Találka Kingával 2. rész

Az első szállodai együttlétünk után természetesen megkezdődött a megjátszós élet a többiek előtt, mert hát osztálytársak voltunk egy közösségben, és jobb volt, ha senki nem tud semmit. Persze, ha Kinga egyedülálló lett volna, akkor más a helyzet, de így jobb volt vigyáznunk magunkra. A többiek nem sejthettek semmit, de azért ez nem volt könnyű, már csak azért sem, mert minden egyes nap, akárhányszor csak leültem mellé a padba, képtelen voltam bármi másra figyelni, és csak ő járt az eszemben, meg az együttlétünk, és fél szemmel folyton őt figyeltem. Ezeket a pillantásokat néha elkapta, de olyankor csak mosolygott. Egy alkalommal úgy elrévedtem utána a folyosón, hogy egy srác térített magamhoz azzal, hogy a vállamra csapott. Meg kellett tanulnom kontrollálni magam, ha nem akartam, hogy a viselkedésem árulkodó legyen. És közben persze nagyon-nagyon vágytam egy újabb találkára.
Ez azonban nehezen jött össze. Ha túl sokat hiányzunk együtt – hiszen ő csak azokon a napokon léphetett meg otthonról feltűnésmentesen, amikor iskola volt – az előbb-utóbb feltűnik valakinek. Kinga szerint még az az egy délutáni közös távollét is magára vonhatta a többiek figyelmét, hiszen egyikünk sem hiányzott szinte soha. Nem vont le belőle persze senki messzemenő következtetéseket, de ha két, egyébként szinte minden alkalommal jelenlévő ember egyszerre hiányzik, az könnyebben megragad mások fejében.
Mondom, nehéz volt alkalmat találni, bár azért, ha ritkán is, sor került egy-egy váratlan közjátékra. Egy alkalommal például az osztályteremben estünk egymásnak. Mint azt már korábban írtam, mindig jóval az első óra megkezdése előtt értünk be az iskolába, és ekkor a mi tanáraink még, a délelőttösök pedig már nem voltak sehol, a takarítók is hazamentek, csak egy-két ember, a portás, meg talán egy-két gyerek lézengett még az épületben, de ők sem jöttek fel soha az emeletre, hiszen nem volt nekik miért.
Nos, egy ilyen alkalommal – szinte már egy szokásos rituálé menetrendjeként – bezártam a terem ajtaját, aztán, mint két, a suliban összejött , vadul smárolni kezdtünk. (Ha valaki mégis feltévedt volna az emeletre, azt úgyis meghallottuk volna, mert a lépcső végén volt egy régi üvegajtó, aminek a pántjai úgy csikorogtak minden egyes nyitáskor, hogy talán még lent az utcán is hallották). Az ilyen alkalmakkor persze nem léptünk tovább a csóknál, mert Kinga szelíden, de határozottan visszafogott mindig. Ezúttal azonban valamiért ő sem bírt magával.