Félelem és vágyak - egy ártatlanság elvesztése 1. rész

Szemben vele, ülök az ölében, a felettünk lógó lámpa kellemes félhomályt teremt. Nézek a szemébe, próbálok rájönni, mire gondolhat most. Kezem mellkasát cirógatja, nyelvem végigsimítja az alsó ajkát. Résnyire nyílik a szája, szemeit behunyja. Fogai ajkamba mélyednek, nyelve utat tör magának. Megszűnik minden, ahogy csókol. Lágyan, majd egyre követelőzőbben veszi birtokba számat, keze derekam simogatja. Érzem, ahogy combja egyre jobban hozzám simul, ahogy nadrágja megfeszül, s tenyere a combomra vándorol. Egy hirtelen mozdulattal mélyebben az ölébe ránt, s megérzem lábaim között az ágaskodó férfiasságát. Csókolna, de elrántom magam. Vadul ver a szívem, nem tudom mi történt velem. Kérdőn néz rám:
– Baba, mi a baj?
Nem válaszolok. Pillantásom mélyen belé fúródik, kutatom a gondolatait. Talán azt hiszi, nem hallottam előző kérdését, ezért erőteljesebben szól rám:
– Mi a baj, baba?! Miért hagytad abba a mozgást?
– Milyen mozgást? – tör ki belőlem... nem értem miről beszél...
– Ahogy ütemesen mozogtál az ölemben... az előbb... nagyon jó volt... ingerlő...

Felocsúdok hirtelen. Mit csináltam volna? Ütemesen mozogtam volna az ölében? Semmiképp sem volt tudatos... esetleg ösztönös... talán... Nem tudom. Ingereltem volna őt? Máskor is csókolóztunk már, ültem az ölébe, és simogatott is, de váratlanul ért, hogy ilyenkor előtörnek belőlem is az ösztönök. Hirtelen kislánynak érzem magam. Eddig nőnek éreztem magam, de most visszabújnék legszívesebben a kislány álarca mögé. Félek, de magam sem tudom mitől. Kívánom őt, mint eddig még soha.
Hozzábújok, keze újra átfogja a derekam.
– Menjünk haza, jó?! – súgja a fülembe.