A+ A-

A mi kis-filmünk

Eredeti: Index - Erotikus fantáziáink
Új levél. Már vártam. Tole ez már a sokadik a héten. Egy új kapcsolat, egy régi lányismerossel. Egy iskolába jártam vele, egy évfolyammal fiatalabb volt. Most, hogy az egyetem lehetoséget biztosított az internet eléréshez, az email vált a kapcsolattartás egyik legkényelmesebb formájává azokkal, akikkel immár nem minden nap találkozom. De ez valahogy más. Szinte minden nap újabb levél, melyek egy találkozó irányába szólnak. Amolyan randevú féle... Nem is reméltem. Helyes lány volt ez az Ildi mindig is, de valahogy erre nem nagyon gondoltam vele kapcsolatban, akkoriban évekig voltam szerelmes reménytelenül egy másik lányba.




Nagy nehezen csak sikerült összehozni a rég várt újra találkozást. Az egyetemi gólyabálján. Itt van néhány barátnoje is. A buli elég lapos, nehezen indul be, de azért táncolunk egy kicsit. Sajna a 3 lányra én vagyok az egyetlen fiú ami jól hangzana, de ha az egyikkel táncolok, a másik ketto "tüntetoleg" unatkozik. Végül beszélgetünk, hallgatjuk a gyenge meghívott zenekarokat, és Ildivel arra az elhatározásra jutunk, hogy kisebb társaságban is kellene találkozni...




Azóta ez már a második randi vagy mi. Igen, minden kétséget kizárólag az. Semmi barátság, ez már több annál. Beszélgetünk, mosolygunk. Egy csendes helyen. A külvilág érzékelhetetlenné válik, csak mi vagyunk itt, és mindenféle érdekes dolgokat fejtegetünk. Furcsa, hogy az a nyíltság, amiket levélben kimondtunk, most, személyesen is megmaradnak. Úgy érzem ez egy oszinte kapcsolat, és ez nagyon tetszik. Végre beszélgetünk, vég nélkül. A múltkor moziban voltunk, és a filmrol nem nagyon lehetett semmit mondani utólag. Most viszont idonként azt csodálom, hogy a levélben megkezdett gondolatok az életfelfogásunkról, gondolkodásmódról úgy pattannak elo a "semmibol", mintha már több száz órát töltöttünk volna így, együtt, beszélgetve.




Kitaláljuk, hogy menjünk korcsolyázni, úgyis nyit a mujég. Rendben, tök jó ötlet, én is biztos tudok korcsolyázni, csak még sose próbáltam. Már a csoporttársaim is rá akartak beszélni, tavaly volt is néhány "csoportbuli" a jégen. Na, ha ennyire "rábeszélnek", veszek egy korit...




Ma nem jött levél Ilditol. Ritka alkalom, de keddenként elofordul. Már megfigyeltem. Hirtelen ötlettol vezérelve régi leveleit, és azokra általam írt válaszokat kezdek olvasgatni. Egészen szeptemberig visszamenoleg belelapozok a fontosabbakba. Itt és most kezd realizálódni bennem, hogy belészerettem, és o is nagyon pozitív leveleket írt. Megpróbálok a sorai közt olvasni, bár helyenként nincs is rá szükség. Érzem az érzéseit... Nem is veszem észre, ahogy telik az ido. Elkések edzésrol...




Új korcsolyámat próbálgatom a jégen. Egyedül vagyok, leszámítva azt a 2 - 300 embert rajtam kívül. Ez a rohadt jég így, korcsolyával sokkal jobban csúszik, mint amire emlékszem. Azért csak sikerül állva maradnom rajta. Már meg van beszélve Ildivel egy találkozó itt, addigra legalább elore menni meg akarok tanulni. Nem akarok nagyon leégni elotte. Van még 3 órám gyakorolni. Miközben csetlek - botlok - de érdekes módon alig esek - azon csodálkozom, hogy miért nem félnek tolem azok, akik elszáguldanak elottem, meg szembe jönnek. Nem tudom még oket kikerülni, mégis milyen bizalmasak.




Íme itt egy újabb levél tole. Náluk már vizsgaidoszak van, mégis bement írni nekem. De valami nincs rendben. Miért kér bocsánatot már a subjectben? Mire végigolvasom, nem érzem hogy a széken ülök. Sokkhatásként ér. Még a Reply - t is "elfelejtem" megnyomni, pedig eddig mindig azonnal válaszoltam. Valahogy csak mertem nem sejteni. Kezdtem elfeledni a lehetoségét. De most itt van elottem feketén - fehéren. Barátja van, és most azért kér bocsánatot, mert úgy éri hülyített, elhitette velem, hogy akar tolem valamit.




Mégis itt korcsolyázok vele. Tegnap telefonon mondtam neki, hogy nem haragszom. Azt nem is... Talán csak egy kicsit. Igazából nem tudok haragudni rá, hiszen szeretem. Azért ezt említetem is neki... Furcsa, ellentétes érzés. Nagyon szeretem, és ezért úgy érzem, ha o attól boldogabb, hogy megmarad a régi kapcsolatánál, akkor én nem rúghatom szét, hiszen akkor nem lenne boldog, és úgy én sem. Itt a jégen viszont mintha mi sem történt volna. Ugyanúgy beszélgetünk, filozofálgatunk. Egész jól meg a csúszkálás ahhoz képest, hogy mikor kezdtem.




Szilveszter van. Általában ez egy bulis este, jó hangulattal. Én most mégis itthon ülök, és Ildire gondolok. O most bulizik. Engem is hívott, de említette, hogy a barátja (Lorinc) is ott lesz, és ezek után abszolút nemet mondtam. Igazságtalannak érzem az egész világot. Akit szeretek, azt most más csókolja, öleli, és ki tudja még mi... Illetve tudom, csak magam sem merek belegondolni... Pedig az egy lejárt kapcsolat lehet. Vajon mit csinálhat? Tudom hol van, de nem mehetek oda, mert semmi kedvem az év utolsó napján valakinek véresre verni az arcát. Meg nem is vagyok ilyen féltékeny típus. Legalább megmondta ez a buta Ildi, még ha nem is idejében, hogy álljon meg a menet...




Találkozunk, levelezünk. Közben folyik a vizsgaidoszak, de nem nagyon hoz lázba. az agyam mintha valami szükséges rossz mellékkörülménynek tekintené, feldolgozza az anyagot. Minden vizsgám sikerül, igaz az átlagom nem döngeti a felso határt...
Egyre inkább az az érzésem, hogy Ildi nem tartja be a barátság íratlan (és leveleinkben valamelyest leírt) "játékszabályait". Egyre inkább feszíti a érzelmeimet, "szerelmesen" mosolyog, mindent elfogad amit mondok. Akármilyen brutális, végzetes hibát követek el a furcsa helyzet és a tapasztalatlanságom miatt a kapcsolat ellen, nem veszi fel. Már nem is merem visszaolvasni a leveleket, nem akarok szembesülni a saját hülyeségemmel. Ha korizni megyünk, vagy más módon személyesen érintkezünk, alig van nyoma a kettonk közt egyre növekvo feszültségnek. Mindig a levelekben fakadok ki, és kapom az érzelmes válaszokat. Leírta, hogy egyszer már meg akarta, és meg is mondta a Lorincnek, hogy vége, hogy engem szeret, de a kísérlet az én szempontomból csúfos kudarcba fulladt, mivel Lorinc kiborult, és végül egymás vállán sírták mi magukat.




Egy szép januári nap. Ma is korizni voltunk. Véget ért a vizsgaidoszak, elsiklott. Túléltük. A jég szinte égett a délelotti napsütésben, bár az elképeszto hidegben nem tudott olvadni... Csak mi izzottunk belül. Egész ido alatt azon gondolkoztam, hogy most az egyszer én rúgom fel a szabályokat, ha már o se tartja be...
Egyre kevésbé érzem úgy, hogy jól mértem fel a helyzetet azzal, hogy az o boldogságát a Lorinccel való kapcsolatával hoztam összefüggésbe. Ahogy itt sétál mellettem, egész szorosan, hirtelen megfogom a kezét. Már nem érdekel, húzza el, akkor úgy van vége, el is küldöm a francba, csak mozduljunk el errol a holtpontról. Vagy fogja meg, és ne is eressze el...
Nem ereszti... De meg is áll. Néz rám a két szép szemével. Eddig sosem látott érzelmek csillognak benne. Soha életemben nem láttam még ilyet, mégis tudom mit akar...
Ajkunk összeér, lelkünk egymásra talál. Sajátos, új, soha nem tapasztalt érzés. Puha ajkai, apró mozdulatai megborzongatnak. Inkább csak átölelem. Aztán újra egy csók... De jó lenne, ha tudnám hogyan kell, csakhogy ezt nem lehet írott forrásból elméletben megismerni... - Ez nem megoldás így... - fakad ki mindkettonkbol, és a pillanatnyi varázs szertefoszlik. Az érzelmek csillogása helyett könnyek szöknek Ildi szemébe. Szólni sem szólunk egymáshoz, csak sétálunk végig a Városligeten hazafelé...




Még aznap újra találkozunk. A terv az, hogy leisszuk magunkat, mivel más megoldás nem nagyon kínálkozik. Bár ezt azért én nem gondolom komolyan. Ildi végül el is fogyaszt 2 Unicumot meg egy sört, én meg csak egy üveg vörösbort iszom. Nem szeretem az alkoholt, ennyit még így sem ittam meg soha, igaz nem is érzek tole semmi különöset, ahhoz kevés.
Ahogy fizetünk, már a kezét fogom. Kiérünk az Andrássy útra. Piszok hideg van, Ildi mégis le akar ülni az egyik padra. Követem, és még le sem huppanok, máris a nyakamba ugrik. Csókol, ölel, alig bírom elkapni a tempóját. Nagyon finom íze van az Unicumnak az o ajkairól. Pár perc után nem is fázom már. Több mint fél óra szenvedély és forróság, körülöttünk a fagyott, álmos esti várossal.
Hosszú idobe telik, mire észrevesszük milyen kegyetlen hideg van. Hazafelé vesszük az irányt. Nem merem többször mecsókolni. Valahol tudom, hogy pillanatszeru csoda volt ismét. Kissé hosszú pillanat. De a valódi boldogságért, - ha az egyáltalán lehetséges - még sokat kell küzdeni...




Ismét a korcsolyapálya elott találkozunk a pusztító február elejei hidegben. Üdvözöljük egymást két puszival, és egy - egy mosollyal, majd elindulunk befelé. Semmi különös nem hangzik el köztünk, pedig lenne mirol beszélni. Átvesszük a korit, és kimegyünk a jégre. A Nap süt ugyan, de csak arra jó, hogy a szemünkbe süssön. Kerülgetjük a kis kölköket, siklunk a fagyott vízen, és beszélgetünk. Csupa tingli - tangli dologról. Szóba kerül a múlt heti csók - parti is, de hamar hallgatásba fullad. Azon gondolkozom mégis, hogy meg kéne állni vele az egyik sarokban, körbeforogni vele, összeölelkezni, és csókolni, amíg elszédülve lágyan, mint valami lassított felvételen el nem terülünk a jégen...




"Orültek vagyunk..." - mondja. Csak helyeselni tudok. A szerelem orültjei, akik képesek a legnagyobb hidegben egymás karjaiban remegni, és egy csókra várni, a Liget kellos közepén, egy rozsdásodó bronzszobor talapzatán állva. Remegek, de nem csak a mínusz öt foktól. Remegek a saját érzelmeimtol, a csodálatos érzéstol, a szituációtól. Falom az ajkait, mint aki ezer éve tudja, hogy kell. Imádom, élveztem. Felveszem a ritmusát, pedig lassítani akarnék, hogy több szeretetet vihessek bele. De nem hagy idot, akarja a csókom, itt, most, még! Többet! Én is!!! Iszonyú hideg van... - Nem lehetne valami melegebb helyen folytatni? - kérdem vacogva néhány perc után...




Itt vagyok vele a szobájában. A karjaimban tartom, és csókolgatom, ölelem ahogy tudom. Gondolkodni próbálok, de nem megy. Nem akarok többet ennél. Olyan jó így. Érezni a súlyát, ajkának ízét, lágy mozdulatait, szépívu, törékeny kis testét. Behunyt szemmel élvezem a szépségét, ajkának és nyelvének finom játékát, apró kézmozdulatait. Elönt a csillapíthatatlan szerelem érzése. Akaratlanul mozgok, átadom magam neki, o meg nekem, mégis irányít minket valami. A vágyaink, az érzelmeink. Finom kis játék, mely talán örökre megmarad az emlékezetünkben, mindig egy kis boldogságot szerezve, ha rá gondolunk. Kezeim külön éltet élnek, bekalandoznak a pulóvere alá, megsimogatják a hátát. Még szorosabban ölelem magamhoz. Csak érzem ot, vágyakozom, és szeretem. Mily csodás!
Azt vettem észre, hogy már a borét simogatom. A finom, meleg borét. Érzéki és puha, mégis feszes. Mégiscsak továbbmegyek. Leveszem róla a pulóvert, mire o is vetkoztetni kezd. A sok csók közepette percekig tart, mire a felsotestünkrol lekerül minden. Sosem láttam még ilyen helyzetben not meztelenül. És meg is érinthetem... Tetszenek a kis mellei. Formásak, kemények, és mégis rugalmasan puhák. Sokáig simogatom, finoman markolgatom, mire a mellbimbóhoz is hozzáérek. Nem is kézzel, inkább megcsókolom. Tetszik neki. Nekem is...




Megfogja! Behunyt szemmel élvezem. Lassan kihámoz az alsónadrágomból. Még soha senki más nem érintett itt. Finom ujjacskáival cirógatja a talán soha még ennyire kemény szerszámom. Tetszik neki. Orülten élvezem. Minden apró mozdulat egészem más, mintha én érintem. Csak ott, lent érzem a kis kezét... Hamar abba kell hagyatnom vele amit csinál, mert nagyon ügyes, és nem akarok még elszállni. Orült vágyat érzek, hogy én is megismerhessem ot. Róla is lekerül a kis bugyi, én pedig hanyatt fektetem, és egy csók után elindulok lefelé a testén. Elidozöm egy kicsit a csodás kis mellein, majd haladok célom felé. Csodálom a formákat, a forró, sima bort... A szorszálakat simogatom... Aztán a combjának belso felét. Igen, itt van elottem! Megsimítom. Forró nedvességet, elképeszto puha felületet érzek, és egy halk sóhajt hallok. Fantasztikus! Teljesen megnyílik elottem. Csak simogatom egy darabig... Egyre közelebbrol nézem, érzem az illatát... Az ízét... Igen... Fantasztikusan finom... Ugyanúgy csókolózom vele, behunyt szemmel, de ez mégis más. Még puhább, még izgatóbb...




Most o dönt hátra. O csókolja és simogatja végig a nyakam, amellkasom, a hasam.. És... Jaj nekem... Forró ajkai körülveszik meredezo farkam. Eloször csak néhány puszit kapok rá. Aztán már nem is érzek semmi mást, csak azt, ahogy csókolgatja, szívogatja. Ez túl jó! Mély levegot veszek, megpróbálom lenyugtatni magam. Mennyire szeretem, milyen fantasztikus amit csinál! Eszméletlenül jó! Én is csókolni akarom ot! - Fordulj meg... - kérem elcsukló hangon... Megpróbálok rá figyelni, talán akkor tovább bírom. Fantasztikus íze van, csodás érzés amit csinál... Ó örökkévalóság...




"Ne tedd meg!" - akarom mondani, de néma kiáltás csupán. Testem nem reagál. Minden sejtem akarja, csak a lelkem nem. Még nem okoztam Ildinek elég örömet, és tudtom hogy nincs sok hátra, még egy kis kényeztetés, foleg ez, az ismeretlen, hon áhítütt beteljesülés, és végem van. Elég is volt ez eddig mára! úgysem tudom felfogni! Szeretlek! "Ne tedd, mert elszállok nélküled, és akkor talán nem bírom folytatni!", hangzik a semmibe néma szavam... De csak behunyom a szemem. Érzem hogy ott van, majd egy kis nyomást... Egész lassan fogad magába. Tényleg nem is tudom igazán felfogni. Körülvesz. Szólni akarnék, hogy maradjon úgy egy kicsit, és csókoljon meg, had szokjam egy kicsit, had ismerjem meg az érzést. Olyan csodás. Még egyszer el akarom azt is mondani neki, hogy szeretem, orülten, végtelenül, és mindörökké. De csak egy halk sóhajra futja. A testem átveszi az irányítást, csak érzem és élvezem. Felnézek rá, de alig látom. Elmosódott képek maradnak meg emlékezetemben, egy csodálatosan szép noi testrol, akinek a "gazdáját" imádom. Csak mozog, lassan, kéjesen rajtam. Élvezi. Igen, élvezi! Segíteni akarok neki, simogatni, érezni ahol magába fogad, kényeztetni, csókolni. Csoda! Fantasztikus csoda... Túlzottan jó! Ne! nem akarom még! Tartson még!
Hirtelen szállok el. Kiesik a világ. Megszunnek a gondolatok. Hatalmas repülés ez. Össze nem mérheto mindazzal amit eddig magamnak tudtam okozni! Ahhoz képest elég gyorsan visszatérek! Elso gondolatom az, hogy neki még nincs vége! Szeretem! Hozzá akarom segíteni! De "le fogok ereszteni" menthetetlenül! Szinte fáj! Leírhatatlan rossz érzés, mégis jó, nem fájdalom, de kínzó dolog, ha tovább ingerlik az emberfiát abban az 1 - 2 percben. De vállalom érte! Csak azzal foglalkozok, hogy ki ne legyek teljesen "bevetésképtelen". Érzem a testét, de behunyt szemmel koncentrálok, hogy o is élvezhesse még. Megsimogatom a hátát. Folyik róla a verejték. Lassan túl vagyok az ingerelhetetlenségi szakaszon, de sok "vért veszítek". Eszembe jut a gumi is, hogy nem mozdult e el. A helyén van, megnyugszom. Ismét egyre jobb. Újra érzem hogy milyen csodálatos dolog benne lenni, Egészen noni kezdek tole újra. Ildi rugalmas teste dolgozik az öröméért, egyre gyorsabban kapkodva a levegot...
Megáll. Lihegve mondja: "Menj már el!". Magyarázkodni akarok hirtelen, de csak annyit mondok: "Másodszorra már nehéz!". Mosolyog és rám borul. Megcsókol. Ki is csúszom belole, o meg lassan mellém fekszik. Ahogy itt van ismét mellettem... Mintha csak most kezdtük volna... Ránézek az órára. Fél. De milyen fél? Négy! Fél ketto elott jöttünk be a szobájába, ezek szerint két óra volt! Ilyen gyorsan még sose repült el ennyi ido!
Simogatom a testét. Megfordul a fejemben, hogy kielégítem kézzel, vagy akárhogy, de látom hogy mozdulni se tud. Simogatom egy kicsit, néztem szépívu testét, kacér kis kebleit. Kis gonosz boszorkány... Így tudnék vele maradni az idok végeztéig. Pár perc múlva mégis felkel mellolem. Tényleg gonosz... O is megnézi az órát. Nem hisz neki. Megkérem, egy kicsit had csodáljam még. Csak térdel elottem, én meg vele szemben, és nézem a szépségét. Mosolygunk egymásra...
Lassan összekeresgéljük a ruháinkat, felöltözünk. A szánk teljesen kiszáradt, az újabb pici csókokat szinte nem is érzem. Boldog vagyok! Megtettem, illetve megtörtént. Kicsit váratlanul, de elképeszto! Elképesztoen szeretem érte! Csak az árnyékolja be a dolgot, hogy nem tudtam neki igazán örömet okozni. Végül is o siette el! O gyorsult le, illetve saját magát is... Viszont o is mosolyog. Szerelmesen, kedvesen. Én még órákig tudtam volna simogatni! Miért van vége minden jónak egyszer? Csodálatos volt, csodálatos érzésekkel.




Fogom a kezét, sétálok vele az utcán. Mily csodás érzés, a szeretett, kedves barátnovel, aki immár az enyém, és én az övé. Mosolyog, bújik hozzám. Kitaláltuk hogy filmet nézünk, és most együtt válogatunk a tékában. Semmi olyasmi, amit már rég meg akartunk volna nézni. Kivették, vagy nincs meg nekik. Nézzünk valami hülyeséget. A miniszter félrelép. Kern meg Koltai. Ez biztos turheto lesz...




Idoközben megjön az anyukája is, szemérmesen elvonul a konyhába. Alig tesszük be a filmet, csörög a telefon. Egy pillanatra rossz gondolat fut végig az agyamon, de elhesegetem. Megnyugszom, csak egy csoporttársnoje. Valami egyetem ügyben. Hamar lerendezi, aztán elhelyezkedünk a film elott. Alig érdekel. Jó itt ülni, nem kell semmi, csak az hogy itt legyen mellettem... Belemélyedünk a film világába, és idonként egymásra mosolygunk...




Csengetés. Egyetlen másodperc. Valahol a lelkem mélyén ettol féltem egész nap. Már a telefonoknál is. Jelszó: Lorinc. Ildi kimegy ajtót nyitni. Másodpercek telnek el, mint egy borzasztóan feszült lassított felvétel egy kamera felé repülo pisztolygolyóról egy nyomasztó, horrorisztikus krimi végkifejletében. A fejemben üresség honol. Vihar elotti tökéletes csend. Fülelek... Mintha kívülrol látnám magam, azt veszem észre, hogy az elszóródott szotyolát szedegetem a földön térdelve. Hangok. Suttogás. Kabátsurrogás. Apró szünetek, újabb szavak, melyeket nem hallottam. Szeretnék hirtelen máshol lenni. Ezer meg ezer kilóméterre, fényévekre innen, vagy csak lemászni az ereszen, kimenni az erkélyre, mint valami ócska vígjátékban, mint a Miniszter félrelép - ben. Kicsinek éreztem magam. Ez egy csók volt! A cuppanás csak az lehetett...
Bejönnek. Kézenfogva. Soha mégcsak fényképrol sem láttam, mégis felismerem. Ildi arca félelmet sugároz, a sírás kerülgeti. A srác be is mutatkozik. Felállok a földrol, és kiegyenesedtem. Kimérten megszólal: "Jó estét, Takács Lorinc vagyok." A lelkem mélyén elmosolyodom. Több mint 10 centivel magasabb vagyok. Hirtelen felfogom, hogy vége, kész, elvesztettem a háborút, de ezt a mai csatát toronymagasan én nyertem. Egy határozott "Szia, én meg nOr" - al egy pillanatra még lelkileg magasabb rangra emelkedem...
Leülünk a két fotelben, hárman. Én maradok egyedül, de Ildi sem mer a Lorinc ölébe ülni, csak a karfára. Valahogy percek alatt mégiscsak látom hogy lecsusszan. Ahogy leülök, mozdulni se bírok. Bambán néztem a Miniszter félrelép - et, ami valahogy most nevetségesnek tunik. Mi az ehhez képest? Piti ócska helyzet, kitalált történet, semmit se ér. Ez itt meg a valóság. Megszemlélem egy kicsit a "valóságot". Ildi úgy ül ott, mint aki fel akarja akasztani magát, Lorinc pedig a tekintetével gyilkos rakétákat lodöz a fejemnek. Közben minél szorosabbra öleli a lányt. Rájuk mosolyogok tehetetlenségemben. Elhatározom, itt hagyom oket. De akkor a Lorinc széttépi Ildit, vagy nem is tudom. Én meg szeretem, nem hagyhatom itt... Egyszeruen verjem péppé a srácot? Meg se tudok moccanni. Forog az agyam, pereg a film a tévében, majszolok valami házi sütit, ami idoközben "belebeg" a képbe. Ötletem sincs. A helyzetet nem tudom megoldani. Valami csodában reménykedem, hogy Ildi feláll onnan, és átül az én ölembe, vagy ki tudja. Nem történik semmi. A film is végetér.




El innen! El! Minél messzebbre!!! Mint az orült rohanok lefele a lépcson, ami minden kanyarban vészesen szuknek bizonyul. Végre kiérek az utcára. Ordítani tudnék! Ehelyett csak rohanok... Egészen hazáig. A pirosnál megelozöm azt a buszt, amire felszállhattam volna. Kavarognak bennem a gondolatok. Megtettem, megtörtént. Szeretem és gyulölöm érte. Ezen a napon lett barátnom, és el is veszettem ot. Meg mást is... Hetedik mennyországból a legforróbb pokolba zuhanni egyetlen perc leforgása, egyetlen nap eseményei alatt. Nem lehet! Nem lehetett így! Hiszen nem így terveztem! Csodálatosnak, örömtelinek, szerelmesnek... SAJNOS elvesztettem a szüzességemet! Niiiiiincs ilyeeeen!!! Nem történt meg! nem is történhetett meg!
Nem bírok elég gyorsan futni. Hazaérek, és nem is veszem észre hogy mennyire kifulladtam. Kifújom magam, mielott kinyitom az ajtót.
Szavazz Te is!

Átlag: 5.38 pont (65 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#17 zsomberos 2016. 07. 15. péntek 22:37
Olyan élethű lett. Mégis kicsit vontatott
#16 zsomberos 2015. 04. 11. szombat 14:36
Eredetin megírt
#15 listike 2014. 08. 2. szombat 07:24
Szerintem gyenge.
#14 Clown85 2014. 07. 24. csütörtök 09:47
smile
#13 feherkalman1 2014. 04. 11. péntek 23:39
Lehetne izgalmasabb az eleje.
#12 brunnyer 2014. 03. 20. csütörtök 15:57
Egész jó.
#11 papi 2013. 11. 17. vasárnap 13:59
Nehezen indult.
#10 tutajos46 2013. 07. 8. hétfő 11:23
Nem rossz, de vontatott az eleje.
#9 tutajos46 2012. 12. 9. vasárnap 07:35
Egész jó.
#8 pisti47 2009. 07. 1. szerda 05:54
Nagyon jó. Örülök, hogy még egy tehetséget találtam, már olvasom is a többi történeteit és még hozzá azonnal.
#7 NmY 2006. 12. 25. hétfő 15:25
Történet megírásilag egész jó, ellen a mondanivalója...

Képzeld magad Lorinc helyébe... a hűtlenség a legszemetebb dolog az egész világon!
#6 Laci 2004. 12. 6. hétfő 06:41
Miert nem verted peppe Lorincet, te gyava felszarvazo?
#5 Sweety 2004. 07. 7. szerda 22:42
Jó kis történet. Kár, hogy a háborút elvesztetted... na, azért a csata egész jó volt:-)
#4 Nihil 2004. 05. 15. szombat 15:27
Nem rossz...
#3 alabamababy 2003. 07. 2. szerda 22:20
jajaistenem.. szép és szomorú is egyben! Miért, miért ez a vége??:...(
#2 Maci 2002. 09. 9. hétfő 14:59
Ez a történet ezerszer jobb annál, mint amennyi pontot kapott (eddig)
#1 Törté-Net 2002. 01. 17. csütörtök 18:00
Mi a véleményed a történetről?