Minden álmom 1-2. rész

1. rész

Három év nagyon hosszú idő. Életem legszebb időszaka volt, amit Vele töltöttem. De ha tudom, hogy ilyen fájdalmas véget ér, bele se kezdek. Nagy terveink voltak, még nagyobb álmokkal, az életünket együtt akartuk folytatni, de mindketten rossz lépéseket tettünk, elkerülve a céltól. Én nem foglalkoztam vele eleget, sokat tanultam, többet foglalkoztam a könyvekkel, mint vele, pedig egy ZH sem érhetett volna fel a szerelmével. Ő pedig magányában elment az egyik bárba, ott felszedett egy lányt, és mire hazaértem megtaláltam őket ’in flagranti’. Nagyszerű! Jobb se kellett, azonnal elváltak útjaink. Mindenki belátta a hibáit, de ezek után már nem törekedtünk a javításukra.

Nehéz volt megszokni az életet nélküle. Menni egy későbbi busszal suliba, nem a korábbival, amivel együtt jártunk. A rutinos mozdulatokat elfelejteni a reggeli terítésnél, nem gondolni arra, hogy nincs mögöttem, mikor álmodom éjszakánként. Csak az álmaimban volt velem. Nem akartam pedig látni, csak újrakezdeni mindent és talpraállni. A sulit befejezve egy számítógépes irodához szerződtem, mint gépkezelő. Sok munkám volt, legalább volt magam mivel elfoglalni. Eltelt egy év, és az életem a rendes kerékvágásban volt. Jól menő munka, remek kollégák, és kiegyensúlyozott életmód. Rámragadt a pontosság, amit még Tőle tanultam, mindig pontban fél 8-kor már a munkahelyemen voltam, túl a reggeli bevásárláson, és a reggelin.

Egy nap délután 5 óra tájban hallottam az elektromos csengő hangját: valaki belépett az ajtón. Fel se néztem a papírokból, csak:
– Jó napot! Mit parancsol? – kérdeztem friss kedvességgel. Nem kaptam választ. Felnéztem az irataimból. Ő volt az. Szörnyű állapotban volt. Sápadt, kissé kócos, szemei üvegesnek hatottak a szomorú tekintettől.
– Te jó ég, hogy kerülsz te ide? – kérdeztem ledöbbenve. Nem volt rosszul öltözött, de borzasztóan betegnek tűnt.
– A bíróságról jövök. – szólt monoton hangon. – Ide küldtek, hátha tudsz segíteni. – felemelt egy táskát, ami dugig volt iratokkal.
– Ühüm. – köhintettem kelletlenül. Még mindig hihetetlen volt, hogy ott áll előttem. – Akkor mutassa... öhm... uram!
Felhúzta az egyik szemöldökét.
– Bíztam benne, hogy otthon hagyod ezt a fennkölt stílust... – húzta el a száját. – Mindig ezt csinálod, hogyha haragszol. – halványan elmosolyodott. Felrémlett előttem a vele töltött három év.
Nem olyan szúrósan néztem rá, mint kellett volna, de elértem a hatást.