A+ A-

Cat2

Odafeküdtem mellé és simogattam, puszilgattam, míg meg nem nyugodott teljesen. Nem sokat feküdtünk így egymás mellett, mikor felém fordult, adott egy puszit az arcomra és annyit mondott bánatos szemekkel:
- Kérlek, most menj el!
Hirtelen meg sem tudtam szólalni, levegőt is el felejtettem venni és mintha megállt volna az idő. Ilyen megalázottnak és kétségbeesettnek nem éreztem magam soha, mint abban a percben. Láttam a szemében, hogy komolyan gondolja és most nem akar beszélgetni, csak egyedül akar maradni. Lassan összeszedtem magam és a ruháimat, kimentem a szobából, felöltöztem és kitámolyogtam a kocsiig. Közben csak folytak a könnyeim. Azt sem tudom pontosan, hogy jutottam haza. Egyfolytában cikáztak a gondolataim. Felfoghatatlan volt, hogy élhet át az ember egy este alatt élete leggyönyörűbb és legfájdalmasabb pillanatait. Rettenetesen fáradt voltam, úgy ahogy voltam lefeküdtem az ágyamra és csak feküdtem, mint egy darab fa. Hajnal felé sírtam álomba magam, de úgy ébredtem, mint egy kifacsart citrom. Nem tudtam magammal mit kezdeni, felkeltem, lezuhanyoztam és nekiálltam takarítani. Közben csak körülötte játak a gondolataim és hol a kétségbeesés, hogy a "majd én megmutatom Neki" között hánykolódtam. Délutánra úgy döntöttem, hogy összeszedem magam és majd meglátjuk mi lesz. Kikerülhetetlen, hogy találkozzunk nap mint nap, ha akar valamit, könnyen megtalál.
Hétfőn mentem dolgozni, látszólag, mint ha mi sem történt volna, de belül tele izgalommal és reményekkel, hogy biztos megkeres, és tisztázza a dolgot. Sajnos erre hiába vártam. Egy kicsit fáradtnak tűnt, de amúgy semmi nem látszott rajta. Teljesen letörtem mentem haza. Felfoghatatlan volt, hogy csak nekem jelentett volna annyit az az éjszaka. Ilyen odaadó szeretőm még nem volt mint Ő (persze eddig csak férfiakkal volt dolgom, de akkor is). Elképzelhetetlennek tartottam, hogy valakiben ennyi gyöngédség, odafigyelés legyen, ha csak egy kis szexet akar, csak kielégülést, mindegy, hogy kitől.
A napok lassan teltek. Minden nap találkoztunk, de szinte nem is szóltunk egymáshoz, csak ha nagyon kellett. Ha valami miatt kapcsolódott a munkánk egymáshoz, akkor is inkább odarakta az asztalomra a papírokat, mikor nem voltam ott, mikor megcsináltam a munkát, visszaraktam az Ő asztalára. Azért igyekeztünk ezt nem feltűnően csinálni.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 7.84 pont (19 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#2 SIHUPAPA 2009. 12. 30. szerda 01:53
remélem a folytatás is ilyen finom lesz.
#1 Törté-Net 2009. 12. 30. szerda 00:00
Mi a véleményed a történetről?