A+ A-

Egy kis bécsi kurva emlékezései 17. rész

Eredeti író: Josefine Mutzenbacher
Ez őrület, ez őrület, ez őrület! Hirtelen elengedte ajkaival, megint a nyelvét dugta be a vágatomba. A seggem csárdást járt az ódon, tintafoltos asztallapon. Mert ugyan mi volt a szimpla dugás ehhez a gyönyörűséghez képest? Mintha nők ezrei meztelenkedtek volna egy szál bőrömben...! A játék változatainak nem volt vége. Be a nyelvet, ki a nyelvet, ajkak közé a szeméremajkat, ajkak közé a csiklót, fogak közé finoman... és a segédlelkész értette a módját. Úgy játszott a testemen, mint hangszerén a virtuóz. Sikítani kezdtem.
"Jön... atyám, jön... elélvezek... csináld, atyám... csináld... az ég szerelmére, csináld... mindent meggyónok... csak csináld... atyám..."
Volt ebben az "atyámozásban"valami fura. Bár nem gondoltam végig. De végre jött!
"Megvagyok... atyám..."
"Leányom..."
Így ő.
"Add a farkad, atyám. Dugd be most azt. Bassz meg. Ígérem, meghálálom."
Ilyet se mondtam még.
Azt éreztem hirtelen, hogy perdülök egyet, de ez most valóság volt, fejem beleütöttem a tintatartóba, most következett az, amit korábban vártam - ó, de csodás, hogy mégsem ez jött akkor!... ó, de csodás, hogy most ez is jött azért. Hanyatt feküdtem az asztalon, és a segédlelkész belém verte. Elélvezett. Ám neki is hasonló képességei voltak, mint az Ekhard úrnak. Mert visszazöttyent karszékébe, aztán kis kézi munka után azt kellett látnom, ígéretesen nekilódul a farka. Így ültetett az ölébe. És ha a harmadik elélvezéssel adós maradt is, én többször megtettem ezt helyette - a magam részéről. Olyan megható volt, ahogy ezzel a - valóban! - tisztelendo emberrel, valakivel, akit atyának szólít emberfia-emberlánya, ily végső bizalmas kettesben lehettünk együtt. S mert nem akartam lemondani erről az esélyről, a világ minden üdvéért el nem árultam volna: napnál világosabb, hogy nem a sátán sötét erőinek kiűzéséről volt itt szó. Azt mondta:
"Menj most, leányom, az ég áldjon utadon. És tudd, imádkozni fogok érted. Azt se feledd, hogy holnap reggel eljössz szépen a templomba, meggyónsz nekem..."
Hogyan is feledhettem volna! Kitárta előttem az ajtót, hát mit látok odakint, egy osztálytársnőm állt ott, kicsit úgy idegesen toporogva, kérdő tekintettel.
"Leányom" - mondta neki elutasító nyerseséggel a gyóntató atya, - "ma nincs reád időm. Jer holnap..."
Hát így történt. Engem is kilökött, behúzta mögöttünk az ajtót. Mentünk hát, az osztálytársnőm meg én, s természetesen beszélgettünk. Melanie volt ennek a lánynak a neve, az apja valami vendéglős, s ő maga, bár tizenhárom éves csak, mint én is, már akkor tisztára "vendéglősné angyalom" benyomását keltette. Ám épp a benyomásokról beszélgettünk, rátérek. Azt kérdezte ugyanis ez a Melanie:
"Téged miért kéretett magához a tisztelendő úr?"
Mondtam neki. Erre ő:
"És mi volt?"
"Merthogy mi lett volna?"
"El tudom képzelni" - vihogott.
"Tessék?"
"Nyilván meggyóntad paráználkodásaidat..."
Ekkor már nevetnem kellett.
"Gyakran jártál már nála így?" - kérdezte a Melanie.
"Ma első ízben. Hát te?"
"Ugyan már... én már vagy húsz alkalommal, a Ferdinger és a Grossbauer, a Huser és a Schurdl is állandó vendége..."
Megannyi osztálytársnőnk. Bámultam most már. De Melanie folytatta:
"Neked is bemutatta... a szájával azt a dolgot?"
"Merthogy neked?"
Ezt kérdeztem még mindig óvatosan.
"De mennyire" - nevetett ő, - "mindig a szájával csinálja aztán. A többieknek is. Csak eleinte kacatol olyan sokat a gyónással, minden. Másodszor már mindketten tudjátok, miről van szó."
"A megtisztulás... minden... elmarad? A körítés?"
"Na, hát... De jó volt, igaz?"
"Jó" - mondtam, mert így is éreztem. Csak...
"Más is csinálta már veled így?" - tudakolta Melanie.
"Á, még senki. Először volt benne részem."
Melanie büszkélkedni kezdett:
"Hű, velem a fizetőpincér mindig így csinálja. Ahányszor csak óhajtom. Épp csak be kell mennem a személyzet öltözőjébe."
"És ha valaki rátok nyit?"
"Dehogy nyit. Tudják."
"Merthogy...?"
"Ők is csinálhatják velem, amikor csak úgy adódik."
Aztán tovább mesélt:
"Van egy fizetőnk, ő a főúr ugye, aztán ott egy pikoló, a csapos meg a kocsis. Ezek mind a személyzeti szobában alszanak.
Na, hát egyszer a kocsissal el kellett menni Simmeringbe. Alkonyodott már, jövünk át a mezőkön a kocsival, és akkor érzem, hogy a Johann keze... a Johann a kocsis... ott van a dudámon. Akkoriban még nekem is csak akkora volt a dudám, mint neked ma. Mondom neki, mit csinál maga, Johann? Hát nem felelt, megállította a lovat, aztán felhúzta a blúzomat, hogy meztelenül is lássa a mellem. Johann, mondom neki megint, mire véljem ezt? De már a szoknyámat is hajtotta fel, és pucér lett a pinám. Kérdem tőle egyre, mit akar, holott jól tudtam, a Ferdinger rég elmesélte, férfi és nő közt mi van."
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 8.03 pont (37 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#4 A57L 2014. 11. 6. csütörtök 06:57
Nekem is tetszik.
#3 genius33 2013. 01. 25. péntek 13:52
Király! nyes
#2 tiborg 2011. 10. 25. kedd 07:35
Elveztem!!!!!!!!!!
#1 Törté-Net 2008. 11. 5. szerda 00:00
Mi a véleményed a történetről?