Az Árnyéklány 2. rész

– Jössz már Peti?
Némi tökölés után elő is kerültem két teletömött táskával a kezemben a szobámból. Az ajtóban már ott várt a fél banda. Mindegyik megpakolva málhákkal, bőröndökkel, miegyebekkel.
Pestre mentünk, ott pedig apám egyik ismerősének a házában szándékoztunk eltölteni két hetet. Apámék leléptek, kimentek Angliába melózni, mi meg itthon maradtunk. Aztán mivel a suliban úgyis téli szünet van, lefixálták ezt, hogy idejöhessünk. Így anyum is tud nyugisan dolgozni otthon, meg Én se unom el az agyam.

Kitepertünk a buszhoz, és a buszmegállóban még tisztáztuk ami nem volt világos.
Egy kertes házban leszünk, ami kissé elhagyatott, mivel a tulaj (apám kollégája) nem lakik ott, csak miután az egyik rokona meghalt nem adta el a házat, mondván jó lesz még valamire. Mi pedig most betelepedünk oda két hétre.
Beállt a megállóba a nagy kopott sárga busz, és kinyílt az ajtaja. Nem voltak sokan a buszon, alig egy-két ember, így le tudtunk ülni egymáshoz közel.
Ahogy leültem a jól ismert ülésre, eszembe jutott az a nap. A lány a nagy szürke szemekkel, a vörös lángoló hajával... a mosolya...
... és eszembe jutott az, mikor még egyszer láttam őt kisírt, karikás szemekkel, a tekintetében gyűlölettel. A kezét görcsösen szorította. Nem az a lány volt, akit a buszon láttam. Nem tudom mi történt vele, de valami nagyon megkeserítette Őt.
Nem nézett semerre, egyenesen előre ment, majd lestoppolt egy autót, és többé nem láttam. Egyszer még találkoztam egy plakáttal, keresték, eltűnt. Láttam a rendőrségi körözést is. Nem tudom végül előkerült-e, de Én többé nem láttam.
És ahogy most ott ültem a buszon, megint eszembe jutott az a nap. Nem beszélgettünk sokat, csak egy fél órát, de Én emlékszem Rá. A két Ziarah, amit láttam, sehogysem egyezik meg egymással.
– Hé, öreg, hagyd már.
Dani beleboxolt egyet a vállamba, és láttam rajta, hogy pontosan tudja mi a bajom.
– Ne húzd Magad, nem is ismered.
Ösztönösen vissza akartam vágni Neki, de igaza volt. Egy fél óra alatt nem lehet valakit megismerni. Főleg úgy nem, hogy többé nem látod.
A volt csajom mondta mindig: "elég egy pillanat valakit megszeretni, de egy élet sem elég elfelejteni". Akkor nem hittem el ezt a baromságot, de sajnos igaza volt. Persze így utólag könnyű okosnak lenni.

Két óra alatt értünk fel Pestre, a buszon rohadt nagy tömegnyomor lett az első pár kényelmes perc után. Megkönnyebbülés volt mikor leszállhattunk végre.