fa alatt, amelyen énekel a fülemüle, ölelkezni azzal, aki képes megadni az ember lányának azt, amire annyira vágyik... Keze besiklott a szoknyámmá, és ahogy tegnap még csak elképzeltem a fűzfa alatt, azt most rendre megcselekedte a vén kandúr is. Nem volt már heves, ki akart élvezni minden kis hajlatot, dudort, illatos völgyet rajtam. Tudta jól, mit is kell keresnie neki, mert rálelt arra a pontra, amelynek érintésétől elöntötte a hajas babám a jól ismert nedvesség. Amíg ő így játszadozott rajtam, én is kaparászni kezdtem a nadrágja eleje felé, s amikor megleltem végre, nem akadt nekem azon semmi dolgom, mert ahogy kigomboltam a nadrágját, mint a kocsi rúdja meredt előre a férfiassága. Ráfontam az ujjaimat, és próbálgatva hosszát, vastagságát, kezdtem rajta húzkodni a kezem. Azt hittem én, kis buta, hogy ez a végső nagysága, de most láthattam csak csodát, mert egyre inkább növekedett a szemem láttára, már akkora volt, hogy két egymás mellé tett tenyerembe nem fért volna el, a végén egy kopasz, gutaütött, lila arcú, ringlószilványi fej... Nem bírtam akkor én már magammal, aláfaroltam, mint a kanca, és a hajas babámhoz illesztettem, aztán bármit is akart volna ő mást, magamba rángattam. Két lábammal átkulcsoltam a fenekét, és mint mikor lovat sarkantyúznak, úgy vágtam én is sarkaimat a fenekébe, mind gyorsabb és hevesebb vágtatásra ösztökélve...
- Nem félsz, hogy gyerek lesz? - nézett a szemembe végül.
- Attól féljen maga! - nevettem az örömtől, amit kierőszakoltam magamnak. Rengett a mellem, hullámzott a hasam, és bizonyosan a nevetésem is hatott rá, mert viháncolós kedve újra feltámadt. Hagytam én örömmel, már miért ne hagytam volna, még segítettem is neki, ahogy csak tőlem tellett... Elnyúlt aztán a vén kandúr, mint akit agyonvertek, feküdt hanyatt, szikár, erős testét veríték borította, az ing rajta facsaró egy víz, a slicce nyitva, abból lógott ki megszelídült és alaposan megpuhult lőcse.
Mindkét fazék felrúgva, az ebéd kiömölve, az abrosz egy merő főzelék.
- Mit eszik most kend? - kérdeztem, és kezdtem rendbe szedni magam.
- Kell a fenének az ebéd! - legyintett, eldugta a pisilőjét a nadrágba, rágombolta az összes gombot, aztán az oldalára fordult, a kezébe kapta a jó karéj kenyeret, és majszolgatni kezdte, de alig harapott tán kettőt, a másodikat még le sem nyelte, amikor lefittyedt oldalra a feje, s már aludt is. Nem volt nekem dolgom azzal, mit végez a mai napon, fájjon érte az ő feje. Összeszedelőzködtem, és elindultam vissza a faluba, valami nagy-nagy megelégedettséggel, olyannal, amit még sohasem éreztem... Aztán alig jártam félúton, amikor az ördög már megint feltámadt bennem, mert azon gondolkoztam, nem lenne-e jobb visszamenni, mert a hajas babám környéke már megint követelőzni kezdett. De lebeszéltem magam, mert ugyan minek is mennék vissza, nem képes a vén kandúr már semmi másra, csak az alvásra. Ettől a naptól fogva jó világ köszöntött rám, ehettem, ihattam, alhattam, amennyit akartam. Mariska egy szót sem mert szólni, de minden reggel, amikor letépte a kalendárium újabb lapját, jelentőségteljesen rám nézett.
Ez sem érdekelt már engem, tudtam akkor már, hogy ha a sorsom a városba visz, hát ott nekem bizonyosan csak jó dolgom lehet majd, legyen bár a nevem cseléd. Kezdtem megismerni a hajas babám hatalmát a férfiak fölött, mert alig egy hónap alatt vagy hatszor kergette el a vén kandúr vasvillával a Ferit, mindaddig, amíg az apja aztán megsokallta a dolgot, és eljött hozzánk lánykérőbe. De bizony hamar kint találták magukat a pitvarban, így aztán szégyenszemre a falu első gazdájának a fia szedte a sátorfáját, és az apja ütlegelése mellett felszállt a vonatra, hogy valami távoli gazdaiskolába járjon, ne a mi portánk körül egye állandóan a fene... Pár napra rá, hogy végeztünk az aratással, Mariska egy reggel nagyon megvidámodott arccal tette elém az ételt. Elég volt ránéznem a vén kandúr megsavanyodott arcára, tudtam, hogy eljött a nap, ma jönnek értem...
- Készülj akkor, Juliskám-lelkem! - töltötte meg mézesmázosan újra a tejes bögrémet Mariska.
- Máma indulok? - nem is akartam titkot csinálni abból, mennyire örülök én ennek. Táncra perdültem, aztán amikor a vén kandúr szemében megláttam az első könnycseppet, hát ráförmedtem. - Hogyan gondolta ezt kend?... Azt hitte tán, két asszony kerül majd a házhoz? Az egyik a konyhába, az állatokhoz, a másik meg az ágyba? Örüljön annak, amit kapott, aztán igyekezzen megbecsülni ezt a Mariskát, nála jobb asszonyt az egész környéken nem talál...
Kifordult erre a konyhából szó nélkül a vén kandúr. Mariska meg elkezdte a sírást.
- Igaz vót hát? Jaj istenem... - kezdett szűzmáriázni meg felemlegetni minden istent, akiket csak ismert, még rá nem szóltam.
- Egy percig se búsulj most már! Megszelídült a vén kandúr, nem mer az már soha többet más macskája után mászkálni... Mondhattam én neki bármit, tördelte a kezeit, kötényével itatta a könnyeit, egészen addig, amíg át nem szaladt a szomszédasszony a nagy sipákolásra. Na, akkor elhallgatott egy minutum alatt, és azt állította, hogy a lábát forrázta le, azért e nagy jajveszékelés, de mondhatott bármit annak a hárpiának, mert ő csak rám nézett, aztán ki az udvarra, onnan vágtában hajtott ki éppen akkor a vén kandúr, és értett is már mindent. Kapta magát, és a friss pletykával már fordult is ki a kapun. Mondtam is magamban, nem jutok messzire a falutól, de tudja már mindenki, mi is történt itt nálunk. Nevettem csak ezen, mert abban bizonyos voltam, be nem teszem többé a lábam ebbe a sárfészekbe.
- Anyám jussa ez a ház - fogtam meg Mariska vállát, mielőtt újra kezdte volna a picsogást. - Gyere be a városba a fiskális­hoz, aztán főddel, házzal rád íratom!
- Honnan veszel te ilyeneket? - száradt fel egyszerre a szeméből a könny, kibújt belőle a földéhség. - Apád-uradé itt minden - mutatott körül.
- Nem az! Nevemen van itt minden az utolsó szalmaszálig. Mától a tiéd. Erre aztán újra eltört a mécses, de most meg örömében kezdte itatni az egereket, hát ez még fájdalmasabb siránkozás volt, mint az előbbi. Ahogy az előbb leszedte rólam, most úgy rakta rám az összes szenteket, még olyanokat is, akiket akkor talált ki. Szépen voltunk hát, amikor beállított a cselédszerző. Én még olyan randa embert életemben nem láttam. Nem lett volna csúf egyébként, de pont az orra hegyén egy akkora bibircsók volt, hogy előbb még darázsnak néztem, de amikor csak nem akarta elhessenteni, rá kellett jönnöm, az isten rakta azt neki oda.
- Adjon isten! - tette le a fejéről városias kalapját, aztán a pepita kabátját szétgombolta, és leült kéretlen az asztal mellé, ezüstgombos sétapálcáját meg az asztalra tette. - Ez lenne az a lány? - bökött az állával felém.
- Ez bizony - tördelte a kezét még mindig sírva Mariska.
- Nem kell ezen sírni, hiszen nem Amerikába viszem én ezt a lányt, csak ide a szomszéd városba. Majd előkerül onnan, amikor előkerül... Úgy látszik, tapasztalt ember lehetett, mert bizony a faluról elszármazott lányok nemigen kerültek elő többet, hacsak nem férjjel és gyerekkel, vagy éppen gyerekkel férj nélkül...
- Nem is azért rívok én... Ittunk egy kis áldomást, a férfi, Magyarossy Kázmér, kikérdezte apróra Mariskát, eltette a születési bizonyítványom, aztán megalkudott Mariskával a béremet illetően meg az ő jutalékáról, majd biztatott, hogy induljunk, mert azért nem éppen a szomszédba megyünk.
Úgy siettem, mint akit seprűvel űznek, felugrottam a bakra, merthogy kétkerekű bricskával jött értem Kázmér úr, aztán csak biztattam az urat, induljunk hát szaporán... Ügetett a ló egészen addig, amíg el nem maradt mögöttünk a falu, akkor aztán Kázmér úr lelassította, és lépésben mentünk tovább. Olyan jóízű történeteket mesélt nekem arról, hogy mi minden esett már meg az ő cselédeivel, mert csak így emlegetett mindenkit, akit ő kommendált el, hogy a szememből potyogott a könny, úgy nevettem.
- Takaros egy fehérnép vagy te, galambom! - csavarintott egyet a bajuszán, de ha nem folytatta volna, akkor is kitalálom, merre is akarja csavarintani a beszéde fonalát, de hagytam, mondja csak. - Aztán szeretőd van-e már?
- Ne mondjon már nekem ilyet az úr! - hajtottam le a fejem, nagyon is jól játszva az ártatlan kislányt.
- Hiszen, ha mondom, ritka szép lány vagy te! - azzal már át is karolta a vállam, és magához húzott. Nemigen zavart engem semmi más, csak az orrán az a bibircsók, hát nem akartam kezes lenni neki.
Bele is nyugodott, tán meg is ijedt kicsit, amikor eszébe idéztem, hogy még csak tizenöt leszek, mert nem akart mást, csak kicsit megfogdosni, azt meg igencsak belenyugodva tűrtem. Végig kigombolta akkor a blúzom, és elkapta a derekam, aztán csak úgy, ültében megemelintett a derekamnál fogva, és a térdére ültetett magával szemben. Átkapta a derekam, nehogy leessem már a kocsiról, aztán eszement fejjel kezdte csókolgatni a melleimet. Fogtam én, tartottam én neki egyiket is, másikat is, és adta ő rendre egyiknek, másiknak a csókokat számolatla­nul, míg aztán éreztem, hogy nem lesz így jó nekem, mert hogy a hajas babám is kinyitotta a száját, igen követelve a magáét. Felhúztam ekkor magamtól a szoknyám, fel én a derekamra, aztán megfogtam a nagy, erős kezét, és becsúsztattam a lábam közé. Ahogy megfogta előbb csak két ujjával a hajas babám legérzékenyebb pontját, mindjárt tudtam, hogy tanult embernek az ölébe ültem, mert olyan finoman kezdte simogatni, dörzsölgetni, hogy nem lépett a ló velünk tán hatot sem, görcsbe rándult nekem mindenem, és hosszan, jólesőn elélveztem.
Kezdte akkor előrángatni a maga szerszámját, na mondom magamban, ez azért már mégsem lesz így jó, nem adom magam egy ilyen randa embernek, az ember lányának azért még­is legyen tartása! Hát amint elővette a lilafejűjét, és mindenáron rá akart engem emelinteni, megszólaltam:
- Aztat nem szabad... mert kiáltok!
- Ki hallja azt meg? - és úgy nevetett, hogy majd leestünk a bakról.
- Az orvos... maga mondta, hogy megvizsgál, mielőtt szógálni állnék? Aztán ha észreveszi, hogy kárt tett bennem? Elengedett erre szó nélkül, de igencsak nekikeseredve ült mellettem. Megszántam hát.
- Bízza csak rám a dogot! - mondám neki, aztán kigomboltam a sliccét, kihámoztam a szerszámját csak úgy bal kézzel, és kezdtem a már sokszorosan kipróbált játékot játszani vele. Rángatom neki, mint a tehén tőgyét, de érzéssel ám, hát kezdi emelni a csípejét, egyre feljebb, a szerszámja meg csak mered az égre egyre jobban. A végén már úgy néztünk ki, ha valaki messziről látott volna minket, mintha a szerszáma lenne a lábtartóhoz tűzött ostor, oly peckesen meredt felfelé. Játszom, húzkodom neki, aztán egyszer csak ordít egy hatalmasat, de akkorát ám, hogy a ló ijedtében vágtába ugrott, de kibuggyant a szerszámjából egy akkora adag, hogy beterítette nemcsak az én kezem fejét, hanem a nadrágja elejét is. Egész a városig azt pucolgatta, szárogatta, hogy legyen valami emberi kinézete. Átmentünk több falun, mire lassan esteledni kezdett.
- No, ott van Várhely - mondta.
Meresztettem a szemem, azt hittem, majd valami csodát látok, de bizony nem volt az semmivel sem más, mint a mi kis falunk, csak nagyobbnak látszott. A szürkületben is kiemelkedő hat templomtorony sejtette velem, hogy itt aztán lehet annyi legény, hogy nem unom én el magam egy jó ideig.
Szavazz Te is!

Átlag: 7.54 pont (123 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#19 feherkalman1 2017. 03. 26. vasárnap 10:30
Nagyon tetszik , ha te írtad ha nem.
#18 Andreas6 2016. 07. 26. kedd 12:00
Akit az egész regény érdekel: Almásy: Az ezred menyasszonya. Innen van másolva.
#17 fingerlis 2015. 06. 18. csütörtök 09:46
nagyon jópofa.....
#16 Clown85 2014. 07. 23. szerda 15:09
Ez egy nagyon jól összerakott történet !
#15 Loene 2014. 03. 4. kedd 20:38
Érdekes el kell ismernem, hosszú a bevezetés és néha elveszíti az olvasó a fonalat, de nem rossz.
#14 Sierra 2014. 02. 20. csütörtök 16:06
Hát, az eleje még rosszabb, mint a többi részek. Nagyon nem, bárki írta.
#13 sipospista 2014. 02. 14. péntek 08:45
szuper
#12 rockycellar 2014. 02. 8. szombat 10:24
Amilyen hosszú olyan jó
#11 listike 2014. 02. 7. péntek 13:14
Akkor volna igazán jó, ha saját írásod lenne.
#10 Busmanus 2014. 02. 7. péntek 11:13
Naggyon jó!
#9 zsuzsika 2014. 02. 7. péntek 09:31
Veteránnak igaza van.
#8 papi 2014. 02. 7. péntek 09:07
Tök jó
#7 gyuri0926 2014. 02. 7. péntek 08:36
Ez ugye PARÓDIA ?
#6 veteran 2014. 02. 7. péntek 08:26
Nem szép más tollával ékeskedni.0pont
#5 Rinaldo 2014. 02. 7. péntek 08:15
Szuper.
#4 hairy_pussy 2014. 02. 7. péntek 06:39
10p
#3 feherfabia 2014. 02. 7. péntek 05:54
9P
#2 A57L 2014. 02. 7. péntek 05:07
Nem rossz.
#1 Törté-Net 2014. 02. 7. péntek 00:00
Mi a véleményed a történetről?