A+ A-

Évike 7. rész

Évike a mester mellett aludt a szobájában a franciaágyon. Reggel már korán fölébredt magától, de a mestert már nem találta a helyén. A fürdőszobába ment, és lezuhanyozott. Megtörölközött, és rendbe szedte magát. A mester még mindig nem volt sehol. Nem akart utánamenni megkeresni, mert nem is tudta hol lehet, vagy esetleg olyan dolga van ami nem rá tartozik.
Visszament hát a cellájába, csak egy köntöst vett föl, és várt. Rövidesen betoppant a mester, és szenvedélyes csókkal üdvözölte.

- Nem találtalak a szobámban, gondoltam hogy itt vagy.

- Igen, mert nem tudtam mit csináljak azért jöttem ide.

- A tegnapi vacsora olyan jól sikerült, jó lenne ha most is készítenél valamit. Istvánék úgyis csak egy - két óra múlva érkeznek, addig legalább megreggeliznénk.
Mindketten elindultak a konyhába. Évike hozzáfogott valamit összeütni, és meglepődve tapasztalta, hogy tegnap estétől feltöltötték a hűtőt, és más friss dolgot is talált. Nem gondolta, hogy a mester ment el vásárolni, inkább az élelmiszer szállító járhatott itt.
Reggeli után visszaküldte a cellájába, megkérte, hogy vegye föl a bilincseket, és várjon amíg érte nem mennek. Egy fél órát várhatott néma csendben, amikor neszeket hallott. A lányok cellája egy sötét folyosóról nyílt, egymás mellett volt öt egyforma ajtó. Évikéé volt az első. Lépteket hallott a folyosón, és a szomszédos ajtók csapódását. Utána ujjból csend, és sokáig nem történt semmi. Egyre fokozódott benne az izgalommal vegyes felélem, és kíváncsi volt mit találtak ki számára, vajon hogyan akarják meggyötörni a testét. Lélekben fölkészült a kínzásra, amikor a bilincseket rácsatolta a végtagjaira.

Hamarosan ujból jöttek a folyosón, évikének a torkában dobogott a szíve, de nem az ő ajtaja nyílt ki, hanem távolabbról hallott egy ajtócsapódást. Egyre feszültebben várakozott, érezte, hogy a szomszédos cellákban itt van a másik két lány, néhány méterre tőle. Most már történnie kell valaminek. Valaki elhaladt az ajtaja előtt, és egy távolabbi ajtót nyitott ki. Beszédfoszlányokat hallott, és az ismeretlenek elmentek. Néhány perc múlva fölpattant az ajtaja, és a mester jött be. Évike fölugrott az ágy széléről, ahol addig ült, ő pedig szó nélkül rákapcsolta a pórázt a nyakörvére, kézbilincseit összekapcsolta a háta mögött, és elindult vele kifelé. A folyosón megállt, és ráparancsolt évikére, hogy itt várjon.

Kinyitotta a következő ajtót is, és a fiatalabbik hosszú hajú lányt vezette elő. Neki is hátul össze volt bilincselve a keze, és póráz volt a nyakörvén. A póráz végét rákapcsolta Évike nyakörvére, majd a következő ajtóhoz indult. Innen a másik lányt vezette elő, hasonló módon, az ő póráza a hosszú hajú nyakörvére került. A mester megfogta Évike pórázát, és elindultak. Elég komikusan nézhettek ki, olyan volt, mintha vonatost játszanának. A nagy terembe mentek, a mester bevezette mind a három lányt, egyenesen a fal mellé, ahol a helyük volt. Leszedte a pórázokat, és a kezüket sorban odaerősítette a falon levő karikákhoz, a megszokott módon.

Évike csak ezek után nézett szét. A szoba közepén Csilla állt teljesen meztelenül, lehajtott fejjel, de bilincsek nem voltak rajta. Körülötte András, és a másik két férfi. Nem is törődtek vele, hogy bejöttek évikéék, csak Csillával voltak elfoglalva.
András beszélt:

- Egy ideig nem akarom megkínozni, csak azt akarom, hogy jelen legyen, és lássa a többieket. Hoztam egy hosszú különlegesen finom kötelet, ebből akarok készíteni neki egy csinos kis öltözetet.
Kibontotta az összetekert kötelet, és megkereste a közepét. Csilla nyakába akasztotta, a szárait visszavezette a hóna alatt, és keresztezte a hátán. Erősen meghúzta mindkét szárát, ennek hatására Csilla vállai hátrafeszültek, melle kiemelkedett. A derekánál, a csípője fölött hozta előre a köteleket továbbra is feszesen tartva. Megkérte, hogy álljon terpeszbe, és a köteleket a lába között hátravezette, a nagyajkak, és a comb közé igazítva, a punci rejtett, érzékeny részeit megkímélve. A hátán bebujtatta az egymást keresztező kötelek alá, és meghúzta fölfelé szorosra. Csilla idáig némán tűrte a műveletet, de a húzás hatására halkan felnyögött. A kötélszárak végigfutottak függőlegesen a hátán, és tarkóján keresztben levő kötélhez kötözte. Még mindig elég hosszú darab maradt a kötélből, ezzel a testét átkötötte a mellei alatt, és fölött, de ezt már Évike nem tudta követni. Csilla testén mindenütt kötelek feszültek, de a keze és a lába is teljesen szabad volt, semmi nem gátolta a mozgásban. András hátrébb lépett, és megcsodálta a művét. Megfogta a vállát, és megfordította, hogy onnan is szemügyre vehesse. A fenekén még nagyon látszottak a tegnapi korbácsolás nyomai, csak a piros hurkák átmentek barnás, kékes színbe.

Mindkét csuklójára kapott egy bőrbilincset, de sokkal kisebbet, és véknyabbat mint amit a többi lány viselt. András odavezette a fal mellé, és odakapcsolta a kezeit a karikákhoz, a feje magasságában két oldalt.
Eddig András dolgozott Csilla kötözésével, a többiek a fotelokban elhelyezkedve figyelték, mint egy színielőadást. Most András hívására a helyiség egyik sarkában elhelyezett bárpulthoz sétáltak, és megvitatták az eddig történteket, közben elfogyasztva egy - egy pohár italt. A mester kivált a többiek közül, és évikéhez lépett. Eloldozta a kezeit és a szoba közepére vezette.

- Szeretném kipróbálni, hogyan tűröd a fájdalmat. Eddig mindig megkötöztelek, most azt szeretném látni, megkötözés nélkül hogyan tudod elviselni.
Nem messze állt az a kínzóasztal, amire a külön lábtartókat lehetett fölszerelni, de nem volt rajta most egyik sem. A magassága pont olyan volt, hogy szemben állva vele, nyújtott lábbal rá lehetett hajolni. Ez egy rövid, műbőrrel bevont asztal volt, Évike a végéhez lépett, és a felsőtestével ráhasalt. A lába a talajon maradt, feneke kifeszült.

- A kezedet nyújtsd előre, és fogd meg az asztal szélét.
Évike engedelmeskedett.

- Jó, most fölállhatsz. Ezzel a pálcával fogok a fenekedre ütni ötöt. - A mester egy ujjnyi vastag erős pálcát mutatott Évikének.

- Lassan egymás után, fogok ütni, de már az első ütés is olyan erős lesz mint a többi. Próbáld meg elviselni, de ha nem bírod, emelkedj föl az asztalról, ez lesz a jel, akkor abbahagyom. Ha a felsőtested az asztalon marad, az azt jelenti, hogy bírod még, és folytathatom. Nyugodtan kiabálhatsz, vagy sikoltozhatsz, csak ne kelj föl az asztalról.
Évike ijedten figyelt, és bólogatott a mester szavaira, jelezvén, hogy megértette mit vár tőle.

- Azt hiszem semmi akadálya, hogy elkezdjük. Feküdj vissza az asztalra !
Évike engedelmeskedett. Felsőtestével ráfeküdt az asztalra, kezét előrenyújtotta, és megmarkolta az asztal szélét. Fogát összeszorította, és várta az első ütést. A mester a pálcát ráhelyezte Évike fenekére célzásképpen, hogy oda szándékozik ütni. Érezte amikor a pálca eltávolodik, és egy másodperc múlva erős égető fájdalom nyilallt a fenekébe hosszan keresztbe.
Hatalmasat sikoltott, teste megrándult, a szeme azonnal megtelt könnyel. A fájdalomtól nem tudta mit akar cselekedni, szinte megbénult. Néhány másodpercet tétovázott, föl akart emelkedni, mert úgy érezte ezt képtelen elviselni még egyszer, de abban a pillanatban a pálca ujjból lesújtott. Megint hatalmasat sikoltott, és azonnal fölegyenesedett. Könnyei végigfolytak az arcán, kezével sajgó fenekét tapogatta. El sem tudta képzelni, hogy ő saját jószántából mind az öt ütést kibírja. Már az első után föl akart állni, csak a fájdalom úgy hatolt bele mint a villanyáram, megbénítva a cselekvőképességét néhány másodpercre.

- Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen föladod. - szólt fejét csóválva a mester.

- Kicsit szedd össze magad, és megpróbáljuk ujjra.
Évike elszégyellte magát, megdörzsölte a fenekét, és visszafeküdt az asztalra, jelezve, hogy készen áll. A pálca lesújtott, ő pedig mint a rúgó, pattant föl az asztalról, meg sem próbálta a következő ütést is elviselni. Mindkét kezét a fenekére szorította, úgy próbálta enyhíteni az égető érzést.

- Nem ezt vártam tőled, - dorgálta a mester. De azért közelebb lépett hozzá, és gyógyítóan masszírozni, simogatni kezdte a sajgó popsit, és közben a fülébe súgott:

- Képzeld azt, hogy meg van kötözve a kezed. - Utána hangosan folytatta:

- Pihenj egy percet, aztán megpróbáljuk még egyszer. Évike most már keményen elhatározta magában, hogy akármi lesz is kibírja végig. Elvégre ha folyton újrakezdik sokkal rosszabb, mintha egyszerre túl lenne az egészen. A mesterre sem akart szégyent hozni a többiek előtt, ő is azt várja tőle, hogy erős legyen.

- Na próbáljuk meg, - szólt a mester.
Évike megkeményítette magát, visszafeküdt az asztalra, és erősen megmarkolta a szélét. összeszorította a fogát, behunyta a szemét, arcát az asztal lapjához szorította. Várta az ütést. A mester lesújtott. Évike nem sikoltott, csak csukott szájjal nyögött egyet. Karjával még erősebben húzta magát az asztalhoz. Jött a következő ütés. A fájdalomtól az egész teste megrándult, egyenes gerince meggörbült, a hasa el akart távolodni az asztaltól. Síró sikoltás tört ki belőle, de kezével sikerült visszahúznia magát. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne keljen föl. A harmadik ütés után már nem tudott parancsolni a testének. Izmai megfeszültek, és a fölsőteste fölemelkedett, pedig az akarata szorította volna vissza. Bármit csinált, képtelen volt legyőzni a fájdalmat, a teste nem engedelmeskedet az akaratának. Kezével odakapott a fenekéhez, védve a következő ütéstől. De az nem jött.

- Látom nem megy ez neked, pedig bíztam benne, hogy most kibírod. Na de nem baj, kapsz egy kis segítséget. Feküdj csak vissza ! Azzal a mester megfogta Évike kezét, előrehúzta, és a bilincset beakasztotta egy karikába. A másik kezén szintén.

- Így könnyebb lesz elviselni.
Hátrébb lépett, megsuhintotta a pálcát, és lecsapott Évike fenekére. Az égető fájdalom nem maradt el. élesen fölsikoltott, megránduló teste meghajlott, de a karja megfeszült, és nem engedte fölemelkedni. A következő ütés után jutott csak el a tudatáig, hogy most már nem az akaratán múlik, hogy kibírja - e. A bilincs tartotta erősen, nem adva esélyt a szabadulásra.
Minden egyes ütés után reflexszerűen megrántotta a karját, de ez nem befolyásolta a dolog végkimenetelét. Egyenletesen és könyörtelenül jöttek az ütések, újabb és újabb fájdalmat kiváltva Évike fenekén. Ahogy az ötödik is elcsattant, a mester azonnal leakasztotta a bilincseit a karikákról, ő pedig fölpattant, és rögtön a fenekéhez kapott. Rászorította a tenyerét piros popsijára, mert a csapásoktól alaposan megpirosodott. Folytak a könnyei, de örült, hogy túl volt rajta, és így utólag nem is tűnt olyan borzalmasnak. Néhány másodperc volt csak az egész. Hiába a fájdalom ugyanakkora volt, megkötözve sokkal könnyebb volt elviselnie, mint anélkül. Először minden erejét arra kellett fordítani, hogy parancsolni tudjon saját testének, de amikor megkötözték erre nem volt szükség. Az hogy el tudja - e viselni a fájdalmat nem rajta múlt, és természetesen el tudta viselni, mert mást úgysem tehetett. Évike megszégyenülten állt a szoba közepén, legalábbis ő úgy érezte. Nem tudott engedelmeskedni mesterének, pedig többször is megpróbálták, és végül kényszer hatására kellett átesnie a dolgon. Előzőleg, amikor a többiek jelenlétében megkorbácsolta a mester, utána nem érezte ezt az érzést, mert akkor nem volt választási lehetősége. Sőt, még egy kicsit büszke is volt rá, hogy kibírta. Amióta itt van, ez volt a legkellemetlenebb élménye, annak ellenére, hogy messze nem ez volt a legfájdalmasabb. A mester megfogta Évike karját, és a fal mellé kísérte. ő már ment volna oda a helyére, de a mester megállította. Pont ott ahol egy mennyezetre szerelt csigáról kötél lógott le Évike feje fölé. A mester egy nagy karikát hozott elő, a tornászlányok használnak ilyet. Kemény fából készült, és egy ujjnyitól kicsit vastagabb volt. Egyik oldalát letette a padlóra, és megkérte évikét, hogy az egyik lábával lépjen bele. Ezután fölemelte, egészen a puncijáig, így a karika másik oldala a feje fölé került. Rákötötte a lelógó kötelet, leguggolt, és a punci ajkacskái közé igazította. A kötél vége kicsit távolabb, a fal mellett lógott le. A mester odalépett, és az odakészített jókora súlyt a kötél végére akasztotta. Ez nagy erővel emelte fölfelé a karikát, és az belevágott a puncijába, az ajkai közé. Először nem volt olyan rossz, mint amilyennek kinézett, Évike mozoghatott vele, egy - két lépést. Lábujjhegyre is állt, de teljesen mindegy volt, a súly ugyanolyan erővel húzta fölfelé. A kezét szándékosan szabadon hagyta, Évike lelógatta a teste mellett oldalt. A mester ugyan nem mondta, de ő tudta, hogy nem szabad a karikához nyúlnia. Most István állt föl a fotelból. A fal mellett álló fekete hajú lányhoz lépett. Eloldozta a kezeit, és a szoba közepére vezette. évikétől egy kicsivel idősebb lehetett, hibátlan alakja volt, de nem olyan törékeny mint évikének. Nagy kerek mellei, vaskosabb combja, szélesebb csípője volt. Bőre barnább volt, de nem csak a napozástól. Festett koromfekete haja ápolt volt, és csillogó. Nyakáig érő Kleopátrafrizurát viselt.

- Anita. Van aki még nem ismeri azért mutatom be. Tökéletes rabszolga. Magam tanítottam be. Szó nélkül képes elviselni a fájdalmat, ha megparancsolom neki. Ezt szeretném most bemutatni.
Anita lesütött szemmel állt, és István szavaira a kínzóasztalhoz ment. Nem hajolt rá, hanem megállt előtte, és további utasításra várt.

- Öt ütéssel kezdjük. Hajolj le ! - utasította István.
Anita azonnal engedelmeskedett, ráhajolt az asztalra, és megfogta a szélét. István meglendítette a pálcát, és lesújtott. Anita teste az ütés pillanatában egész kicsit megrándult, de egyébként teljesen mozdulatlan maradt, és egy hang sem hagyta el a száját. Ugyanígy történt a többi ütéseknél is. István mind az öt ütést kimérte, de ő továbbra is az asztalon maradt.

- Kelj föl ! - parancsolta neki.
Anita fölállt. Gyors, határozott volt minden mozdulata, és csak a parancs végrehajtására korlátozódott. Kezét lelógatta a teste mellett, nem nyúlt a fenekéhez, pedig István nem kímélte, jókorákat sújtott rá.

- Kibírnál még öt ütést ?

- Igen uram.

- Akkor próbáljuk ki.
Anita ujjból lehajolt. István egymás után öt erős ütést helyezett a fenekére. Teste alig rezdült meg az ütések után, egyébként mozdulatlan és néma maradt. Évike elkerekedett szemmel nézte, még a puncijába vágó karikáról is majdnem megfeledkezett. Nem akarta elhinni, hogy ezt így is ki lehet bírni. Anita teljesen úgy viselkedett, mintha nem érezne fájdalmat, pedig a popsija keresztben alaposan megpirosodott az ütésektől.

- Jól van, fölkelhetsz. ügyesen viselkedtél. - dicsérte meg István.

- Köszönöm uram. - köszönte meg az elismerést.

- Kíváncsi vagyok el tudnál - e viselni most tíz ütést egymás után?

- Igen uram.

- Mondd, hány ütést bírnál ki szó nélkül?

- Amennyit parancsol uram.
Anita mozdulatai most is határozottak voltak, és a hangja is tisztán csengett, remegésnek nyoma sem volt benne.

- Megpróbáljuk most a tíz ütést, de megkérünk valakit, hogy helyettem mérje ki az ütéseket.
Azzal már nyújtotta is a pálcát a mester felé, még mielőtt más jelentkező akadt volna. Elfogadta, és Anita háta mögé állt. ő szó nélkül lehajolt, és elhelyezkedett az asztalon. A mester lesújtott a pálcával. Kicsit várt, hátha Anita meggondolja magát, de mivel nem mozdult, folytatta tovább. Egymás után csattantak az ütések, de ő mint egy érzéketlen szobor, mozdulatlan maradt. Egyedül az árulta el, hogy valóban érezhet fájdalmat, hogy a feneke egyre pirosabb lett. Keresztben jól kivehető csíkozást lehetett látni rajta. A mester befejezte, és letette a pálcát. István Anitához lépett.

- Jól van Anita, ügyes voltál, most fölkelhetsz.

- Köszönöm uram.

- Ki ütött erősebbeket?

- Ön uram.
Anita hangja egy árnyalatnyit megváltozott, de így is tisztán és érthetően beszélt. Nem mert az arcához nyúlni, de Évike észrevette, hogy könny szivárog a szeméből. Valószínűleg sokkal többet már nem bírt volna ki, de így is hihetetlen önuralomról tett bizonyságot. Évike nem érzett a vesszőzés látványától olyan heves kéjérzetet, mint előző alkalommal, két dolog miatt. Egyik az volt, hogy a punciját egyre jobban nyomta a karika. Akárhogy mocorgott, ide - oda lépegetett, összeszorította a combját, vagy szétnyitotta, nem csillapodott a nyomás sehogy sem. Méginkább nehezítette a helyzetét az, hogy a keze nem volt megkötözve, és minduntalan arra kellett figyelnie, hogy a teste mellett lelógatva tartsa, és ne nyúljon a karikához.
A másik dolog az volt, ahogy látta Anitát, hogyan viseli el az ütéseket, ami neki nem sikerült, és egyre jobban szégyellte magát. úgy érezte, cserben hagyta a mestert, még ha akarata ellenére is, és ezért büntetést érdemel.
Legszívesebben szólt volna, hogy még egyszer megpróbálja, de érezte, hogy képtelen lenne elviselni, és így még nagyobb szégyenbe hozná magát is, és a mesterét is. Azt szerette volna, ha a mester megkötözi, és alaposan megkínozza büntetésből, itt mindenki előtt.
István előhozott egy ugyanolyan karikát, mint az évikéé, és tőle nem messze fölfüggesztette egy másik csigára. Magához hívta Anitát, és megparancsolta neki, hogy helyezkedjen el ugyan úgy mint Évike. Anitának magasra kellett emelnie az egyik lábát, hogy át tudjon lépni rajta, mivel a széle a puncija magasságában volt. István nem fáradozott a nagyajkai elrendezésével, egyszerűen megparancsolta neki, hogy tegye szét a combjait, amennyire tudja, és húzza szét a punciját.
Amikor látta, hogy a karika középen az ajkacskák között helyezkedik el, a kötél végére ráhelyezte a súlyt. Évike közvetlen Anita mellett állt, így ha oldalra nézett láthatta, hogy az arcán könnyek folytak végig, és nem kis erőfeszítésébe került, hogy végig fegyelmezett maradjon. Mindezek ellenére próbálta megőrizni a látszatot, és büszkén egyenesen állt, a puncijába vágó karikával. Kihúzta magát, fejét kissé lehajtotta, tekintetét maga elé, a padlóra szegezte. Évike csodálta az önfegyelmét, mert úgy gondolta ő ezt képtelen lenne megcsinálni.

- Látom most már mi következünk. - emelkedett fel a fotelból a negyedik férfi.
Évike még mindig nem tudta a nevét, és a hozzá tartozó lánynak sem. A férfi eloldozta a lányt a faltól, és szokás szerint a szoba közepére vezette.

- Úgy illik hogy én is bemutatkozzam a hölgyeknek, akik még nem ismernek, a nevem Tamás, de a barátaim csak Tominak szólítanak. Ez a lány itt Bea. Korán sem olyan fegyelmezett mint Anita, de nagyon igyekszik, és akkor talán egyszer behozhatja a hátrányát.
Bea évikétől kicsit fiatalabb lehet, vagy vele egykorú. Az alakjuk, testalkatuk szinte teljesen megegyezik. A cicije nem nagyobb, de a csípője egy kicsit szélesebb mint évikének. Hosszú, természetes színű, világosbarna haja lófarokba van kötve. Egyenes szálú, és a háta közepéig ér. Kedves, bájos arcocskája egy kicsit kislányos.

- Talán legjobb lesz, ha Bea önuralmát is próbára tesszük. így legalább tiszta képet kapunk arról, hogy a társaságunk hölgytagjai mire képesek.
Tamás gyöngéden megfogta Bea kezét, mintha a táncparkettre kísérné, és az asztalhoz vezette.

- Most hajolj le szépen, és kemény legyél. Nem olyan nagy dolog ez az öt ütés, ki kell bírnod. - bátorította Beát.
ő lehajolt, de előtte az arcán félelem tükröződött, minden bátorítás ellenére. Tamás előkészítésképpen megsimogatta, és megpaskolta a fenekét, majd a pálcával is megérintette. Lehet hogy az volt a szándéka, hogy egy kicsit fölkészítse Beát, ne érje váratlanul az ütés, azonban fordított hatást ért el, mégjobban fokozta a félelmét. Kicsit eltávolodott, megsuhintotta a pálcát, és lecsapott. Bea teste, leginkább a lába összerándult, de a kezével nem engedte el az asztal szélét. A második ütésnél mégjobban fölrántotta a lábát, teljesen föl a talajról, a testsúlya a hasán, és a mellkasán nyugodott. A következő ütéseknél is ez történt, karjában megfeszültek az izmok, nagy erővel húzta magát az asztalra. Halk nyögéseket hallatott, ami az utolsó ütésnél már sírásba ment át. Amikor vége volt, nem kelt föl az asztalról, amíg Tamás külön nem szólt neki.
Odalépett, és megsimogatta enyhén pirosodó popsiját.

- Ügyes lány vagy, kelj most már föl. úgy látom, egyre fegyelmezettebb vagy.
Bea szeméből bőven folytak a könnyek, de kezével nem nyúlt a fenekéhez. A sírást is próbálta magába fojtani. Hamarosan ő is odakerült a másik két lány mellé, és ő is kapott egy karikát a lába közé. A férfiak félrevonúltak, és megvitatták a történteket. Távolabb álltak meg, Évike nem értette a szavaikat, csak beszédfoszlányokat hallott. Azt azonban látta, hogy a mester és István között alakúlt ki vita. Mivel Évike állt már ott legrégebben, a karika nagyon nyomta a punciját. Hiába mocorgott, a kezével nem nyúlhatott hozzá, hogy könnyitsen magán. Komoly erőfeszítésébe kerűlt, hogy a kezét maga mellett lelógatva tartsa. A legrosszabb az volt, hogy nem tudta meddig kell még ott állnia, az idő volt a fő ellenség. ólomlábon vánszorogtak a percek, mindig azt leste, mikor hagyják már abba a beszélgetést. Egyszer a mester kivált a csoportból, és évikéhez ment. Leakasztotta a súlyt a kötélről, amitől rögtön megkönnyebbűlt. A karikáról leoldozta a kötelet, és lejjebb engedte, hogy Évike könnyebben ki tudjon lépni belőle. Eltette a karikát, és visszament évikéhez. A lába közé nyúlt, egyik kezével előlről, a másikkal hátúlról, és úgy simogatta a punciját. A combját félretolta, hogy jobban hozzáférjen. Évike szolgálatkészen nyitotta szét, nagyon jól esett neki a mester simogató keze elgyötört punciján. Még sokáig elviselte volna, de ő abbahagyta, és megkérte, hogy menjen vele. Mivel már nem kellett arra koncentrálnia, hogy a karikát ne érintse meg, ujból eszébe jutott, hogy a mester neheztel rá, és borzasztóan szégyelte magát. Félt négyszemközt maradni vele, nem tudta hogy fog a szemébe nézni.
Szavazz Te is!

Átlag: 6.34 pont (41 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#5 feherkalman1 2014. 07. 30. szerda 11:34
Egyszer el megy.
#4 A57L 2014. 03. 22. szombat 07:14
Érdekes történet.
#3 genius33 2012. 10. 15. hétfő 06:40
Elmegy szódával...
#2 Nihil 2004. 11. 30. kedd 23:51
tűrhető
#1 Törté-Net 2002. 01. 17. csütörtök 18:00
Mi a véleményed a történetről?