Gyors kaland a szaunában

Csak ülök a forróságban, és érzem, ahogy lassan, mint egy nyirkos fátyol, beborít a meleg. Érzékeim kicsit tompák, de jól esik most ez a lassú lustaság. Hátamat a tüzes falnak támasztom, lábaimat végignyújtom magam előtt a padon. Nyakamban lüktet az ér, a szívem igyekszik tartani a ritmust, és az első izzadtságcseppek is megjelennek szép sorban a mellkasomon. Az orromon beszívott perzselő levegő nehéz a gyógynövények illatától.
Még csak három perce vagyok benn, mégis úgy érzem, elolvadok. A fürdőlepedő egyre melegebbnek tűnik, pedig csak egy könnyű, hófehér vászon fedi be testemet. Mégis olyan, mintha bundába burkolóztam volna.
Elég! – gondolom, és hirtelen elhatározással kibontom a kis csomót, ami a fürdőlepedőt tartja. Az átnedvesedett anyag lehullik, és én elrendezgetem a hátam mögött, hogy csorgó verejtékem ne hagyjon foltot a falon.
Nincs ki előtt szégyenkeznem, nincs bent senki rajtam kívül, s bár kint többen lézengenek, de egyelőre egyedül töltöm a méregtelenítés izzasztó perceit. Tudom, hogy talán nevetséges, de elég szégyenlős vagyok. Persze egy szaunában az a természetes, hogy nem takargatja magát az ember. Meg aztán nem is nagyon tudnám. Olyan nagy a hőség, amilyen csak egy ilyen fázós téli délutánon eshet jól. Lehunyt szemhéjam mögött is látom a változó fényeket. Kék, piros, zöld, sárga, és így tovább, lassan, megnyugtató ritmusban villannak fel. A zene is csendes, jellegtelen, vagyis pont olyan, mint amilyenre egy munkában megfáradt szaunázó vágyhat.
Egyre jobban beeszi magát a pórusaimba a perzselő hő. Érzem, ahogy két mellem között ráérősen kezd lecsorogni egy kis verejtékpatak. Ahogy végighalad a hasamon – hm, nem ártana megint diétáznom egy kicsit –, lassan kövér kis csermellyé duzzad. Egyre több cseppecske csatlakozik hozzá, végül elérnek a köldökömhöz, s kicsi tóvá gyűlnek össze benne. Mosolyogva nézem, ahogy gyűlik, duzzad az apró tengerszem, majd a következő izzadtságcsepp megtöri a felszín feszültségét, és újabb búvópatak indul el girbe – gurbán a vénuszdombom felé. Csiklandós, kellemes érzés, ahogy a forró bőrömön végigszalad. Különösen, mikor a vénuszdombomhoz ér. Ott a patak apró vörös szőrszálakat talál, hát azok között kanyargózik tovább. De még így sem adja fel, mert egyre csak tör előre, lefelé, amerre a gravitáció vonzza.