Találka Kingával 1. rész

Mivel újra közeleg az iskola, úgy gondoltam, leírom egy évekkel ezelőtti esetemet.
Még boldog 20-as éveim legelején beiratkoztam egy esti gimnáziumba, hogy érettségit szerezzek. Történt ugyanis, hogy a szakközépiskolában addig játszottam a lógás nevű, nem fakultatív programot, amíg végül kitelt a türelem, meg az újra meg újra eljátszott bizalom az igazgató felé, és kicsaptak onnan, ráadásul éppen az utolsó évben. Nem, nem voltam én egyébként balhés gyerek, vagy az osztály nagy, bunkó arca, csak szimplán utáltam a sulit, az osztályt, meg tele voltam nagy tervekkel, és úgy éreztem (persze most már tudom, helytelenül), hogy ezek megvalósításában az iskola csak akadályoz. (Ennek ellenére persze – vagy épp ezért – egyetlen nagy tervemből se lett semmi). A kirúgást akkor még nem vettem úgy a szívemre, azt gondoltam, én toltam ki velük azzal, hogy nem jártam be. (A lázadó, 18 éves gyerekagy, ugye). Elmentem dolgozni, de bizony hamar rá kellett jönnöm, hogy iskola nélkül az nem leányálom. Finoman szólva sem vezérigazgatói posztokat töltöttem be. Kulimunkák voltak azok a javából, így aztán ahogy lehetőségem volt rá, hogy egy kis pénzt félretéve egy időre felmentsem magam a munka alól, siettem vissza tanulni, és persze szidtam magam, amiért voltam olyan hülye, hogy nem vettem komolyabban a középiskolát.
Az iskola – értelemszerűen – szeptember elején kezdődött, éppen a 21-ik születésnapomra esett az első tanítási délután. Hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy egy jó társaságot fogtam ki, nem olyan nagyarcú faszacsávókkal és plázaribikkel teli osztályt, mint a szakközépben. A tanárok sem voltak azok az emberevő fajták, és hamar kialakult a jó kis osztályközösség is, valószínűleg annak is köszönhetően, hogy az osztálynak legalább a kétharmada huszonéves volt, ennél fiatalabb és idősebb is csak néhány akadt, na meg persze azért is, mert ide már mindenki tanulni jött, nem csak azért, mert járni kell valahova. Magam is meglepődtem azon, hogy hamarosan megszerettem a tanulást, és már eszembe se volt lógni, éppen ellenkezőleg, ha valamiért kimaradt egy-egy nap, ha nem tudtam menni, akkor egyenesen rosszul éreztem magam. Rövidesen olyan jegyeket gyűjtöttem be, amikről régebben nem is álmodtam, félévkor ott voltam az első öt legjobb tanuló közt, ami egy huszonhat fős osztályból azt hiszem, nem rossz arány. (És ez ráadásul végig megmaradt a három év alatt). Éva, az osztályfőnököm meg is jegyezte:
– Fiúk közül ritka az ilyen, a négy másik tanuló mind lány.