Az örökség 2. rész

– Ön bizonyára Mr. Donahue – fogadott minket egy ötvenes pasas a reptéren. – Nicolas Baines vagyok, a sofőr és mindenes – hajolt meg a lányok felé is. – Erre tessék – mutatott egy Rolls – Royce felé.
Az út halk beszélgetéssel és izgatott várakozással telt. Nicolas röviden felvázolta a helyzetet, amit már apáék is említettek: a kúriához majdnem százötven hektár föld tartozik, aminek egy nagy része erdő, de vannak legelők és bérbe adott területek is. Mikor a birtokról kérdeztem, csak mosolyogva annyit mondott: látnunk kell. Közben végre odaértünk – a végeláthatatlan kovácsoltvas kerítésen egy kapu tűnt fel.
– Az őrház üres, amióta elektromos a kapu – hajtott át sofőrünk egy kis hídon már a kerítésen belül. – A patak a közelben ered, és a ház mögötti tavat táplálja. Majd meglátják – mosolyodott el ismét.
Sue csak fogta a kezem, és orrát a sötétített üveghez nyomva próbált vizuális infót szerezni. Öreg platánfák közt suhant a Rolls. Az igazi meglepetés akkor ért minket, mikor kiszálltunk. Az egész hely hihetetlen hangulatot árasztott magából. Olyan volt, mintha egy kosztümös film díszletei közé csöppentünk volna. A késő délutáni napsütés szikrázóan tört meg a hatalmas ház előtti szökőkút vízcseppjein. Pár száz méterre egy istálló, mögötte erdő kezdődött. A borostyánnal benőtt melléképület előtt egy gyönyörű virágágyás pompázott.
– Isten hozta önöket a Donahue – birtokon – mosolygott Nicolas, miközben felpattintotta a csomagtartót. Földbe gyökerezett lábbal, döbbenten pislogtunk. Jane eszmélt először.
– Trish néni tudott élni – nézelődött leesett állal.
– Kicsim? – fordultam Sue – hoz, aki kezével olyan mozdulatot tett, ami feleslegessé tette szóbeli válaszát.
– Ez igen – szólalt meg Tim is. – Sejtettem, hogy valami hasonló lesz, de ilyet álmomban sem mertem volna elképzelni – ereszkedett le a ház előtt lévő padok egyikére. Úgy döntöttem, követem példáját.
– Gyere Sue, nézzük meg a házat – kapta el Jane kedvesem karját, majd beszaladtak.
– Két hét ebben a paradicsomban – forgattam még mindig a fejem, és csak most jöttem rá, mi volt annyira furcsa attól kezdve, hogy kiszálltunk az autóból.
– Hallod ezt, Tim? – Kérdeztem a fiút.
– Mit? – Nézett rám.
– Hát ez az, öregem. Tökéletes a csend. Még nem hallottam ilyet. És a levegő... – szippantottam nagyot. – Fenomenális – néztem újra körbe.