A test ördöge

A kora tavaszi langyos délután felhőkben terítette szét a tájra, a sarjadó fű zöld illatát, míg az áradó fény kékes árnyalatokkal simított végig a kis falú házain. A kéjesen elnyújtózva süttették oldalukat, lehunyt szemeik mögött az éjszakai nagy csatákat csatázták újra, lábaik néha futást mímelve kaszálták a simogató levegőt.

Gábor a jól végzett munka megelégedettségével támaszkodott a vaskos kapufélfán, jobbjában egy félig szívott cigarettát szorongatva. Az ólakból szopós malacok visongása hallott, ahogy hangosan osztozkodnak anyjuk emlőin. Majd a szoptatós kocák ütemes röfögése némította el az ifjak hangoskodásait.

Tizenkét koca szoptatott egyszerre.

A farm többi épületében is nyugodtan, jóllakottan feküdtek az állatok a friss, jó szagú alomban.

A férfit kellemes érzés töltötte el ezen a délutánon. Állatai, mind szépen, egészségben gyarapodnak, a tavasz már visszavonhatatlanul birtokba vette a természetet. Jól érezte magát, amióta megszabadult attól a rettenetes asszonytól, aki szívta a vérét, akinek soha semmi nem volt elég jó, aki – talán – még soha életében nem volt igazán szerelmes, akivel még ágyba bújni sem volt felhőtlen öröm, már ha néha-néha sor is került rá.

Azóta magányosan élt. Ha nagyon "olyanja volt", be-becsalt magához egy-egy falubeli lányt, de szeretni elfelejtett, elfelejtette vele az az asszony. Már túl volt a negyvenedik születésnapján is. Meg sem ünnepelte.

– Mi ezen az ünnepelni való? – kérdezett vissza, ha valaki netán erre terelte a szót.

Gábor nem volt kimondottan szép férfi, de ha belenézett egy szerelemre éhes nő szemébe, akkor az, ebből a tekintetből érezhette, hogy tőle gyengédségre, őszinteségre számíthat. Csodálkozott is rajta jó néhányszor, hogy fiatal korában mennyit kellett küzdenie, mire egy lány beengedte a lábai közé, manapság meg, majdnem hogy kedvére válogathat a lányok és az asszonyok legtöbbjében.

Gábor mélán bámult végig a földes úton, amely csak a kocsik vágta csapákkal jelezte ezen mivoltát, és a néhány, kis parasztházat megkerülve úgy fordult a távoli domb felé, mintha csak egy, hazafelé ballagtában fütyörésző kondásgyerek volna. Ritka erre a sétálgató ember. Még ritkább az a jelenség, ami a férfi tekintetét az út északi vége felé vonzotta. Oda, ahol az utolsó aszfaltos utcából leválik ez a faluvégi dűlő, amely a farm előtt végigbaktatva, odébb már csak két aprócska házat talál.