A+ A-

Alfa és Omega, avagy hogyan szabadultam meg szüzességemtől?

I.

Kedves Olvasóim, kedves Barátaim! Mindenekelőtt engedjétek meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Molnár Zoltán (barátaim, munkatársaim, no meg persze feleségem egyszerűen csak Zolinak neveznek), foglalkozásomat tekintve pedig vasúti tervezőmérnök vagyok a MÁV-nál, közelebbről a Budapesti Üzemigazgatóságon. Életkoromat tekintve, kétezerkettő őszén pedig már huszonnyolc kerek esztendő áll mögöttem, két szép, kétéves ikerkislány - Lívia és Lídia - boldog édesapjaként. Feleségemmel, Valival - aki tizenhat (!) évvel idősebb nálam, jelenleg negyvennégy éves, a kezdetektől mind a mai napig - s minden okom megvan arra, hogy amíg a Teremtő engedi, őszintén remélhessem, hogy minél tovább - a lehető legharmonikusabb, legboldogabb házasságban élünk, beleértve szexuális életünket is; aligha véletlen tehát, hogy történetem címeként is erre utaltam. És ha már itt tartunk, kérlek titeket, engedjétek meg, hogy Veletek is megosszam szüzességemtől való megszabadulásomnak történetét.
Talán még annyit bevezetőül, hogy átesésem a tűzkeresztségen nem egy szokványos, nem egy mindennapi eset volt. Persze, lehet, hogy valójában sokkal többször előfordul hasonló kaland (csakhogy az ilyesmiért akkoriban, vagyis még az "átkosban" valaki akár börtönbe is kerülhetett, méghozzá hosszú évekre); nekem mindenesetre elég különlegesnek, furcsának, ritkának, sőt, rendkívül ritkának tűnt, bár annál jobb, annál örömtelibb, annál mennyeibb volt. Olyannyira, hogy a továbbiakban nem is kívántam meg Valin kívül más nőt, sőt, mi több, azóta sem volt senkim, s nincs más Valin kívül jelenleg sem, és nem lesz a továbbiakban sem. Ezt személyesen garantálhatom, jóllehet, Vali saját maga ígérte meg számomra, hogy abban a pillanatban más nők után nézhetek, amint ő legelőször elutasítja közeledésemet; egyáltalán nem fogja a házastársi hűség megszegésének minősíteni, és pusztán ezért nem fog meghara-gudni rám. Attól ő még ugyanúgy fog szeretni engem, mintha mi sem történt volna. Szüzes-ségem elvesztése tehát maga volt a megtestesült boldogság! És ez annál is inkább igaz, mint-hogy Valikám mindig, a napnak mind a huszonnégy órájában tudott számomra újat nyújtani és tud jelenleg is. És ezekre mind a mai napig így emlékezem, annak dacára, hogy azóta több, mint tizennégy esztendő telt el. Még azt az állítást is bátran meg merem kockáztatni, hogy az egykori félénk kisfiúból feleségem, egyszersmind legeslegelső, egyben azóta is egyetlen és egyedüli szexpartnerem, feleségem, Vali csinált bátor, tettre kész férfit. És ezért, míg élek, hálás maradok Neki. Vagy ahogy az egyházi eskető szövegben is szerepel: holtomiglan-hol-táiglan, őt soha el nem hagyom. És ez nálam nemcsak egy üres frázis, ezt valóban így is gon-dolom, így is érzem. De feleségem, Valika is!
***
Nos, ez az egész további szexuális életemet meghatározó, több, mint tizennégy esztendeje lejátszódott kaland még nyolcadik osztályos általános iskolás koromra nyúlik vissza, azokra az időkre, amikor még csak feleannyi idős voltam, mint jelenleg. És mint ilyen, épp' hogy csak pelyhedző szakállú és bajszú, mutáló hangú éretlen kislegény, azt hiszem, teljes mértékben érthető, hogy egyre intenzívebben kezd a másik nem felé érdeklődni. Osztálytársaim között volt néhány nagyon helyes lány, akik mi tagadás, felkeltették érdeklődésemet, Ám az én akkori bátortalan, gyámoltalan, félszeg hozzáállásom szinte minden lányt elriasztott magam mellől. Tudjátok, hogy van, rettenetesen akartam, kívántam, de annál kevésbé mertem. Gon-dolataimat nemhogy legjobb barátaimmal, de még édes szüleimmel sem mertem megosztani, pedig úgy apám, mint anyám készséggel segítettek volna átlendülni ezeken a nehéz időkön. Igaz, osztályfőnökünk, egyszersmind orosztanárunk a nyolcadikos tanév végén, az utolsó osz-tályfőnöki órák egyikén épp a serdülőkorúak, tehát az én akkori korosztályom szexuális problémáiról beszélt, sőt, felvetette azt is, hogy bármelyikünk, legyen az illető akár fiú, akár lány, bármilyen szexuális problémát nyugodtan felvethet, igyekszik azt a tőle telhetően leg-jobban orvosolni. És ez annál inkább igaz, mert Buzukit mindannyian szerettük; soha nem volt senkihez egyetlen hangos szava sem, ezenkívül egyszerűen nem volt szíve senkinek sem hármasnál rosszabb jegyet adni. Annyira, hogy aki az osztályban Buzukinál hármasra, vagy annál rosszabb jegyre felelt, vagy ilyen dolgozatot írt, az az osztály szerint tök hülye. A "Buzuki" pedig osztályfőnökünk beceneve volt; asszonynevén valaha Oláh Mihálynénak hív-ták, ám válása után nem kívánta egykori férje nevét megtartani, ezért visszakapta lánykori nevét, a Kovács Valériát. Vali néni ugyanis gyermektelen elvált asszony volt, afféle szingli. Életkorát tekintve harmincegy éves, méghozzá feltűnően szép, és teltkarcsúsága ellenére is (vagy talán éppen ezért) rendkívül csinos és kívánatos. Kissé kreolos bőrével, nagy, fekete szemével, félhosszú hajával, hatalmas, kemény, hegyes kebleivel, és jókora, ám mégis izgatóan formás, feszes húsú fenekével, széles, szexis csípőjével, valamint hosszú, vaskos, de formás combjaival nekem kimondottan tetszett, mint nő, annak dacára, hogy kis híján az anyám lehetett volna... Mert, hogy elég sokszor belém bújt a kisördög, és mindahánysor olyan érzésem támadt, hogy milyen csodálatosan klassz érzés is volna egy igazi, érett nővel lenni. Hiszen nekem sokkal inkább a nálam idősebb, érettebb nők tetszettek, mint a hozzám hasonló korú lányok. De lám, mit tesz a félénkség, a bátortalanság: rengeteg gonddal, problémával a fejemben még arra sem éreztem magamat képesnek, hogy legalább Valika néninek (ez volt osztályfőnökünk megszólítása) mindezt elpanaszoljam... Azzal áltattam magamat, hogy nem tartozik ez egyik osztálytársamra sem.
Milyen kár, hogy mint végzősök, ez a klassz kis osztályközösség szétszéled! De még na-gyobb kár, hogy Valika néni a továbbiakban már nem lesz az osztályfőnökünk (habár, ami a továbbiakat illeti, ez így volt a lehető legjobb)...
***
Azon a nyáron, vagyis ezerkilencszáznyolcvannyolc júniusának elején édesapámék kaptak egy kétszemélyes, kéthetes, külföldi SzOT-beutalót az akkori NDK-ba, Sassnitz-ba, a Balti-tengeri Rügen szigetére. Szívesen magukkal vittek volna engem is, de az üdülőjegy kifejezet-ten gyermek nélküli házaspárnak szólt, úgyhogy szegény szüleim voltak ám emiatt hétszögletű bajban! Hova is adhatnak engem addig, amíg ők Németországban nyaralnak? Mert a dolgok akkori állása szerint egyik nagyszülőmhöz sem kerülhettem még erre a két hétre sem, mivel - mit tesz a szerencsétlen véletlen - nekik is pont arra az időre volt nyugdíjas SzOT-beutalójuk. Apámék már-már azt fontolgatták, hogy egyszerűen visszaadják az üdülőjegyeket, és inkább nem mennek sehova, pusztán azért, hogy ne maradjak egyedül...
A sors azonban másként rendelkezett, meg kell hagyni, mindannyiunk számára a lehető legkedvezőbben. Történt ugyanis, hogy szüleim eljöttek velem az iskola évzáró ünnepélyére, amely után szinte természetes, hogy odamentek Buzukihoz, hogy megköszönjék az osztállyal (köztük mindenekelőtt velem) való négyévi fáradozásait, s egyben átnyújtsanak neki egy cso-kor gyönyörű fehér szegfűt. És vajon mit tesz ilyenkor egy szülő? Többek között panaszkodik, így arról is, hogy "képzelje, kedves tanárnő, házaspári külföldi üdülőjegyet kaptunk a férjemmel, de a gyereket nem tudjuk hol elhelyezni... Volna-e kedves valamiféle tanácsot adni, hogy mit tegyünk? Hogy ne kelljen pusztán ezért visszaadnunk az üdülőjegyeket?" Hát, anyámék mindenre számítottak, csak a következőkre nem. Buzuki ugyan-is így válaszolt:
- Hát, kedves Molnár-anyuka, a helyzet valóban elég kényes. Azt azonban nem tenném, hogy nem mennék el nyaralni. Ha esetleg tudok segíteni magukon, szívesen felajánlanám, hogy a fiú velem töltse el ezt a bizonyos két hetet. Sőt, nagyon szívesen látom akár a további-akban is, hogy nálam lakjon, hiszen, ha jól tudom, a Zoli gyereket éppen Battonyára vették fel a szakközépiskolába, vasúti szakra. Így legalább nem kellene kollégiumban laknia. Ugyanis bizonyára hallottak már arról, hogy készülök elhagyni a fővárost, és Battonyára költözöm.
- Ugyan már, drága tanárnő - így apám - a világért sem akarjuk magát terhelni. Igazán nem azért mondta a feleségem az előbb, hogy maga a fiam személyében egy ekkora koloncot ve-gyen a nyakába. Tisztában van azzal egyáltalán, hogy micsoda egy vásott kölyök?
- Jaaaj, hát már hogy lenne vásott? Dehogyis vásott - válaszolta Buzuki - Zoli egy nagyon rendes, szerény, szorgalmas, tisztelettudó gyerek, és tegyük hozzá, rendkívül okos és intelli-gens. A fiúk közül egyedül neki adtam év végére példás magaviseleti meg szorgalmi osztály-zatot, pedig a volt osztályom huszonöt gyereke közül tizenöt fiú van, csak a maradék tíz a lány. Egyedüli hibájának a túlzott félszegségét tartom.
Apám ekkor hirtelen témát váltott:
- Milyen nagy kár - mondta - hogy jövőre már nem Valika lesz a fiamék osztályfőnöke...
- Hát - felelte Buzuki - ez az élet rendje. Én is nagyon-nagyon sajnálom, hogy már nem fogom tanítani őket, de hát Istenem, a gyerekek felcseperednek, mi, felnőttek pedig megöreg-szünk.
- Tanárnő, jól hallottuk az előbb, hogy itt tetszik hagyni a fővárost? - kapcsolódott bele a beszélgetésbe anyám is - Tényleg el tetszik költözni Battonyára?
- Tényleg - felelte a tanárnő - ugyanis ott, a Jókai általános iskolában nyugdíjazás miatt megüresedett az egyik igazgatóhelyettesi állás. A pártbizottság pedig engem kért fel, hogy vállaljam el. Mi sem természetesebb, hogy azonnal igent mondtam. Annál is inkább, mivel ott kapok egy három szoba összkomfortos szolgálati lakást, így nem kell tovább volt férjem laká-sának kisebbik szobájában mindössze hét négyzetméteren nyomorognom, ráadásul vele egy fedél alatt. Akkor lássam őt, amikor a hátam közepét tükör nélkül. Ezenkívül az itteni fizeté-semnek ötszáz forint híján pont a dupláját fogom kapni. Ugye, hogy az én helyemben maguk sem döntöttek volna másképp?
- Teljes mértékben megértem magát, Valika - válaszolta apám, majd elővette cigarettás dózniját, és Buzuki felé nyújtotta, miközben saját magának is kivett egy szálat - megkínálha-tom-e egy mentolos Szofival?
- Igazán kedves, de nem dohányzom - hárította el apám kínálását Buzuki mosolyogva - ránézni sem bírok. Ugyan tizenhárom éves kislány koromban megpróbáltam, de olyan rosszul lettem tőle, hogy megfogadtam: soha többet egy slukkot sem.
- Hát, kedves tanárnő, tiszta szívből kívánjuk, hogy érezze magát Battonyán nagyon, de nagyon jól. És hadd kívánjunk még sok-sok szerencsét az új beosztásához is.
- Ó, nagyon szépen köszönöm - mosolyodott el Buzuki - már folyamatban van az átköltö-zésem. Igaz, még nincs teljesen berendezve az új lakás, hiszen itt, Pesten is van még jócskán teendőm, arra azonban már untig elég, hogy Zolit magammal vigyem Battonyára nemcsak addig, amíg maguk az NDK-ban nyaralnak, de akár a leendő középiskolás időszak négy évére is. Legalább lesz a Zoli gyerek személyében egy fiam.
Persze, minthogy én is ott voltam anyámék mellett, természetes, hogy minden szót hallot-tam. Hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy most örüljek-e ennek, vagy döbbenjek le tőle.
- Nos, Zolikám - túrt bele Vali néni kedves-játékosan a hajamba - volna-e kedved ahhoz, hogy a továbbiakban az én fiam legyél? Ha igen, megyünk együtt Battonyára világot látni. Ha jól tudom, ott még soha nem voltál, ugye?
- Hááát, nem is tudom...
- Jól gondold meg, Zolikám! Négy évre az én fiam lennél! - felelte tréfásan Buzuki.
Ekkor olyasféle ábrázattal néztem anyámékra, mint aki tanácsot kér, ám ahhoz már nincs elég bátorsága, hogy ezt ki is mondja.
- Ezt, kisfiam, egyedül neked kell eldönteni - szólt ekkor apám - mi elengedünk téged Vali nénivel.
Következő kérdését Buzukinak tette fel:
- És mikor indulnának? Már azért kérdem, mert mi mához egy hétre a Ferihegyi repülőtér-ről.
- Kitűnő. Ha nem volna kifogásuk ellene, én már holnap reggel vinném Zolit, a fél nyolcas gyorssal a Nyugatiból. Úgyhogy, Zolikám, leszel szíves korán lefeküdni, mert holnap reggel pontosan hétre várlak a Nyugati pályaudvaron a főbejárat előtt. Anyukához-apukához pedig az lenne a kérésem, hogy amint hazaérnek, rögtön kezdjenek el Zolinak legalább három heti cuccot összepakolni. Uzsonnára ne legyen gondjuk, a fiú már arra is az én vendégem, azt már én szeretném neki elkészíteni... Nos, Zolikám, szereted-e a füstölt pulykacombot? Azt fogok magunknak csomagolni vajas zsemlével, kockasajttal, meg zöldpaprikával. De csomagolni fogok egy kis édes száraz rágcsálni valót is. Mit szólnál egy kis Pilóta kekszhez, hm?
- Hááát - feleltem még mindig elég bátortalanul - szeretem. A Pilóta kekszet is.
- Inni valónak mit vegyek?
- Egy kis kólát, ha lehet.
- Jó, Zolikám, legyen kóla.
- Jaj, drága tanárnő, nagyon szépen köszönjük a kedvességét... Hirtelen nem is tudjuk, ho-gyan viszonozzuk.
- Ugyan már, szóra sem érdemes. Nos, Zolikám, akkor, viszlát holnap reggel hétkor. Aludj jól, szia!
- Csókolom, Valika néni!
***
Az izgalomtól egész éjszaka nem tudtam aludni, csak jobbra-balra forgolódtam az ágyamban. Milyen lesz vajon négy kerek esztendőn át volt osztályfőnökömnek, egyszersmind orosztaná-romnak, Buzukinak, azaz a szép Vali néninek a vendége lenni? Milyen lesz hosszú időre nála lakni? Nem lesz-e honvágyam?
Nos, másnap reggel anyámék, két alaposan megtömött bőrönddel felpakolva kísértek ki a Nyugatiba. Szívem szinte a torkomban dobogott az izgalomtól, részben amiatt, hogy életemen először nem velük, hanem egy idegennel - már amennyiben Buzukit idegennek kell tekinteni - utazom, ráadásul meglehetősen hosszú időre. Részben pedig amiatt, hogy Vali néni két héttel ezelőtt még szigorú tanárként feletetett engem oroszból (egyébként négyest adott), most pedig szinte máris anyámként, de legalábbis nővéremként foglalkozik velem. Szerencsére, nem kellett túl sokat keresgélnünk, Valika néni már csakugyan várt minket a pályaudvari csarnok főbejáratánál. Csinos, ujjatlan blúz, térden felül érő, leheletkönnyű széles, fodros szoknya volt rajta, lábán pedig mezítlábra felvett fekete, félmagas sarkú, formás, zárt cipő ékeskedett.
- Zdrávsztvujtye, továris prepodavátyelnyica - üdvözöltem bátortalanul immáron csak volt osztályfőnökömet oroszul, úgy, ahogy órán tanította.
- Dobrüj utro, moj Zolika! - viszonozta szintén oroszul, majd magyarul folytatta - Látom, még vakációban sem felejtesz el oroszul. Igazán nagyon örülök neki. De annak is, hogy most is épp olyan pontos vagy, mint amikor iskolába jössz. Na látod, csak így tovább. Csak egyva-lamit árulj el nekem: mitől vagy ennyire izgatott? Hidd el, nem eszem szép fiúkat. Ne félj semmit, úgy fogok rád vigyázni, mintha a saját fiam, vagy a kisöcsém lennél, és ugyanúgy foglak szeretni téged. Sőt, azt is megígérem neked, hogy míg nálam leszel Battonyán, igyek-szem belőled az eddigi bátortalan kisfiúból igazi férfit faragni.
Majd elmosolyodott, s jobbról-balról megpuszilta arcomat.
- Jóreggelt, tanárnő - nyújtotta kezét anyám mosolyogva - aztán meg ne bánja, hogy ezt a haszontalan kölyköt négy kemény esztendőre a nyakába vette!
Úgy szüleim, mint Valika néni elmosolyodtak.
Közben megszólalt a jellegzetes MÁV-dallamkürt, majd a hangosbemondó: "Beszállás a hét óra harminc perckor Battonya felé induló sebesvonatba! A sebesvonat menetrend szerint csak Budapest-Zugló, Kőbánya-Kispest, Monor, Albertirsa, Cegléd, Abony, Szolnok, Szajol, Tiszatenyő, Martfű, Szentes, Szarvas, Gyoma, Endrőd, és Békéscsaba állomásokon áll meg!"
- Hát - köszöntek el tőlem szüleim - akkor érezd magad nagyon, de nagyon jól, drága kis-fiam! Majd küldünk neked egy szép képeslapot Németországból, és hozunk neked valami szépet. Valika néninek pedig tessék szépen szót fogadni, az ő szava annyi, mintha mi monda-nánk, jó?

II.

Érzékeny búcsú után felszálltunk a vonatra. Képzeljétek, Buzuki volt annyira rendes velem, hogy első osztályra váltott jegyet! Így hát mi sem természetesebb, hogy végig, az egész úton egymagunk voltunk a fülkében az amúgy sem éppen túlzsúfolt vonaton. A kalauz már Cegléd előtt lekezelte a jegyünket. Hogy kevésbé unalmasan teljen a hosszú utazás, beszélgettünk, de teljesen általános dolgokról. És már elhagytuk Szajolt is, amikor kényelmesen elmajszolgattuk a Buzuki-csomagolta uzsonnát. Ekkor kezdtem egy kissé elpilledni, így hátradőltem a kényelmes fotelülésben, sőt el is aludtam a ringatódzó rázkódás következtében.
Nem emlékszem már, hogy mennyit aludhattam. Az azonban bizonyos, hogy különös do-logra ébredtem: amikor szememet ismét kinyitottam, már nem a fotelülésben ültem, hanem - képzeljétek - Buzuki ölében, mégpedig térdein keresztben, aki arcomat, kezeimet, és comb-jaimat felváltva finoman cirógatta, lábaival, rajta velem, eközben lágy, ringató mozdulatokat tett, arcomra meg a nyakamba pedig apró, pici puszikákat lehelt! Egyszerűen nem tudtam mire vélni a dolgot! Miért ültetett az ölébe, mikor már rég nem vagyok kisgyerek? Miért ringat engem, mint valami bölcsődés kisbabát? Pláne: miért puszilgatja, meg simogatja folyton a nyakamat meg az arcomat? A kezeimről és a combjaimról nem is beszélve. Hiszen, addig rendben is volna, hogy, mint már mondta, ez alatt a négy év alatt ugyanúgy fog engem is sze-retni, mint a saját, édes gyerekeit, de azt még kamaszodó fejjel is megéreztem, hogy ez nem pusztán egy gyerek iránt érzett anyai vagy idősebb testvéri jellegű szeretet, hanem valami egészen más. Annál jóval több... Továbbá nem volt világos számomra az sem, vajon, mi lehet az oka annak, hogy dagadozni kezd a fütyim? Ám, mielőtt erre rákérdeztem volna tőle, meg-előzvén engem, így szólt:
- Kicsi Zolikám... mint tudod, erre a négy évre az én drága kicsi fiam lettél... Tudod, min-dig is szerettem volna, ha van egy ilyen fiam, amilyen te... Így most azzal, hogy most az ölembe ültettelek, ezt a szeretetet igyekszem Rajtad pótolni.
Számomra akkor, kamaszodó fejjel, épp' hogy csak kiserkenő bajusszal, meg mutáló hang-gal ez a magyarázat egész elfogadhatónak tűnt, és ezzel napirendre is tértem volna a dolog felett, ha Buzuki kisvártatva nem kérdezett volna tőlem valamit.
- Zolikám! Emlékszel-e még arra, amikor az utolsó osztályfőnöki órák egyikén beszélget-tünk a fiúk-lányok, illetve a nők-férfiak közötti kapcsolatról?
- Miért kérdi ezt tőlem Valika néni? - kérdeztem vissza.
- Pusztán azért, mert már elég régóta figyellek téged. És elég sokszor láttam rajtad, de most, jelen pillanatban is látom az arcodon, hogy valami nagyon kikívánkozik belőled, de ott az egész osztály színe előtt nem akartál, vagy talán nem mertél róla beszélni...
Persze, sejtettem azonnal, mire akar kitérni. Kissé ijedten válaszoltam.
- De... Valika néni, kérem... igazán, nincs nekem az égvilágon semmi problémám.
- Naaa... ezt úgysem hiszem el. Igazán mondd már el nekem.
No, barátaim, gondoltam, most aztán itt a vég. Ha most mindent elmesélek, esetleg bepipul és a legközelebbi állomáson leszáll velem, és legjobb esetben is azonnal hazavisz engem anyámékhoz. Ám szerencsére nem ez történt, bár ennek ellenére sem mertem még megnyik-kanni sem. Buzuki azonban nem tágított. Tovább firtatta:
- De igenis van. Ha azt hiszed, hogy nem látom rajtad, nagyon tévedsz. Úgyhogy mondjad egész nyugodtan. Biztosítalak, hogy ebből részemről semmi bajod nem lesz, épp ellenkezőleg: ha töviről hegyire mindent elmondasz nekem arról, ami a szívedet-lelkedet nyomja, ott segítelek benne, ahol csak tudlak. Ezt ünnepélyesen megígérem neked.
És, mintegy bátorítás gyanánt, hirtelen a szájamra (!) adott egy pici puszit. Én pedig dön-töttem: lesz, ami lesz, mindent kipakolok. Belekezdtem abba, ami már hetek óta nyomasztott:
- Tetszik tudni, hiába... tetszik nálam jóval idősebb lenni... Jaj, úgy szégyellem...
Nem mertem tovább folytatni. Vali néni azonban nem kegyelmezett, s mosolyogva, arco-mat cirógatva bíztatott:
- Nooo! Csak bátran! Ne félj semmitől, mondjad egész nyugodtan! Szóval akkor mi is az a "hiába"?
- Hiába tetszik nálam jóval idősebb lenni, Valika néni akkor is nagyon tetszik nekem, mert Valika néni nagyon szép! - vágtam ki végül, mindent egy lapra feltéve, fikarsznyit sem gon-dolva arra, hogy ennek számomra esetleg igen kellemetlen következményei lehetnek.
- Ahá! Értem már - csapott számomra váratlanul a dolgok közepébe - ha jól sejtem, neked szexuális problémáid vannak, de nincs, akin levezesd. Azért pedig érezd magadat nagyon megdicsérve, hogy engem szépnek látsz. És azt is vedd tudomásul, hogy ennek én nagyon örülök, és nagyon jól esett tőled.
Én kis tudatlan, tapasztalatlan suhanc, félénk, csíkhaj kölyök, ugyan-vajon honnan is tud-hattam volna akkori eszemmel, hogy ez tulajdonképpen már nem egyéb, mint nyílt felhívás táncra?
- ...Mi az, hogy "szexuális"? - kérdeztem naivan.
Vali néni révült, ábrándozóan mosolygó arccal válaszolt, hatalmasat sóhajtva:
- Az egy csodálatos dolog. Tudod, rendes körülmények között fiúknak-férfiaknak is, lá-nyoknak-nőknek is, igen nagy örömet okoz. A szexualitás nem egyéb, mint férfi és nő egy-mással való testi kapcsolata.
Persze, nekem, mint félig még gyereknek, halvány fogalmam nem volt még arról sem, mi az, hogy testi kapcsolat. Buzuki ekkor csakugyan elmagyarázott nekem róla mindent, még-hozzá a lehető legnagyobb részletességgel, úgy, hogy én is, mint kamasz, teljes egészében megértsem.
- Ha akarod, kicsi Zolikám, erre is nagyon szívesen megtanítalak, nemcsak az orosz nyelvre - majd hirtelen a nadrágomra nézett, s így folytatta - látom, a lehető legjobb úton vagy ahhoz, hogy velem mindent elsajátíts, ami ezzel kapcsolatos.
Ugyanis észrevette, hogy az ölében ülve, meg a finom simogatások és a finom, pici puszikák hatására kukim intenzív ágaskodásba kezdett.
- Mit kellene tennem? - kérdeztem.
- Nos, mindenekelőtt, ha megkérhetnélek, te is simogass engem. Kezdd, mondjuk az arco-mon.
- Jaj...nem merem... Félek, hogy ezért pofon tetszik ütni, vagy a kezemre vágni egy hatal-masat...
Buzuki erre egy akkorát kacagott, méghozzá olyan őszinte, tiszta szívből jövőt, hogy szinte csengett belé az egész fülke:
- Hahhahaha, te kis csacsi! Hát miért ütnélek pofon téged, mondjad? Pont téged. Hiszen nem bántottál te engem egy ujjal sem! Jaj, Istenkém, olyan butácska vagy, hogy valami elké-pesztő! Úgyhogy ezt a szamárságot egyszer és mindenkorra verd ki a fejedből. Éppen ellen-kezőleg: nemhogy nem ütnélek sem pofon, sem a kezedre, sőt, inkább kimondottan örülnék neki!
Vali néni jókedvét látva ugyan kezdtem kissé megnyugodni, de még mindig voltak fenn-tartásaim. Bátortalanul felemeltem hát jobb kezemet, s ügyetlenül megsimogattam Buzuki arcát.
- Jaj, Zoli, Zoli - csóválta fejét - ez így nem lesz jó. Nem igaz, hogy ennyire ügyetlen legyél.
Azzal kezével megfogta az én kezemet, majd finoman odahúzta arcához, s finoman moz-gatta hol az egyik, hol a másik oldalon.
- Szóval... valahogy így... csak egy kissé bátrabban...! Nooo...! Ne félj, nem haraplak meg...! Nyugodtan, ha mondom...! Ííígy ni... Most próbáld egyedül...!
Ekkor észrevettem Buzukin, hogy mintha mélyebb, de szaporább volna a légzése. De őszintén bevallom, fogalmam sem volt, hogy minek tulajdonítsam a dolgot; csak mereven néztem szép, nagy, fekete szemébe. Kukim persze változatlanul hatalmas volt (azt is elárulom Nektek, hogy akkoriban, én, mint épp hogy csak kamaszodó kis suhanc, addig soha életemben nem láttam kukimat merevedett állapotban, tehát fogalmam sem volt, mekkorára nőhetett). Egy bizonyos: nagyon, de nagyon jó érzés volt, amely a finom, pici csókocskák hatására csak fokozódott. Vali néninek szót fogadva ekkor egymagam, az ő segítsége nélkül kezdtem a tő-lem telhető lehető legfinomabban cirógatni arcát. Ő pedig elégedetten nyugtázta:
- Na látod, te édes kis csacsi... ugye, hogy megy... ugye, hogy nem is olyan nehéz... ha a lányokkal is így fogod majd csinálni, meglátod, sikereid lesznek... Bár én azt hiszem, hogy ha majd otthon kezelésbe veszlek, utánam aligha lesz kedved más lányok, illetve nők után ka-csintgatni...
- Hogyhogy kezelésbe tetszik venni engem, Valika néni? - kérdeztem döbbenten.
- Majd meglátod, édesem. Mindent a maga idejében! Meglepetés! Azt előrebocsátom, hogy nagyon fogsz neki örülni - csapott meg forró lehelete, ahogy hamiskásan mosolygott, s újabb puszit kaptam tőle, ezúttal a szájamra.
Közben kigombolta ingemen az egyik gombot, egyik kezével benyúlt, s rövidesen mell-bimbómon kalandozott vele. Mi sem természetesebb, hogy az a bizonyos jó érzés tovább fo-kozódott bennem, majd pedig ösztönösen feljebb húzódtam Buzuki ölében, aki időközben egyik lábát kiemelte cipőjéből, hogy azt számomra is látni engedje; a másikkal pedig, amelyi-ken rajta hagyta a cipőt, enyhe kopogásba kezdett, ami olyasféle érzést keltett bennem, mintha ölében hintáztatna engem. Persze ágaskodó kukim immár Buzuki hasát dörgölte. Ekkor ismét megszólalt:
- Lááátod... így már sokkal jobb... most pedig mi lenne, ha Te is megkeresnéd...
Ám ekkor ahelyett, hogy befejezte volna mondandóját, hirtelen letolt az öléből maga mellé az ülésre, s visszalépett cipőjébe.
- Hamar gombolkozzál be...! Itt a kalauz!
És csakugyan a kalauz volt. Azért jött, hogy minden utast, többek között minket is, Battonyához közeledvén, figyelmeztessen a leszálláshoz való készülődésre.
- Battonya, végállomás következik!
- Köszönjük szépen - válaszolta Buzuki mindkettőnk nevében.
A következőket már félig sajátmagának, félig nekem mondta, méghozzá elég bosszúsan:
- Az ördög vinné el... na, sebaj, Zolikám, majd otthon folytatjuk.
Ezzel majdnem napirendre is tértem volna a dolgok felett, ha még mindig nem éreztem volna magamban azt a csodálatos érzést, amely Buzuki ölében ülve kerített a hatalmába. Csakhogy akkor fokozatosan magasabbra hágott bennem, most viszont egyre lejjebb és lejjebb lohadt, fütyimmel együtt. Kicsit kellemetlenül éreztem magamat, feltételezem, azért, mert valami csodálatosan jó, addig általam még soha át nem érzett dolog nem következett be.
***
Bizony, mindketten - különösen én - meglehetősen el voltunk fáradva a hosszú utazástól. Buzuki volt olyan rendes velem, hogy a nehezebbik bőröndömet felvette a kezébe sajátja mellé. A vasútállomásból kifelé jövet, útban a buszmegállóhoz megfigyeltem, hogy szép, mo-dern autók - Suzukik, Peugeot-ok, Volkswagenek, stb. parkolnak taxi gyanánt az állomás előtti téren, de képzeljétek, láttam néhány egylovas konfliskocsikat is!
- Hát, Zolikám, pechhünk van. Ugyanis a busz sajnos, most ment el az orrunk előtt. Fél órát kellene a következőre várnunk - mondta - de eléggé fáradt vagyok ahhoz, hogy három nehéz bőrönddel gyalog menjünk. A taxi pedig elég drága, hatvan forintról indít a mérőszerkezet. Mire hazáig vinne minket, úgy meglenne legalább egy ezres, mint annak a rendje. Pedig nem is kellene túl messzire mennünk, csak három megállónyira, az új lakótelepre. Hanem tudod, mit? Nosztalgiázzunk egy kicsit, és menjünk fiákerrel! Ez is van annyira kényelmes, mint a taxi, és kettőnknek nem kerülne nyolcszáz forintnál többe. Nos, mit szólsz hozzá? Ültél-e már lovas kocsiban?
- Hááát, ilyenben még nem. De széles, kétlovas, gumikerekű stráfszekéren már igen. Tetszik tudni, Molnár nagyapámnak Szolnokon van ilyenje.
- Nos, akkor most fogsz. Jó lesz, kicsim?
- Hát persze - válaszoltam.
Ekkor odacipeltük csomagjainkat a hozzánk legközelebb standoló kocsishoz, aki azonnal készséggel elénk sietett, s átvette a nálam lévő bőröndöt, majd Buzukitól az egyiket:
- Kezitcsókolom, hölgyem, hová tetszenek parancsolni?
- Hát - válaszolta Buzuki - ha nem túl drága, akkor az új lakótelepre mennénk, a Vöröshadsereg tér tíz alá. Mennyibe kerülne a fuvar?
- Kilencszáz forint lenne az egész, asszonyom.
- Megegyeztünk, bátyám - és már nyomta is a pénzt az öreg kezébe, aki felrakta csomag-jainkat, mi pedig kényelmesen elhelyezkedtünk a kocsi sátra alatti ülésen.
- No, akkor nyeee, Bolygó! Geyr'ide!
Negyedórás kocsikázás után végre megérkeztünk a lakótelepre. Az öreg volt olyan rendes hozzánk, hogy segített csomagjainkat felvinni a második emeletre, ahol Vali néni lakása volt, aki mindjárt még további száz forint borravalót nyomott az öreg kocsis bácsi kezébe.
- Ugyan, kezitcsókolom, igazán nem kellett volna...
Azzal elköszönt tőlünk, Buzuki pedig előhalászott ridiküljéből egy kulcscsomót, majd rö-vid keresgélés után az egyik kulcsot a zárba helyezte, és így szólt:
- Hát, Zolikám, akkor megérkeztünk. Érezd magadat otthon. Most mindenekelőtt lepako-lunk, én elmegyek vécére meg zuhanyozni, aztán majd megmutatom a szobádat.
Takaros kis lakásban találtuk magunkat, hasonlót ahhoz, mint amilyenben mi lakunk otthon, Pesten, Rákospalotán. Buzukié azonban számomra kissé nagyobbnak tűnt, mint a mienk. Később tudtam meg, hogy csakugyan nagyobb, de csak egy fél szobával, mégpedig azzal, amit nekem szánt erre a négy évre. Buzuki pedig, alighogy lerakta a csomagokat a kezéből, azonnal benyitott a bejárat melletti bal oldali legelső ajtón, ami vécé, de egyszersmind fürdő-szoba is volt. Én pedig pár percre egyedül maradva kissé szorongva néztem szét az előszobá-ban. Szorongásom csak tovább fokozódott, amikor arra gondoltam, amit Valika néni mondott nekem még a vonaton: "majd meglátod!" Úristen, mit kellene meglátnom? Mi az ördög lehet az a meglepetés, aminek én nagyon fogok örülni? És főleg, mikor jön el az ideje? Ám Buzuki hangját már a mosdóból hallottam:
- Zolikám légy szíves, menj be a bejárattal szemben lévő ajtón, az a nagyszoba, vagyis a nappali. Vidd be a csomagokat, nyisd ki az ablakokat, és helyezd magad kényelembe. Mind-járt megyek én is, csak letussolok, meg átöltözöm itthoni ruhába.
Miután becipeltem a bőröndöket és ablakot nyitottam, itt is körbejártam tekintetemmel. Gyönyörűen be volt rendezve. Nem is értem, miért beszélt Buzuki még indulás előtt rendet-lenségről, amikor itt minden olyan szép és tiszta. Szép, modern szekrénysor a leghosszabb fal mellett, takaros kis dohányzóasztal az ajtó közelében, mellette két csodálatos fotel, négy szép szék és egy csodaklassz ebédlőasztal az ablak felől. A szekrénysorral átellenben lévő sarokban pedig a tévé meg a video kapott helyet.
Kisvártatva bejött Buzuki, immár teljesen átöltözve otthoni ruhába. Mezítláb volt, és taka-ros, térden felül érő, divatos, virágmintás, kissé áttetsző otthonka volt rajta.
- Jaj, Zolikám, hát miért nem ültél le még mindig?
- Hááát, azért - feleltem - mert megnéztem a szobát.
- Jól tetted. De most már légy szíves, és helyezd magadat kényelembe, az egyik fotelbe. Megbeszéljük, mi is legyen a mai ebédünk.
Mindketten leültünk a dohányzóasztal melletti fotelekbe, egymással szemben. Buzuki úgy foglalt helyet, hogy lábait egymáson keresztbe rakta (később tudtam meg, hogy szándékosan), de úgy, hogy otthonkája kissé szét volt nyílva, így az ember láthatóvá válni sejtette combja tövét, szép, csipkés, piros bugyijának szélét, illetve az onnan kissé kitüremkedő fekete szőr-zetet. Mezítelen lábfejét pedig kihívóan meglóbálta.
- Na, Zolikám, akkor légy szíves, és nyilatkozz, mit ebédeljünk? Szereted-e a mákos tész-tát? Nagyon hamar megvan. Vagy inkább menjünk le ide a közeli vendéglőbe? Hiszen eléggé kifárasztott mindkettőnket az utazás ahhoz, hogy most neki kezdjünk főzőcskézni...
- Teljesen mindegy - válaszoltam, majd így folytattam - De szépnek tetszik lenni, Valika néni.
- Hahhaha, de kis kedves vagy. És mi az, ami tetszik neked rajtam, hm?
- Nem tetszik megharagudni, ha megmondom?
- Jaj, de kis buta vagy. Hát miért haragudnék meg? Egész nyugodtan, hiszen most már a kicsi fiam vagy. Nos?
- Hááát... a... lába... Valika néninek...meg a... Jaj, nem merem...
- A lábam? És mi az, ami megtetszett neked rajta?
- Tetszik tudni, ahogy...hm... ahogy...
Nem mertem folytatni, Buzuki azonban nem tágított. Mosolyogva felállt a fotelből, odajött hozzám, s ismét megsimogatta az arcomat:
- Nooo. Hogyan is van hát azzal a szép lábammal?
- Ahogy...keresztbe tetszett rakni az előbb...és...ahogy...meg tetszett lóbálni...meg a bőre is... Olyan... szép Valika néninek, mintha harisnya lenne rajta...
Ő azonban nem érte be ennyivel:
- És még? - kérdezte mosolyogva, arcomra pici puszit adva - Úgy értem, hogy a lábamon kívül.
- Hááát...a...
- Nooo. Bátran, kicsim, ne legyél már olyan félénk! Ne félj, nem eszlek meg érte.
- A Valika néni hátsó része - vágtam rá hirtelen, szinte mindent egy lapra feltéve - olyan szép nagy... És...ahogy járni tetszik, olyan klasszul ring ide-oda...
- Jahaahaj, de drága vagy - válaszolta kacarászva - szóval a fenekem is tetszik neked, nem-csak a lábam? Ugyan miért haragudnék? Nemhogy nem haragszom meg érte, sőt, még örülök is neki, hogy ennyire tetszem neked. Tehát, ha jól értettem az előbb, nem bánod te sem, hogy lemenjünk a vendéglőbe, ugye?
- Hát igen. De én még nem vagyok éhes. Nagyon jóllaktam azzal a finom pulykahúsos szendviccsel, amit a vonaton ettünk.
- Tulajdonképpen még én sem vagyok éhes. Hanem tudod mit? Akkor most megmutatom a szobádat, és egy kicsit mindketten lepihenünk. Jó? Nos, mit szólsz hozzá?
- Jó - feleltem.
Buzuki ekkor átvitt a kis szobába, ahol az ablak alatt volt egy szép kis kétszemélyes sezlon, rajta puha, csupatoll párnával és egy gyönyörű pehelypaplannal, mellette jobbról is, balról is egy-egy éjjeliszekrény, amelyeken szép kis ernyős lámpák ékeskedtek, a sezlonnal szemben pedig állt egy ruhásszekrény.
- Hát akkor - mondta - ez lesz a te szobád. Nos, hogy tetszik?
- Nagyon szép.
- Akkor hát indíts szaporán zuhanyozni, utána gyorsan az ágyba, hogy aludjuk ki magunkat egy kicsit. Pihenés után lemegyünk az étterembe. Jó lesz?
- Igen!
Azzal kezembe nyomott egy nagyméretű törölközőt, én pedig bevettem magamat a mos-dóba. Levetkőztem anyaszült meztelenre, megeresztettem a melegvizes zuhanyt, majd alááll-tam. Ám amint eszembe jutottak az előbb látottak, nevezetesen Buzuki keresztbe rakott lábai és a szétnyílt pongyola, kukim ismét hatalmasra nőtt. Most kezdtem csak érezni, hogy amikor ilyesmire gondolok, az összefüggésben van a kukimmal, ennek ellenére nagyon megijedtem. Szentül hittem, hogy ez valamiféle különleges, rendellenes állapot. Ijedelmem rémületté fo-kozódott, amikor Buzuki váratlanul benyitott rám a mosdóba.
- Jaj! - kiáltottam, majd hirtelen magam elé kaptam a törülközőt, hogy eltakarjam Buzuki elől égbe meredő kukimat.
- No! Csak nincs valami baj, hogy így jajgatsz? - kérdezte barátságosan mosolyogva.
Az ijedségtől úgy remegtem, mint a nyárfalevél, alig jött ki hang a számon.
- Se...se...mmi baj...csak...csak...
- Csak...?
- Úú..úgy szégyellem...
Buzukinak egyetlen pillanatra sem tűnt el a mosoly az arcáról, amikor válaszolt:
- Ó, te kis csacsi...neked aztán éppen nincs mit szégyellned. Sőt, én a helyedben inkább büszke lennék arra, amit most előlem takargatni akarsz. Hidd el kicsim, én nagyon jól tudom, hogy mit nem akarsz, amit én meglássak. De ha ennyire zavarban vagy, akkor nem is hábor-gatlak tovább, már megyek is kifelé innét. Ha kész vagy, légy szíves, gyere be a kis szobába, ott leszek én is, és majd mindent megbeszélünk. Többek között azt is, ami a vonaton történt köztünk. Jó?
Tudjátok, hogy van, az előbbi eseményeket szégyelltem is, kissé féltem is Buzukitól, de egyszersmind kíváncsi is voltam, miként fognak a dolgok a továbbiakban alakulni. Igyekeztem hát szaporán megtörölközni, majd magamra kaptam kedvenc fürdőköpenyemet, s benyitottam a kis szobába.

III.

A döbbenettől se köpni, se nyelni nem tudtam; hirtelenjében arra sem jöttem rá, hogy most mit kellene tennem, annak dacára, hogy a kukim akkorára nőtt, mint egy győztes szerelmi zászlórúd. Most mi az ördögöt csináljak? Öltözzek fel a lehető leggyorsabban, pontosabban, hirtelen kapkodjam magamra a ruháimat, kapjam fel a még mindig ki nem pakolt bőröndjeimet (amiből csak a fürdőköpenyemet vettem ki), és lóhalálába' elfussak innét, mindegy, bárhová? Csak álltam a kis szoba ajtajában földbegyökerezett lábakkal, meg sem tudtam nyikkanni, meg sem mertem mozdulni, szívem pedig a torkomban dobogott. Buzuki ugyanis csakugyan ott volt. Keresztbe vetett lábakkal ült a díványon, kezeivel támasztva magát - de szinte anyaszült meztelenül! Mindössze lábán ékeskedett egy formás, csinos, magas-tűsarkú, fekete, zárt körömcipő, amely nem volt azonos azzal, amiben utazott; ez annál sokkal szexisebbnek hatott. Arcáról persze egyetlen másodpercre sem tűnt el a mosoly. Bizony, barátaim, mi tagadás, életemben először épp ekkor láttam meg a NŐT! És ahelyett, hogy örültem volna ennek, hirtelen, mintegy reflexszerűen az arcomhoz kaptam a kezemet, és hátat fordítottam Buzukinak. Aki, ha ezt szánta annak a bizonyos meglepetésnek, talán túlságosan is jól sikerült neki.
- Jaj! Ne...nem...nézek...oda.. - dadogtam ijedten - i...inkább... most ki...kimegyek, és...te... tessék csak... nyu... nyugodtan... felöltözni...
Persze, Vali néni sem maradt adós a válasszal, miközben, keresztbe vetett lábát, és azon cipőjét izgatóan lóbálgatva, arcáról egyetlen másodpercre sem tűnt el a mosoly:
- Édes kicsi butuskám...ugyan, mitől rémültél meg ennyire, mondjad? Csak nem attól, hogy ruhátlanul látsz engem? Soha nem láttál még meztelen nőt?
- Lá...láttam, de csak képen.
- Most legalább itt a ragyogó alkalom, hogy lássál a valóságban is. De kár így megijedned, nem eszem én helyes fiúkat. Csak azt ne mondd, hogy nem tetszem neked, mert úgysem hin-ném el.
- De...i...igen - dadogtam még mindig megrémülve - te...tetszik nekem Valika néni, hiszen már mo...mondtam... De...miért...tetszett levetkőzni meztelenre?
- Jaj, te drága kis csacska gyerek, hát ugyan-vajon miért vetkőztem volna le? Azért, kicsim, mert most olyasvalamit akarok tenni, olyasmire vágyom, ami mindkettőnket elröpít a menny-országba, de elsősorban Tégedet! Vedd úgy, hogy ez a meglepetés. És nemhogy inkább Te is ledobnád azt a fürdőköpenyt magadról, hiszen ez a mennyei érzés csak úgy érhető el igazán, ha mindketten meztelenek vagyunk. hidd el, hogy neked is nagyon, de nagyon jó lesz, és nem fogod megbánni...!
- De...de...az előbb azt tetszett mondani, hogy meg..megbeszéljük, ami még...még...a vo-naton történt.
- Édes kicsi mókuskám, hát pont ezt akarom! És különben is, ha tetszem neked, akkor meg mi a baj? Mert te nekem nagyon tetszel. Bizony ám, nagyon, de nagyon! Hát nem megígértem neked még a vonaton, hogy a szexre is megtanítalak, nemcsak az orosz nyelvre? - mondta.
- De... igen - dadogtam - meg... meg... tetszett ígérni...
Ekkor tettem feléje néhány bátortalan lépést, ám annyi mersz már nem volt bennem, hogy ennél közelebb menjek, ő pedig így folytatta:
- Miért nem akarsz idejönni hozzám, te...te édes kis szeretnivaló ijedtnyuszika, hm? Mitől félsz még mindig? Én a helyedben inkább örülnék ennek! Naaa...ülj már le ide mellém, kicsim! És ugyan, tedd már meg a kedvemért, hogy leveted a fürdőköpenyedet, hogy végre Te is meztelenül legyél, ne csak én...!. Az olyan csodálatosan klassz volna nekem...! No, várj, mindjárt segítek. Jó?
Azzal felállt, kézen fogott engem, odahúzott, mi több, szinte odavonszolt maga mellé a sezlonra.
- Ííígy, ni, látod - mosolygott, közben játékosan megpaskolta combját - de még jobban örülnék, ha levetnéd azt a fürdőköpenyt, és az ölembe ülnél, kicsim...!
- De...de...én nem igazán...merek odaülni...a Valika néni ölébe..mert úgy szégyellem...
- Ugyan már, kicsim - mondta, közben lesegítette rólam a fürdőköpenyt - mi van azon szé-gyellni való, hogy az ölembe ülj..? Nooo! Csak bátran! Hiszen tudom, hogy épp úgy vágysz rá te is, mint én...! És ami jól esik mindkettőnknek, azon miért kell szégyenkezni? No ne legyél már ennyire félénk, édes kicsi csacsikám..! Gyere...! Csak egész nyugodtan helyezd magad kényelembe a térdemen...! Attól ne félj, hogy leesel, mert átölellek, magamhoz szorítalak mind a két karommal. Jó? De...e pillanattól kezdve Te is tegezzél engem...és ezentúl neked is hadd legyek egyszerűen csak Vali vagy Valika, ne pedig néni...igazán, annyira zavar, hogy mi most itt szeretgetjük egymást, te meg magázol, "tessék"-ezel, pláne, "néni"-zel engem...
Majd ismét megfogta mindkét kezem, és az ölébe húzott engem, mégpedig ugyanúgy ke-resztbe a lábain, mint ahogy a vonaton ültem rajtuk.
- Kényelmesen ülsz-e, mókuskám? - kérdezte.
- I...igen... A vonaton is ké...kényelmesen ültem Valika néni ölében.
- El is hiszem. De akkor mindketten fel voltunk ám öltözve, most viszont meztelenek va-gyunk.
- A...aha...
- No, és milyen érzés meztelenül ülni a meztelen Valika ölében, hm?
- Jó - válaszoltam bátortalanul.
- Na látod, ugye, milyen jó... Nekem is nagyon jó, ám, hogy itt ülsz az ölemben, tudod-e? Eeeez az... úúúgy... Úgy vágytam már rá, és alig vártam, hogy végre, mind a ketten meztele-nek legyünk.
Ekkor odaültem a két csodaszép combra, Buzuki pedig csakugyan rám fonta mindkét kar-ját, s teljes egészében magához szorított engem. Hangjában ismét felfedezni véltem azt, amit már a vonaton. Vagyis légzése ismét mélyebbnek, egyszersmind szaporábbnak tetszett (hon-nan is tudhattam volna akkor, tizennégy éves fejjel, hogy ez a felfokozott szexuális vágytól van...?).
- Mondd, szivecském, kicsi szerelmem, nagyon nehezedre esne, ha közben, amíg a comb-jaimon ülsz, te is átkarolnál engem? Tudod, úgy, ahogy én téged...és most...próbálj rajtam közelebb csúszni...Szeretném é...hé...hé..hérezni drága kis tested minden melegét..! Kíván-lak...édes kicsi mókuskám...nagyon-nagyon és őrültül kí...hi...hivánlak...oho...olya...hahan... csodálatosan jó érzés, hogy most mind a ketten meztelenül vagyunk...ugye, édesem, megcsó-kolsz engem..?
Szót fogadtam, s egy bátortalan puszit adtam a nő arcára.
- Ez így nem igazán jó - mondta - ne az arcomra add, hanem a számra. És ez különben sem csók volt, csak puszi. Most akkor megmutatom neked, hogy kell, jó?
Majd száját az én számra tapasztotta, nyelvével pedig lágyan körözni kezdett benne. Az a bizonyos csodálatos érzés pedig e nyelves hatására még tovább fokozódott bennem.
- Látod, kicsim, valahogy így. Most akkor Te következel. Tudod, ahogy én csináltam Ne-ked az előbb, jó? Tapaszd a szájacskádat az én számra, és nyújtsd bele a nyelvecskédet olyan mélyen, amennyire csak bírod. És forgasd is benne, körbe-körbe. Az lesz ám az igazi csók!
Mi sem természetesebb, hogy megtettem, méghozzá immár egy csepp félelem vagy szo-rongás nélkül.
- Ez az... látod, ez már tényleg csók volt. Nagyon ügyes vagy!
Ő pedig ezután apró, pici puszikákat lehelt a nyakamba, majd így folytatta:
- Jaj...olyan jó, hogy itt vagy velem...látod, most még a ruha sem áll közénk, mint a vona-ton...egy kis kedvet csinálok neked... Most, hogy itt csücsülsz az ölemben, egy kicsit lova-goltatni foglak, jó...? Nooo!!! Csak bátran...! Ne félj, nem vagy egy cseppet sem nehéz...! Te most ne törődj semmi mással, csak szépen csukd be a szemecskédet, és próbálj ellazulni, en-gem szorosan átölelve, velem egybeolvadva átadni magadat a gyönyörnek...jó?
Gyerekek, az egyszerűen több volt, mint csodálatos, ahogy Buzuki engem elkezdett a combjain, illetve a térdén hintáztatni, lovagoltatni, mint valami óvodás kisfiút, és olybá tűnt, hogy egyáltalán nem vagyok neki nehéz. Gyönyörű lábait, hogy azt számomra is sejthetővé tegye, félig kiemelte körömcipőjéből, miközben a cipő tűsarkának lágy, kocogó hangja mint-egy andalító muzsikaként hatott füleimre: "kip-kopp-kipikopp, kipi-kopi-kipi-kopp!". Immár végérvényesen megbizonyosodtam róla, hogy Vali néni, uram bocsá', Vali, egyaránt akar mindkettőnknek örömet szerezni.
Szóval, itt ülök hát Buzuki ölében, egymást szorosan átölelve, miközben minden porciká-mat áthatotta a nő testének mennyei illata, amelyben ugyan volt egy kevés izzadtságszag is, ám ez nemhogy nem zavart engem, de az illatos női dezodorral keveredve izgalmamat a vég-letekig fokozta. Behunytam a szememet, hogy Valikának szót fogadva, ellazítsam magam, és minél jobban átadjam magam a gyönyörnek. Ez az ellazulás szerencsére annyira jól sikerült, hogy az ébrenlét és az álom határán lévő, boldog, majdhogynem önkívületi állapotba kerültem, amelyben számomra ez a mozgás, ahogy Vali a térdeit mozgatta velem, már szinte nem is fel-le irányú hintamozgás volt, hanem olyanná vált, mintha valami boldog, könnyed, súlytalan repülés lett volna, miközben a nő mellbimbói csiklandozták testemet. Amikor mindezt, amelyet, mintegy rendkívül kellemes, izgalmas, belső csiklandozó érzést, még a gyomromban, hasamban is a magaménak tudhatom! Kicsi koromban volt hasonló élményben részem hintázás meg libikókázás közben. Hintázom, repülök, hintázom, repülök... "kip-kopp-kipikopp, kipi-kopi-kipi-kopp! Kip-kopp-kipikopp, kipi-kopi-kipi-kopp!" Közben forró leheletét éreztem hol arcomon, hol nyakamon, amint a cipősarkak lágy kopogása mellett egy izgató kis mondókát is hallottam tőle:
- Hóc-hóc-katona, ket-ten ü-lünk a ló-ra, há-ro-man a csi-kó-ra. Gyí, te paci, gyí te ló, gyí, te paci, gyí te ló...! Csücs-csücs ölibe, csü-csi Va-li ö-li-be, csücsi-csücsi ölibe, ide, Vali ölibe...!
Vali egyszer csak váratlanul megállt lovagoltatásommal, mert megkért, hogy üljek vele szemben. Mikor ez megtörtént, ismét elkezdett engem lovagoltatni, de már sokkal szaporáb-ban, mint az imént. Közben hallottam-láttam, amint cipőjét lerúgja lábáról. Már kérnie sem kellett, mert, miután már Valika is mezítláb volt, lábaimat automatikusan az ő lábaira helyez-tem. Lovagoltató mondókája is élénkebbnek tűnt:
- Hóc-hóc-katona, ket-ten ü-lünk a ló-ra, há-ro-man a csi-kó-ra. Gyí, te paci, gyí te ló, gyí, te paci, gyí te ló...! Csücs-csücs ölibe, csü-csi Va-li ö-li-be, csücsi-csücsi ölibe, ide, Vali ölibe...!
Egyszer csak minden átmenet nélkül megállt. Ismét szájon csókolt, de úgy, hogy nyelvét szinte tövig mélyesztette a számba. Hangja tele kéjes nyögdécselésekkel, lihegésekkel:
- Fe..he..rikém...látod... így kell ezt, ahogy én csináltam neked... Akkor most te követke-zel... Csókolj... Csókolj... csó...hó...hókolj...! Íííígy..! Ez az...nagyon jó...! Ugye, megteszed, hogy közben, amíg csókolgatsz engem, finoman, gyengéden simogatod a mellemet meg a co..ho...hombomat? Tudod... úgy...ahogy én simogatlak...té...hé...hé...ged. És nagyon szé-pen...ké...hérlek...tegezzél már engem!
Mi sem természetesebb, hogy megtettem, amire kért, ő pedig lassú, vontatott, vágyakozó hangon folytatta tovább:
- Most...! Nagyon jó, nagyon ügyes vagy...! De egy kicsit talán még finomabban, ha lehet...
- Hogyan akarod? - kérdeztem, egész ismeretségünk során első alkalommal immár tege-ződve.
- Épp, hogy csak értesd a kezedet a combomhoz... vagy ahhoz a testrészemhez, amit éppen simogatsz...te drága...Mi lenne, ha közben játékosan, finoman beletúrnál a szőrzetembe, hm?
Én, a kis naiv, honnan is tudhattam volna, hogy miféle szőrzetre gondol. Fogtam hát ma-gamat, s tenyeremmel kissé összekócoltam a haját.
- Ez is nagyon jó volt, de nem erre gondoltam.
Azzal ismét megfogta kezemet, és szeméremnyílásához irányította:
- Itt, te kis drága... Úúúúgy... é..éhén.. ezt a szőrzetet... értettem, nem a hajamat... Mert itt is van ám szőrzet...! Tudod, ez itt az én puncim, ahol mindjárt találsz egy pici nyelvecskét...! Gyere, keressük meg együtt...! Az lesz majd a csiklóm...! Most naha...ha..hagyon jó...! Érzed-e már ujjacskáddal...? Tudod, neked, mint férfinak, kukija van, nekem, mint nőnek pedig pun-cim meg csiklóm...az is meg tud ám nőni, ha játszadoznak vele, nemcsak a te imádnivaló, édes kicsi kukicád! És amikor a kuki behatol a punciba, mind a kettő sikamlóssá, nedvessé válik, közben egyre jobb és jobb lesz a férfinek is, meg a nőnek is. Ha pedig az aktus közben a lehető legjobb lesz mindkettőnek, a férfi kukija egy jó nagyot spriccel a nő puncikájába, de a nő is ráspriccel a férfi kukijára. Ezt a nagyon-nagyon jó csúcsérzést úgy hívják, hogy orgazmus, magyarul élvezés.
Nem kellett sokat várnom arra, hogy megtaláljam. Alig ért oda a kezem, mutatóujjammal lágyan körözni kezdtem rajta, egyelőre Vali segítségével, aztán pedig magamtól, ő ezalatt pedig erőteljesen, ám mégis gyengéden marokra fogta immár lilára dagadt farkincámat, és lágyan huzigálta rajta a bőrt fel s alá. Persze, én is mind jobban és jobban kezdtem belemele-gedni életem legeslegelső szexjátékába (azóta is büszkeség dagasztja keblemet, hogy pont egykori orosztanárom és osztályfőnököm révén szabadultam meg a szüzességtől), majd így folytattam:
- Ugye, belefurakodhatok a fejemmel a két szép nagy melled közé? Ugye, csókolgathatom őket?
- Hát már hogyne tehetnéd. El is várom tőled. De, ha kérhetnélek, a két érzékeny bimbómat se hagyd már ki...úgy örülnék neki, ha egy kicsit törődnél velük... és...éhé...hés...megnyalogatnád őket a nyelvecskéddel...megmutatom neked, hogyan, jó...?
Azzal mellbimbóimhoz hajolt, s nyelve hegyével lágyan, lassan körözni kezdett rajtuk hol a bal-, hol a jobb oldalamon.
- Valahogy így...
Ez annyira csodálatos érzés volt, hogy kérlelni kezdtem Valit:
- Jaajjj...nagyon...finom...nagyon klassz...! Szépen kérlek, ne hagyd abba...!
Vali szája azonban ekkor már nem a mellbimbóimon, hanem az én számon mozgott, ahogy forró leheletét érezve válaszolt nekem:
- No és az én cicibimbóimmal ki fog játszadozni? Ki fogja megnyalogatni őket az édes kicsi nyelvecskéjével? Ki fogja körbepuszikálgatni őket?
Legalább öt percen keresztül tartott, amíg Buzuki, akarom mondani, Vali (aki immár az én Valikám) két szép nagy mellét végigcsókolgattam, nem hagyva ki belőle nyelvem hegyével a két csodálatos, lila bimbót sem. Alaposan fel voltunk már spanolva mindketten, amikor Vali egyszer csak váratlanul finoman letolt engem az öléből.
- Kicsim...most arra kérnélek, feküdj hanyatt a sezlonon, és csukd be a szemecskédet, jó?
- Jó, de miért?
- Meglepetés!
Szót fogadtam. Talán tíz másodperc, ha eltelt közben. Egyszer csak valami kimondhatatlan kellemes, meleg, szinte bódító, kissé szorító, megrészegítő érzést éreztem kukimon, ami me-rőben más volt, mint amikor Vali az imént játszadozott vele. Semmihez nem volt hasonlítható; olyasmi, ami egyszerűen leírhatatlan volt.
- Lehet!
Mikor kinyitottam szememet, első pillantásom Valire esett, aki combjait szétterpesztve guggolt felettem, de kukimat nem láttam; nem is láthattam, hiszen abból eredt ez a csodálatos érzés, hogy Valikám szépen bevezette szerelemnyílásába. Majd ahogy guggolásból térdeire ereszkedve az arcomhoz hajolt, hogy engem közben csókolni tudjon, ébenfekete haja meg gyönyörű, hatalmas mellei lágyan, cirógatóan közrefogták arcomat mindkét oldalról. Valami csodálatos, egyenesen földöntúlian szép látványt nyújtott számomra a felettem guggoló-tér-delő mezítelen nő. Ám arra sem volt már időm, hogy bármit is szóljak, ugyanis Vali úgy el-kapta számat a szájával, olyan istenigazából, hogy szinte a szuszt szorította belém. Nyelvét pedig tövig belemélyesztette az én szájamba, miközben lágy, fel-le irányú rugózó mozgásba kezdett rajtam. Ekkorra már minden szorongásom, minden félelmem elmúlt, a továbbiakban immár nem érdekelt semmi, én is átadtam magamat az önfeledt, maradéktalan gyönyöröknek, élvezeteknek. Miközben Vali rugózó mozgása rajtam egyre csak gyorsult és gyorsult, kéjes lihegése egyre csak fokozódott és fokozódott, kezeimmel amúgy istenigazából belemarkoltam hatalmas, húsos, kemény, ruganyos, formás tompora mindkét partjába, nem felejtve ki a két csodálatos mellet sem; hatására a nő szinte felsikoltott a kéjtől. Az a csodálatos, minden ed-digi, általam átélt minden más földi jót messze felülmúló élvezet természetesen nálam is egyre magasabbra hágott. Együtt lihegtünk, kiáltgattunk, nyögdécseltünk, csókolgattuk, harapdáltuk egymást, ott, ahol éppen csak értük.
Hangjaink pedig teljesen összekeveredve töltötték meg az étert, ám főleg Buzuki hangja do-minált, aki már nem is rugózott, hanem egyenetlen, de annál szaporább tempót diktálva do-bálta magát rajtam:
- Hóc-hóc-katona, ketten ülünk a lóra, hóc-hóc-hóccaca, hócca-hócca-hócaca, mar-ko-lászd a fe-ne-kem, mar-ko-lászd a fe-ne-kem, mar-ko-lászd a ci-ci-met, ne...nehhe...sajnáld, mi..hi..hi...ndent bele, jaáajj! Harapdálj...! Ha-ha-harap...dálj...! Csókolj...! Csó...hóóó...kolj...! Ve...he...he..led e..he he..d nagyon...jó...jo..hohoó..legyen..! veled egyszerre akarohoohohk... csahak veled...nem...mással! Spriccelj...belém..! Jó-jó-nagyon-jó, nagyon- nagyon-nagyon jó..! Hóc-hóc-hóccaca, hóc-ca hóc-ca hóc-caca! Hááh-hááh! Hááá...háhá...háhá...oáháhá...Ah..! ah...! háóáajj...! ah...! AÁÁJÁJÁU-ÁAJJJ!!!!
Soha, soha, de soha többé, míg élek, nem fogom elfelejteni azt a semmihez sem hasonlít-ható, lassan már szinte az eszméletvesztés határát érintő gyönyört, amit tizennégy éves ko-romban, legelső szexélményem, legeslegelső igazi orgazmusom alkalmával átéltem; arra pedig különösen büszke vagyok, hogy mindezt felső tagozatos osztályfőnöknőmmel! Aki engem, kimondottan engem kívánt meg! Engem, a diákját! Engem, és csak engem, nem mást! Nyaltuk-faltuk, csókolgattuk, harapdáltuk, markolászgattuk egymást, ott, ahol éppen csak értük.
Édes kábulatomból arra ébredtem, hogy immár lenyugodva, kellemesen kimerülve fekszem a sezlonon Buzuki karjaiban - egy puha pléd alatt mindketten - aki lágyan simogat, puszilgat engem.
- Na, Zolikám, jó volt? - kérdezte, közben pici puszikát adott szájamra.
- Csodálatos - feleltem - Valika, te igazán, olyan, de olyan klassz nő vagy...! Ugye, majd lehet még?
- Hát persze, hogy lehet, te kis édes - túrt bele Vali játékosan a hajamba - hisz nekem is nagyon-nagyon, de nagyon jól esett. Az pedig külön nagyon jól esik, hogy klassz nőnek találsz engem, és ennyire tetszem neked. De most egy kicsit elfáradtam. Most inkább pihenjünk egy kicsit, jó? Szundítsunk egy keveset, öltözzünk fel szépen, utána menjünk le a vendéglőbe, vagy keressünk magunknak másutt valami vacsorára valót, és ha még ezek után se fáradtál el, lefekvés után megint játszadozhatunk egymással. Nos, mit szólsz hozzá?
- Jó - feleltem - de én még most is szeretnék veled még egy partit, nem csak ebéd után. Annyira jó volt, és annyira repetáznék belőle...
- Vettem észre rajtad a repetázhatnékot. Olyan csodálatosan nagy még mindig az édes kis lomposkád, hogy mi tagadás, bizony, én is újra megkívántam tőled. Tudod mit? Akkor most én fekszem hanyatt, te pedig légy szíves, gyere fölém.
Persze, nem kellett mégegyszer mondania. Mire megtettem, amire kért, combjait jó szélesen már szét is terpesztette.
- Tudod, kicsim - suttogta fülembe, miközben éreztem, hogy megcsap forró lehelete - mi-előtt megkérdeznéd, hogy miért teszem szét...a..lá...hááá...bam...azért, hogy...minél jobban hozzá tudj férni a puncimhoz...hogy...minél jobban belém tudj hatolni azzal az édes kis...kukicáddal...
Ezalatt dákómat marokra fogta, s húzta magához. Rövidesen éreztem, hogy farkincám he-gye Valika gyönyörszervén köröz, majd tövig benne van a forró, nedves punciban. Ekkor azonban már teljesen át-ölelt engem lábaival, valósággal szorított magához. Valami csodálatos, amilyen élményben részem volt.
- És...most...mit tegyek? Hogy csináljam? - kérdeztem.
- Jaj, te kis butuskám, édes kis csacsi gyerek, hát rugózzál rajtam, hiszen az mindkettőnk-nek nagyon de nagyon jó lesz...! Úgy, ahogy az előbb láttad tőlem, amikor én guggoltam fölötted...! No várj, rögvest segítek neked benne.
Azzal átfogta derekamat a lábaival, s egyre szaporább, egyre gyorsabb tempóban lökdöste velük szinte egész testemet magához, miközben egyre jobban és jobban kezdett elönteni a minden gyönyört magasan felülmúló forróság. Kezeim Vali hatalmas melleit kezdték marko-lászni, akinek lélegzése pedig ismét kezdett egyre szaporábbá válni. Hatalmasakat harapdál-tunk egymásba, ő pedig immár annyira fogott engem gyönyörű, vaskos, formás combjaival, hogy szinte a szuszt kezdte belőlem kiszorítani. Nem telt bele két perc, mindketten egyszerre, tizedmásodpercnyi pontossággal jutottunk ismét a legmagasabb fokú gyönyör csúcsára:
- Háá..! Háá!Hááá...háhá...háháá...háháhá...háóáajjjj...! Ah..! ah...! ah...! aááájájáuáajjjj!!!!
Jó félóráig tartott, amíg az újabb parti után egymás karjaiban, egymást gyengéden simo-gatva egy kissé ismét kipihentük magunkat, közben csendben, szótlanul, mosolyogva néztünk egymás szemébe. Ezt a csöndet Vali törte meg:
- Nos, kicsim, ha jól értettem az előbb, azt mondtad, hogy nagyon tetszik neked a fenekem. Akkor most légy szíves, térdelj fel, és megint csukd be a szemecskédet. Jön az újabb megle-petés, bizoooony! Meglátod, igazi szex-csemege lesz, mégpedig mindkettőnknek!
Szót fogadtam. Majd amikor Vali ismét azt mondta, hogy "lehet", első pillantásom a nő hatalmas, formás fenekére esett, ugyanis fektéből négykézlábra állt, gyönyörű tomporát pedig felém pucsította. Eközben éreztem, hogy kukim ismét Vali markában pihen, s közeledik a szép nagy popsi felé; rövidesen tövig benne is volt. Eleinte lassú, komótos, majd egyre szaporább, egyre vadabb rugózó mozgásba kezdett vele kukimon.
Egyáltalán nem kellett sok idő hozzá, hogy mindketten ismét egyszerre jussunk el a leg-magasabb fokú gyönyör csúcsára, természetesen immár nemcsak Vali hangja dominált, hanem az enyém is:
- Hóc-hóc-katona, ketten ülünk a lóra, hóc-hóc-hóccaca, hócca-hócca-hócaca, mar-ko-lászd a ci-ci-met, mar-ko-lászd a ci-ci-met, ne...nehhe...sajnáld, mi..hi..hi...ndent bele, jaáajj! Harapdálj...! Ha-ha-harap...dálj...! Ve...he...he..led egy..he...hegy...szerre...akarok é..hélvezni! Élvezz te is...! ahah...! Akarom...hogy...neked...ihihis...nagyon-nagyon-na-gyon...jó...jo..hohoó...legyen..! veled egyszerre akaro-ho-ohohk...csahak veled...nem...mással! Spriccelj belém...! Jaaaj! Jó-jó-nagyon-jó, nagyon-nagyon-nagyon jó..! Hóc-hóc-hóccaca, hóc-ca-hócca-hócaca! Háá..! Háá Hááá... háhá... há... háá...háháhá... Ah..! ah...! háóáajjjj...! ah...! a-ááájájáuáajjjj!!!!

IV.

Mi sem természetesebb, hogy úgy Buzuki, uram, bocsá', Vali, mint jómagam egymás karjaiban utaztunk el Álomország legszebb vidékére. Fogalmam sincs, meddig is tarthatott ez az állapot; az az egy azonban biztos, hogy már kezdett lemenni a Nap, mire felébredtünk, mondanom sem kell, hogy mindketten farkaséhesen. Arra persze már nem gondolhattunk, hogy elmegyünk valamelyik boltba vacsorára valóért, hiszen este hét óra körül itt, Battonyán már ilyenkor minden üzlet zárva van.
- Hát, édes kis szerelmem - mondta Vali - a délutáni sétánk és bevásárló körutunk aligha-nem elmarad. Node, sebaj, azért mi most szépen felöltözünk, és elviszlek a Rozmaringba, vagyis a város legszebb éttermébe vacsorázni. Jó lesz?
- Hát persze - feleltem - de mikor megyünk várost nézni?
- Majd holnap teszünk egy kiadós, egész napos sétát.
A "Rozmaring" pedig nem más volt, mint akkoriban a neve Battonya patinás ÁFÉSZ-szállodájának, egyszersmind minden igényt kielégítő első osztályú luxuséttermének. Vali cso-dálatosan szép egyrészes nyári ruhát vett magára, lábára - persze mezítlábra - szexis, fekete, zárt, magas sarkú körömcipőt húzott, sőt, felcsatolt még egy bokaláncot is. Én pedig farmer-nadrágba és fehér pólóba bújtam. Teljesen úgy néztünk ki, mintha nővér és öcsikéje lennénk, annál is inkább, minthogy Vali a valós életkoránál sokkal fiatalabbnak tűnt, abszolúte nem lát-szott meg rajta a harmincegy év; ebben a csodálatos szerelésben jó, ha huszonnégy-huszonöt-nek látszhatott. Természetes, hogy az étteremig egymás kezét fogva tettük meg esti sétánkat. Még szerencse, hogy a járókelők nem szerelmeseknek, hanem nővérnek és öcsikéjének néztek minket.
A vacsora nagyon finom volt. Vali mindkettőnknek az én kedvencemet vette, vagyis pa-calpörköltet krumplival, amit Molnár nagyanyám is gyakran főz nekem, amikor náluk vagyok. Vacsora után pedig leültünk az étterem melletti parkban egy padra, s elnyalogattunk egy-egy fagylaltot. Vali közben teljesen lehiggadt, és elmesélte, mi vette rá, hogy pont engem, az éppen, hogy kamaszodó fiút szemelje ki ágyasának:
- Tudod, Zolikám - mondta - én egyedülálló, facér nő vagyok. A férjem már legalább nyolc éve, hogy elhagyott engem, pedig úgy érzem mind a mai napig, hogy abszolúte nem szolgál-tattam rá okot. Azóta te vagy az első, akivel szexuális kapcsolatot létesítettem, annál is inkább, merthogy őrültül ki voltam éhezve a szexre... Te pedig éppen kéznél voltál...
- De hát én még nem is vagyok igazi felnőtt - válaszoltam.
- Hááát, a felvetésed valahol jogos, hiszen nagyon sok vonatkozásban bizony még valóban eléggé gyerek vagy. De tudod, hogy van, valahol ott motoszkált bennem a kisördög, hogy vajon, milyen lehet az, amikor egy épp', hogy csak érőben lévő fiúval szexelek. Őszintén megmondom Neked, Zolikám, hogy ezt már akkor elhatároztam, amikor megtudtam, hogy Téged pont ide, Battonyára vettek fel középiskolába.
- És ez is az oka annak, hogy elhoztál engem magadhoz? Ha nem úgy lett volna, ahogy az előbb mondtad, el sem hoztál volna ide, Battonyára?
- De igen. Legalább arra a két-három hétre, amíg anyukádék nyaralni vannak, akkor is el-hoztalak volna, csak akkor a szex szóba se jött volna köztünk. Annál is inkább, mert legalább tizenhat év közöttünk a korkülönbség, vagyis ennyivel vagy nálam fiatalabb. Úgyhogy kor szerint egy kis túlzással lehetnék akár az anyád is.
- De ugye - kérdeztem reménykedve - azért még játszadozhatunk majd egymással?
- Hát persze, te kis csacsi - kacarászta, s tenyerével játékosan összeborzolta a hajamat - mindez nem jelenti azt, hogy a továbbiakban ne szerezzünk egymásnak örömet. Én ettől füg-getlenül változatlanul kívánlak téged, hiszen egy nagyon-nagyon, de nagyon helyes fiú vagy, és mint ilyen, kimondottan tetszel nekem. És éppen veled próbáltam ki, vajon milyen lehet egy kamaszodó fiúval, ez pedig minden várakozásomat messze magasan felülmúlta. És ha te is úgy akarod, és nem fáraszt a dolog, akár a nap huszonnégy órájának minden másodpercében is lehetünk egymáséi. Felőlem akkor bújhatunk össze, amikor éppen akarod. A dolog csakis és kizárólag terajtad múlik, én bármikor kész vagyok veled, a férfival mindenre!
A gyönyörűségtől majd' elolvadtam:
- Hát...úgy gondolod, hogy már férfi vagyok? - kérdeztem fülig érő szájjal.
- Úgy. Legalább is, ami a szexet illeti. Ami pedig a többieket, garantálom, hogy mellettem igazi férfivá válhatnál, beleértve a felnőtté válás bonyolult folyamatának valamennyi, legap-róbb mozzanatát is. Ugyanis most ünnepélyesen felajánlom Neked, hogy legyünk mi ketten élettársak. Ez azonban, mint ahogy már az előbb is említettem, rajtam már nem múlik, hanem elsősorban rajtad. Pusztán azért nem veszlek el téged "férjül", mert fiatalkorú vagy; jogilag pont négy éved van még a felnőtté váláshoz.
Persze most sem tudtam hirtelen, hogyan reagáljak erre. Ugyan fülig ért a szám a boldog-ságtól, ám egyszersmind tele voltam félelemmel is; egyszerűen nem voltam képes mit kezdeni a helyzettel.
- Hm...
- Nézd, Zolikám, te annyira más vagy, mint a többi, korban hozzád hasonló fiú - folytatta Vali - te még gondolkodásodban is jócskán eltérsz másoktól. Jóval komolyabb vagy, jóval érettebb vagy náluk, valóságos életkorodnál legalább hat-hét évvel tartalak szellemileg előre-haladottabbnak, mint más fiút. Hidd el, úgy is, mint pedagógus, és úgy is, mint egykori osz-tályfőnököd, a felső tagozatos éveid alatt bőven volt időm arra, hogy tökéletesen kiismerjelek, sőt, egy életre megszeresselek. No de, ugye azt te is tudod nagyon jól, hogy az élet nemcsak habos torta, nemcsak szexből meg örömökből áll ám! Ne félj semmit, ha majd megkezdődik az iskola, már nem a szertőd, hanem szigorú nevelőanyád leszek, és nem fogok tőled eltűrni semminemű trehányságot, hanyagságot, különösen nem a tanulásban. Napra készen ki fogom tőled kérdezni a leckéket, és pontról pontra, betűről betűre le fogom ellenőrizni, hogy megcsi-náltad-e az írásbeli házi feladatot. Bizony ám! És, amilyen okos fiúnak ismerlek, nem fogok megtűrni nálad hármast, vagy ne adj' Isten, annál gyengébb osztályzatot, mert akkor én na-gyon szomorú leszek. Gondolom, azt te sem akarod, hogy nekem az ilyesmivel fájdalmat okozzál. Igaz-e?
- Hát persze - feleltem.
- És még valamit: az iskolában engem úgy jelentsél majd be, hogy mint gondviselőd, egy távoli nagynénéd vagyok, és ebben a minőségedben, mint az én kicsi unokaöcsém, nálam laksz. És nagyon szépen kérlek, hogy még véletlenül se kottyantsd el magadat sehol sem! Hidd el nekem, őrült kellemetlen helyzetbe kerülnénk mindketten, ha bárhol is kitudódna, hogy valójában mi is van köztünk, hiszen ezzel nemcsak, hogy az állásomat, vele együtt a lakásomat kockáztatnám, de talán még börtönt is. Sőt, az sem kizárt, hogy megvonnák a tanári diplomámat is.
Hatalmas szemeket meresztettem rá:
- Börtönt? - kérdeztem álmélkodva - de hát miért? Miért kerülhetnél börtönbe?
- Azért, édesem, mert édes szüleid tégedet az én nevelésemre, felügyeletemre, vagy ha úgy jobban tetszik, gondjaimra bíztak.
- De...hát... - dadogtam - én is...akartam, hogy mindkettőnknek jó legyen, nemcsak te...!
- Ez így van. De hiába akartad te is - válaszolta Vali - a törvény ezt ennek ellenére meg-rontásnak minősíti, és bünteti, méghozzá elég keményen. Akár tíz évi fegyházat is lehet kapni érte.
- De hát már betöltöttem a tizennégyet - érveltem - és úgy tudom, hogy csak akkor számí-tana megrontásnak, ha még nem lennék tizennégy éves.
- Ez szó szerint igaz. Csakhogy még nagyon messze vagy ám a tizennyolc évtől, édeském! És mint fiatalkorúval, csakis és kizárólag akkor lenne szabad testi kapcsolatot létesítenem veled, ha nem lennél a felügyeletemre bízva. És ennél fogva, ha bárhová is együtt megyünk, szeretném, ha úgy viselkednél, mint nagynéni és unokaöccse. Tehát nem bújsz belém, nem mászol rám, nem csókolgatsz, nem cirógatsz engem. Szex tehát csakis és kizárólag otthon, zárt ajtók mögött, de azt is csak akkor, ha magunk vagyunk, és száz százalékig biztosak vagyunk mindketten, kihangsúlyozom, mindketten abban, hogy senki nem nyithat ránk. Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, ha bármilyen okból idegen helyen szállunk meg. Mert ha másképp tennél, igen nagy bajba sodornád mindkettőnket. Én ezért, mint mondtam, akár sittre is kerülhetnék, te pedig nevelőintézetbe. Világos?
- De akkor miért vállalsz velem mégis ekkora kockázatot? - kérdeztem.
- Jaj, Zolikám - korholt Vali szelíden - ugyan-vajon miért? Mert szeretlek. Nagyon-nagyon, de nagyon szeretlek! Szóval, akkor mindent megértettél? Mert ha igen, akkor annál jobb. De ha nem, nagyon szívesen elmagyarázom neked a dolgokat még egyszer. Sőt, ha úgy gondolod, akár többször is, mindaddig, amíg meg nem érted.
- Hát persze, hogy mindent megértettem - válaszoltam - tehát akkor csak magunk között leszünk élettársak meg szeretők. De ha mirajtunk kívül bárhol jelen van vagy jelen lehet egy harmadik, akkor pedig már nagynéni meg unokaöcs.
- Tökéletes! - mosolyodott el, majd így folytatta - Nos, ha mindent megértettél, még befe-jezésül hadd foglaljam neked össze, hogy egy személyben leszek a nevelőanyád, a nagynénéd, az idősebb lánytestvéred, az élettársad és persze a szeretőd is. Ez utóbbit természetesen ki kell érdemelned, mégpedig szorgalmas tanulással, meg immár veled közös háztartásunk minden gondjával-bajával.
Majd egy apró puszit nyomott arcomra.
- És még valami: az előbbiekből adódóan a nyílt utcán nincs csókolódzás meg ölelkezés, legfeljebb kézfogás. Nem tartozik az senkire sem, különösen azok után, amit neked elmond-tam a kettőnk további jövőjét illetően... Szóval, ezek után is akarod-e, hogy a kis szoba, amit eredetileg neked szántam, ezentúl a mi közös hálószobánk, a sezlon pedig a mi közös ágyunk legyen? Akarod-e ezek után is, hogy mi ketten élettársak, és, majd ha betöltöd a tizennyolcat, házastársak legyünk?
Válasz helyett boldogan akartam átölelni és, ahogy még délben tanította, szájon csókolni Valikát, ám ő finoman eltolt magától:
- Megmondtam - korholt szelíd szigorúsággal - hogy erről itt és most szó sem lehet. Most ugyanis szabad téren vagyunk, és bárki megláthat minket. Ilyenkor vagy a nevelőanyád, vagy a nagynénéd vagyok. Majd otthon, zárt ajtók mögött leszek ismét a szeretőd! Úgyhogy légy szíves, és addig is mutasd meg, hogy csakugyan az vagy, akit feltételeztem rólad, és bírjál magaddal.
Úgy éreztem akkor, hogy jobbára mindent megértettem, ám volt még két dolog, ami válto-zatlanul nem volt számomra világos: először is, ha Valikának ilymérvű fenntartásai vannak a mi kettőnk dolgaival kapcsolatban, akkor miért kellett már ott, a vonaton nekem esnie? Vajon, miért nem tudta megvárni, amíg hazaérünk hozzá...? Ő miért nem tudott uralkodni magán? A másik, ami még ennél is jobban izgatta a fantáziámat: azzal már tizennégy éves fejjel is tisz-tában voltam, hogy a nők gyorsabban fejlődnek és hamarabb öregszenek, mint a férfiak. Ennél fogva nem voltam tisztában azzal, hogy mi lesz vajon akkor, ha én már túl leszek a negyvenen, Vali pedig már egy ötvenhat éves öregedő asszony lesz, és már egyáltalán nem fogja kívánni a szexet? Hiába szeretem Őt, óhatatlan, hogy ne nézzek más, fiatalabb nők után, nem igaz? Némi tépelődés után szóvá is tettem:
- De te sem bírtál magaddal a vonaton, amikor az öledbe ültettél engem, és elkezdtél velem játszadozni. Másrészt, mi lesz velünk, mondjuk, húsz év múlva?
- Tökéletesen igazad van, kicsim - válaszolta - csakugyan nem lett volna szabad így tennem, hiszen emlékezz csak rá, kis híján ránk nyitott a kalauz... De tudod, hogy van, én is csak egy gyarló ember vagyok, én is elveszíthetem a fejemet. És ezen ne is csodálkozzál, hiszen annyira, de annyira ki voltam már éhezve a szexre, hogy úgy éreztem akkor, hogy nem bírok már tovább magammal. Direkt ezért jöttem mezítlábas cipőben meg rövid szoknyában. Egyszerűen megőrültem volna, ha akkor ott nem történik semmi... De hogy válaszoljak a másik kérdésedre is: te csak ne foglalkozz ezzel. Hiszen az természetes, hogy egy ereje teljében lévő férfinak bizonyos kívánalmai vannak, amikor élete párja már megöregedett, és nem óhajt semmit... Nézd, kicsi Zolikám, akkor én már egyáltalán nem fogom részedről a házastársi hűség megszegésének minősíteni, ha majd ne adj' Isten, más, fiatalabb nők után fogsz kacsintgatni. Legyél egészen nyugodt, én idők végezetéig terjedően megszerettelek Téged, és csakis azt fogom nézni, hogy az én drága kicsi párocskámnak jó legyen, és megígérhetem neked, hogy abban a pillanatban, amikor én legelőször visszautasítom a közeledésedet, felmentelek a szexuális hűség alól... Sőt, egész nyugodtan még el is mesélheted majd nekem valamennyi kalandodat, én tiszta szívből fogok neki örülni. Mindössze két dologra kérnélek. Az egyik: ez soha ne a mi közös lakásunkban történjen meg, pláne ne a hitvesi ágyban. A másik: feltétele-zem, szeretsz te engem annyira, hogy mindaddig, amíg én a közeledésedet vissza nem utasítom, eszedbe sem fog jutni, hogy más nők után nézzél. Rendics...?
- Aha...
Az idő már éjszakába nyúlt, mire e szép, nyári nap végén, felettünk a ragyogó, csillagfényes esti égbolttal felálltunk a padról, s felmentünk Vali lakására, uram bocsá' haza, hozzánk. Persze mondanom sem kell, hogy a kis szobában, amit Vali eredetileg az én szobámnak szánt, ám azt a ma déli-délutáni események nyomán együtt kineveztünk a mi közös hálószobánknak, az éjszaka nem az alvásé volt, hanem életem minden eddigi éjszakáját felülmúló legboldogabb örömök ideje. Bátran kijelenthetem azt is, hogy ez a nyár kamaszkorom legszebb nyara volt!
***
Eddig hát a történet. Azt azonban máig nem értem magam sem, miképpen fordulhatott elő, hogy négy kemény esztendőn keresztül olyan mesteri módon tudtuk mindketten palástolni azt, ami kettőnk között valójában végbemegy. Ezt szerintem Valikámnak köszönhetem, ám ő tö-retlen, szilárd hittel vallja, hogy ez mindkettőnk együttes érdeme. Kapcsolatunk palástolása annyira jól sikerült, hogy még édes szüleim is csak akkor szereztek tudomást a dolgokról, amikor már leérettségiztem, betöltöttem a tizennyolcadik évemet, és bejelentettük nekik, hogy Isten és az Anyaszentegyház előtt a házasság szentségében örökre össze kívánjuk kötni éle-tünket.
És, mint ahogy már az elején is említettem, Valival, teljes nevén már tíz éve Molnárné Kovács Valériával mind a mai napig a legboldogabb, legharmonikusabb házasságban élünk, két gyönyörű, aranyos ikerkislány édes szüleiként. Vali pedig csakugyan úgy állt kettőnk dol-gához, ahogy azon a gyönyörű, csillagfényes estén ígérte: ha kellett, akkor szigorú, de annál szeretőbb nevelőanyám volt, ha kellett, akkor nővéremként viselkedett, de ha valamennyi körülmény lehetővé tette, mindkettőnk legnagyobb örömére és boldogságára a szeretőmmé lett. És csakugyan gondja volt mindenre: azon túlmenően, hogy főzött-mosott-vasalt rám, taníttatott engem; beíratott annak rendje-módja szerint a gimnáziumba, és hála Neki, kitűnő eredménnyel le is érettségiztem. Sőt, elintézte azt is, hogy érettségi után elvégezhessem a bu-dapesti Műegyetem közlekedésmérnöki karának vasúti szakát.
És most itt vagyok.

VÉGE
Szavazz Te is!

Átlag: 8.54 pont (83 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#14 feherkalman1 2017. 02. 16. csütörtök 22:11
Kicsit kevés a szex.
#13 vakon53 2016. 03. 21. hétfő 15:44
10 Pont!
#12 Andreas6 2015. 11. 5. csütörtök 11:18
Gerontofillal ellentétben nekem nem hiányzott a perverzitás. Még csak annyit, hogy egy kis orál azért belefért volna - amit egyébként nem is tartok perverzitásnak...
Egyébként: 10 pont!
#11 ttFla51ixbAr 2015. 01. 17. szombat 09:30
Mint a mesében! smile Grimm és Andersen sem tudott volna szebbet smile
#10 listike 2014. 04. 8. kedd 14:42
Szép történet és ha igaz is, gratulálok.
#9 ruszek 2010. 06. 26. szombat 07:58
Már csak a hossza miatt is 10.
De a történet sem rossz.
#8 gerontofil 2010. 04. 23. péntek 11:19
Nagyon tetszett...Jól meg van írva az egész....egy kicsit lehetett volna perverzebb is...de így is jó.
10 pont!!
#7 benny 2010. 04. 2. péntek 17:25
fúú öcsém
#6 Craig 2010. 03. 27. szombat 00:43
Végre egy igazi novella. A kötőjelezéssel ne foglalkozz amikor word-ben szerkesztesz. A progi, úgyis berakja új sorba a szót, így meg amikor átmásolod ide, legalább nem lesz benne.

10p.
#5 Ubesz 2010. 03. 26. péntek 12:01
Jóféle! csak a kötőjeleket mindenütt nem értem.
#4 Kata 2010. 03. 26. péntek 07:51
Canis merga!
#3 pisti47 2010. 03. 26. péntek 06:28
Jópofa. 10-es
#2 pisti47 2010. 03. 26. péntek 06:09
Jópofa. 10-es
#1 Törté-Net 2010. 03. 26. péntek 00:00
Mi a véleményed a történetről?