A+ A-

Enyém

Rohanj! Dorothie szíve majd kiugrott a helyéről, ahogy bevette magát az erdő sűrűjébe. Olyan átható volt a sötétség, nem látott semmit maga előtt, mégis tudta, hogy muszáj teljes erejét beleadva tovább hajtania magát. A lába hirtelen beleakadt egy, a földből kinőtt gyökérbe és egyensúlyát elvesztve az avar közé vágódott. Felszisszent, éles fájdalom hasított jobb térdébe. Összeszorította álkapcsát, s a levelek fölött támaszkodva végül sikerült újra talpra állnia. Továbbra is hallotta a figyelmeztető hangot a fejében. Muszáj tovább mennem.
Egy pár pillanatra megállt, körbekémlelt, megpróbált tájékozódni az oldhatatlan feketeségben, s ekkor, megkönnyebbülésére a teliholdat takaró felhőzet apró foltokban elkezdett szétoszlani, ám csak annyira, hogy megvilágítson egy ösvényt, mely a fák közt kígyózva haladt előre.
A minden lépését kísérő kínzó érzést figyelmen kívül hagyva elindult a felfedezett útvonalon. Pár perc gyorsabb tempójú gyaloglás után, sikerült hozzászoknia a sebhez, és újra szaladnia az őt szorosan körbefonó növényzet között.
Hallotta szíve őrült kalapálásának visszhangját a fülében. Csaknem annyira rákoncentrált a menekülésre, hogy ha nem áll meg levegőt venni és fülelni a környező hangokra, akkor biztosan elkerüli figyelmét az a szívet tépő ordítás, amibe az egész környék beleremegett. Jeges félelem markolt a mellkasába, tudta hogy ő előle nincs esélye megszökni, mégis meg kellett próbálnia. Te ostoba lány! Hogy lehettem ilyen hülye? Semmit sem tehetek, ha utolér, túl erős, főleg most, én idióta meg csak még jobban felhergeltem. Hirtelen melegség öntötte el, olyan, mint mikor tél után itt a tavasz, az első napsütéses reggel, s az emberre hulló napsugár felolvasztja addig fagyba zárt lelkét, s testét. Nem értette, de valami furcsa ösztön lett úrrá rajta.
Felnézett és egész látóterét beborította a Hold, mely az önmagából ontott fénnyel dédelgette, cirógatta a lányt. Összeráncolta a homlokát. Hogy lehetséges ez? Minden annyival világosabb, az erdő neszei is felerődösödtek - hallotta a lehulló levelek susogását, a tücsök ciripelését, az odújában megbújó nyúl rémült szívdobogását. Ó ezek az illatok, és ahogy a levegő az arcába csap.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 7.08 pont (25 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#4 zsuzsika 2016. 02. 25. csütörtök 08:54
Tetszett.
#3 papi 2013. 08. 6. kedd 06:06
Nagyon jó
#2 genius33 2012. 09. 15. szombat 12:29
Szép sztory smile
#1 Törté-Net 2011. 10. 20. csütörtök 00:00
Mi a véleményed a történetről?