A+ A-

Keresztbe lakott szívek

Sötét szemek vágyat ragyognak, indulatok csorognak folyami ereimben. Fellobbanó pillanat. A falnak támaszkodva ízlelni csókokat.
Legyen a ma neve, gyilkolni fehér papírt hegyes tintával. Semmi értelme. Bámulatos milyen ügyesek! Mit tudok mutatni én ezeknek? Míg tart a Monti-csárdás, testek pörögnek rá megállás nélkül, ámulom a koreográfiát, elegancia, könnyedség az ugrássorokban, látványilag. Valójában kőkemény munka ez is. A cirkusz világa. Nekem csak táncolnom kell. Szilveszteri marhaság. A balett teremben keresem és hajlom át az ütemet. Fel kell frissítenem némely elemet, a lágyságot kissé elölte az akrobatika dinamikája a mozgásomban. Szép lassan újra átsiklom a ritmust, nem szögletesen szúrom le. Ahogy eleinte bosszantott, már élvezet a mozgás, a tanárnőm, kedves, öreg, kifestett bábarc, francia parancsszavai muzsikává szelídülnek.

***

Szédelgem a vasárnapot. Cédéket dobálok rövid hallgatás után a kosárba. Majd egyszer elrakom őket, csak az asztalon legyen rend, ott, amit látok, a külsőségekben, mert riaszt a belső zűr, tehát a külsővel kompenzálni vágyom. Rájöttem a szóvégi véletlen rímek okára, a felületes, hirtelen írás ad ilyen megoldást egy mondat befejezésére. Tudod te hány leütés egy közepesre szerkesztett novella? Ügyelj a téma mellett a fogyaszthatóságra - kaptam az utasítást, ahogy a témát. Verseny után négy órát vezettem és el kell készülnöm ezzel reggelre, mert ugyan mi az nekem, néhány infó a netről, pár sor ráhangolódni, kifejteni, mesét kreálni rá, tálalni úgy, igaznak hasson a példázat, nem formálni véleményt - nem vagy te olyan nagy ember - így van, csak egy eszköz, hangulatkeltő. Talán ezért szerettem bele az öntudatlan véleményekbe, mert tilos.
Nincs olyan szeglete a háznak, ahol bezárhatnám magam mindehhez. Végre meg van viszont a dallam, Carl Orff-é, kell még egy fejhallgató és a szűk tér kitágul.
Fenébe, annyira jó ez a zene. Táncoló vörös köpenyek ringanak a falon, taktust zongoráznak az ujjaim, lágyulok a dallamra, és hopp, arra ébredek, munkában henyélő testem lever ezt-azt alvás felé félúton.
Jól van, artisták helyett, mindenhová autistákat írtam. Ők is bámulatosak, csak a szövegkörnyezetbe nem illenek.

***

Három hétig naponta találkoztunk, benne volt a levegőben - belemagyarázom...benne volt. Megnéztem két előadásukat, tanúja lettem a Cirkusz színes, vidám és vérverítékes hátterének. Ültem a porondon vele. Fent a zenészek gyakoroltak, mi az ugrózsámolynak dőlve halkan beszélgettünk. A családjáról, a Richterek mítikus, ősi múltjáról. Nevük, rangjuk van a szakmában.
- Még sosem beszéltem erről senkinek.
Megnyugtattam, ez most is köztünk marad. Mert azt akarta, nyugtassam meg. Mert mesélni akart. Mintha időnként tért volna vissza közénk az ok, amiért valójában együtt voltunk. A szerelemből is mennyifélét mérnek.
Volt egy anya, aki olyannyira meg akart halni szerelmi bánatában, hogy a méhében fejlődő gyermeket sem kímélte. Mennyire lehetett elkeseredett, elvetemült akár, hogy mindezt több száz ember előtt tette meg, és az akkor hatéves fia előtt. Egyszerűen kioldotta a biztonsági kötelet a kupolában és lezuhant. Volt egy apa, aki sosem csinált titkot nőimádatából, ahogy féltékenységében a durvaságtól sem riadt vissza. Talán magából indult ki, hogy egyszer az asszony is megteszi azt, amit ő naponta és végül mindezzel halálba hajszolta a nőt.

Volt egy lány, a sok lány után - Gábor ennél a résznél végig a szemembe nézett, míg az előzőeknél soha, és én beleborzongtam - aki megtanította neki végre mi a szerelem. De rosszul szerette őt.
- Másfél év után, olyanná váltam, mint az apám. Nem, nem csaltam meg Krisztit, akkor még nem. Csak beleőrültem a féltékenységbe. Az esküvő után kicsit lenyugodtam, akkor éreztem meg, már nem boldog velem. Hozzám jött, mert sajnált. Öltük egymást, két hónap házasság után elköltözött, kilépett a csoportunkból. Egy évvel később, Párizsba szerveztünk egy komplett társaságot, éppen végzett, vagy majdnem végzett fiatalokkal. Jankó, aki bár csak öt évvel idősebb nálam, olyanná vált az évek során, mint az apám. Az apámmal annyi a kapcsolatom, hogy tudjuk, a másik életben van. Láttad milyen Jan, igazi vezér, minden téren az, mindenki tiszteli. Nyugodt, higgadt, okos és kimért.
És unalmas. - tettem hozzá gondolatban, gonoszul és igazságtalanul. Jan, akit többször volt szerencsém látni az elmúlt napokban, inkább sejtelmesen izgató pasasként raktározódott el az ingerkérdés-központomban, és mint ilyen, átnézett rajtam. Az ő figyelmét nem egyszerű felkelteni, annyi bizonyos.
- Párizsban láttuk újra Krisztit, - folytatta Gábor, a monotont - másokkal, másképp, gyönyörűen és végtelenül szomorúan. És akkor ők ketten, a lány, akit szerettem, a srác, aki több volt, mint barát, egymásra találtak. Ott, akkor kiderült, amit a másik elöl is titkoltak, mert nem akartak engem bántani, a másikat bántani, hisz egymásnak sem beszéltek róla soha, hogy köztük reménytelenül gyilkos csendet vágott a szerelem. Jan úgy hiszem köszönni ment csak Kriszti öltözőjébe és mikor én odaértem csókolóztak. Két napig kószáltam Párizsban. Egy utcát, egyetlen képet, semmit nem tudok felidézni arról a két napról. Fél évet lébecoltam a világban, költöttem a saját és apám pénzét, aztán minden mindegy alapon, aláírtam ezeknek az olaszoknak két évet. A sors iróniája, hogy most ők és mi pont itt vagyunk. Az elvesztett szerelem, az elvesztett barát. Mintha az életem jönne szembe velem, és tudatosítaná mennyire magányos vagyok.
Halkul a zenekar, ott fent a karzaton, ők gyenge, központosított fényben, mi az aréna közepén, mintha a semmi ölelne, mintha a bolygók köztben egyetlen gyertya égne. Így van ez, napok óta. Érintés nincs, mégis érzem. Ahogy a cirkusz fűrészporos illatát.

***

Egész másról írok, a kellhez képest. Már megint. Nézem a dobozt, narancslé helyett őszibarack... nem is éreztem a vodkában. Véletlenül vehettem, ebből a fajtából sosem iszom barackot. Mikor és mitől repedt el a pohár... No, ez meg hogy kerül ide? Külön és együtt élő párom - istenem, ezt a szót is hogy utálom - érinti meg a vállam.
- Ráérsz holnap este?
- Persze. - át sem gondolom, nem is érdekel.
Valahol járok újra, a kutyát odébb taszigálom a lábammal, mi a francot keres itt? Hja persze Tamás engedte be.
- Elmondjam mire érj rá? - nohiszen, ez még mindig itt van.
- Majd.
Végre veszi a lapot.
- A kutyát is vidd! - köpöm a szavakat utána.
Kicserélem a lemezt némábbra. Gitárra. Csak gitárra.

***

Vacsoráztunk, barátok. Baráti legyen! Mert valaki felnevetett egy munka szót. Befogadtak maguk közé. Ez a kedves, őszinte, bohém társaság, a maguk cigányéletében, örök mozgásában, ahol a helyszín, úgy az érzelmek is csaponganak, nagyon tud szeretni, ha úgy hozza a kedve. Rokonszenvem az övék lett, figyelmem kevéssé. A szilveszteri táncos ugrabugrámmal családtag lettem. Hihetetlen milyen frissen nyüzsögtek két előadás után, jóval az éjféli koccintás után. Olaszul pergett a szó. Turkálgattam a kedvenc cézár salátámban, három visszatérő pontot találtam. Olykor a csendesebb szomszéd asztalközösségből Krisztire pillantottam - nyúzott volt, csendes, mint én, árkolt karikás szemekkel. Mellette a férfiban kiváltképp férfi, a titokzatosan komoly, divatlaparcú Jannal folyton összeakadt a tekintetünk. Ő ezek szerint engem figyelt. És Gábor, aki szintén, és ő sosem a szomszédokat. Volt tehát egy négyszög, szögeiből csak egy nem vett részt a játékban. Szurkálgattam villára a zöld saláta leveleket, sajtba tekertem, aztán ott hagytam a tányéron és a trió energia mezejének közepén vágy bizsergetett. A trió. A megcsalt bohém, a csaló becsület és a szégyen. Ők hárman. És én, és bennem mind.

A szobakulcsot kerestem tettetve, átmelegedett a kezemben, szívtam magamba a szagát. Mögöttem állt, nem szólt, nem csinált semmit. Mégis. Vágyat lihegett, édeskés lehelettel.
Ó, férfi, még azelőtt eldől a női élvezet, hogy hozzáérsz. Sokkal korábban.

***

Lemenő Nap festi vörösre a testet, a vágy színe. A Tűz, színt lopva lobban fel, nyújtva a pillanatot, a kép mellé sugározva a meleg biztonságát, az otthonét. A játékos lobogás kőkemény harchoz ad díszletet.
Csók sincs, érintés alig, csak annyi, ahogy a vadász, a férfi, felfedezi az elejtett húst, az idegent. Tenyerébe fogja a lágy vonású arcot, tekintete fogja a tekintet. Az övé elszánt, a legyőzötté még büszke, kihívó, öntudatos. A hím keze tovább siklik, karcsú nyakon, vállakon, és a selyem elhagyja magát, a földre hull. Izgalomtól édes reszketés a mellek tánca, az ujjak érintik, csodálják finoman az eleddig sejthető valóságot, melyek gömbölyű vonalán a tűzközeltől szenvedő bőr könnyezik csillogó ragyogást. A mellbimbók sötét udvara szűkül, ahogy keményednek, elsőként engedelmeskedve a test őszinteségének. Az ujjak játéka folytatódik, a derék ívét követik, de megbűvölten vissza-vissza térnek a mellek rugalmasságát ízlelni, és a büszke gazdát elárulja egy felszakadó sóhaj. Csendrabló. Így másodikként a bűvöltségtől megszorult levegőt a vadász is kiengedi, mély morgás a tüdő hangja, és erejével mezteleníti le magát, a nőstényhez illően.

Felöleli a gyengét, bőr, bőrt súrol. Az édes halmok érzetét a vad nyakán csókolja vissza a vadász, hogy erőt gyűjtsön, hogy elvegye a másikét. A lány tartása gyengül, szerető kéz ringatja, majd az ellágyultat finoman lefekteti, ő maradjon felül. A mesterséges nap melege és fénye, a sóvárgó test, a nő teste visszhangozza a hőt, és a színét. Már egyiküknek sincs semmi más, csak a másik, sajátjuk torzan tökéletes tükörképe. A csók puha, még az, még felfedezően óvatos, lassú. Hirtelen marad abba, hisz van még új, hódítandó. A lány arcát és a lágy ívű csípő táncát kapkodja a vizuál, a pillanat, mikor a gátat jelentő utolsó leheletkönnyű szövet megválik viselőjétől, mikor a combok szétnyílnak, megmutatva a titkok útját. Fel és le játszik az újon, hallja a nő örömsóhajait, de leköti az érzés, ahogy a nőt is a sajátja, hogy érez. Húsok illata muzsikál és úgy csókolja, ahogy az előbb a száját, s a féltenyérnyi ágyék lüktet ritmustalant, akár a tűz ropogása.

Ekkor váratlanul a vad felül. Homályos tekintete kitisztul, legyőzőjét szinte alázza a pillantása, a férfi tett megzavarodik. Mintha a vacsorádnak támadna önálló szándéka veled. Olyan ez. Pedig a lány a gyönyörök útjáról téved vissza, hogy ő is tudjon, lásson, ízleljen viszont. És igen, hogy győzzön maga is, hogy a gyengeség csodáját visszaadja. Megérinti azt, amit majd magába fogad. Tapintja keménységét, fel és le, mint imént a férfi, játszik ő is. Aztán megcsókolja, ahogy magán tapasztalta, olyan gyengéden, kimérten, őrjítően, lassan.
Már nincs vadász, vad sincs.
A férfi elveszti a kutatók utolsó bölcsességének szikráját is, mohón ölel és mohó sóhajt vált ki, közös megegyezéssel kerül alá a húsadó és húst szerző préda hamva, látszatra gyengén, újra megadóan, de a szemében az ősiség tüze. Ezek a csókok már másfajták, szerzők, nem adók, akarók, nem csábítók. És a lények, akik különböznek egynek, a harcban dörzsölődnek össze. Nyoma sincs a finomságnak, a düh tombol így, ahogy a szeretők ekkor. A nedves vágás szomjasan várja, hogy birtokolják, hogy birtokoljon. A pillanat, szünet a csatában - a megoldások csendje - a lány lehunyja szemét, bátorító gesztus ez a fényben - és megkapják a megérdemelt Egymást.

Rendezett káosz, hullámain pereg, a te, az én, a mi és más semmi. Elmosódott körvonalak, sötét és fény, mindegy a valóság adta igazság. Egy test, egy lélek, egy akarat, micsoda szentháromság. Gyönyör útja, a gyötrelemé. Az ellentétek azonosságában immár bajtársak, egymásért, egymástól vesznek-adnak, tébolyult boldogság, vad lihegés, elfojtott végtelen szavak, semmi sem fontos, és a minden van ott, ahonnan fakad. A férfi magját üríti,a nő lüktetve szívja magába. Az egyszerűség bűvös anatómiája.
És utána a jutalom békéje, az ernyedtség teli tüdővel mért megtisztultsága.

***

Más ízű csók volt, mint amire még lehunyt szemmel vártam. Mást, másikat, másét kívántam. KÉsőbb, fejét meztelen melleim közé bújtatva suttogta gyerekként:
- Mesélj még.
Folyóról, tóról, lovakról. Egyenletes szuszogásával együtt nehezedett rám. Óvatosan kifordultam alóla. Gyenge vízsugár alatt zuhanyoztam, a víznek se legyen hangja, hadd pihenjen még így a fiú, békében, a történet ártatlansága ő. Nesztelen öltöztem és csuktam be az ajtót magam után.

A bár sejtelmében halk zene szólt, a bokszokban az a néhány, kósza vendég eltűnt, mintha itt sem lenne. A pultos álmos szemekkel könyörgött záróráért, de nem kegyelmeztem.
Kortyolgattam a varázslatszerű kóválygásból, daccal kikevert italomat és a felénél körbe mertem nézni.
Ahogy a nagykönyvemben megíródott, Jan ott ült. Ütköztek a pillantások, egy vágányon szemben robogó vonatok a katasztrófa előtt - a címe. Hogy lett volna véletlen az enyém, mikor pont őt kerestem, mégis annak mutattam, míg ő felbátorodva ezen, odajött hozzám. Végre őt szagoltam, végre ő szólt hozzám, ő, akire hetek óta vártam.
- Késő van. - baritonozta ezt a bonyolult mondatot. - Vagy túl korán? - megengedett magának egy faarc mosolyt, erőltetettet, gyorsan illanót. Az alakja görög szobor, annyival különb a sportolókénál, hogy ebben az izomzatban a mindennapi munka íze van, annyival különb Gábornál, hogy nem csak a saját testének súlyát képes mozgatni, koordinálni, és magasságban ez a javára ismét plusz húsz centi. Az álmodozó, sötét, komor szemek megérintettek engem is.
És én. Mindegy hogyan, kicsoda. Szexis ruhában, nyakig zsákban, festékkel, vagy szűzi arccal, már tudtam, nem számít neki. Csak egy a fontos. Most úgy néz rám, mint a barátja nőjére, akit az megkapott, aki őt megkapta.
Beleszerettem a hetek némaságával, Gábor mesékkel körítve, egy csodaszép szörnyszülöttbe.
- Így van, minden relatív. - csúsztam le a magasröptű székről. Amolyan filmesen az ital árát a pohár alá tettem, az időponthoz illendő pótlékkal, sackábé húsz százalék jattal.
- Várj! - fogta meg a karom. Jéghideg érintése elárulta a jégembert. Az ilyen kéz félelmet, izgalmat, Érzelmet fog. - Szeretnék beszélni veled.
- Miről?
- Gáborról. Régi történet.
- Krisztinek is elmesélted egyszer igaz, hm? - hümmögtem szelíden, és elhúzódtam annyira, hogy a keze, mintegy véletlen, ne legyen rajtam. - Hogy össze ne törje a szívét szegény barátodnak, mert nehéz sorsa volt. Igaz? - ismételtem és a hajnali érzelemtenger homályában nem lepődtem volna meg, ha kést ránt és belém döfi. Elmúlt. Gyorsan. Mert ő uralkodott a kintlévőségein. Én pedig most rajta.
- Ki vagy te? - bújt elő mégis a megtört szellem, úgy kérdezett, és ekkor már biztosan tudtam, megérintettem, megégettem ott bent.
Mosolyt hagytam hátra neki, keserűt.

Telefonok, üzenetek, kósza, követő tekintet az utcasarokról. Szegény ember. Úgy lett enyém egy lélek testestül, hogy hozzá sem értem. Micsoda elégtétel. Remekül végzem a dolgom, ugye Uram? Igen, tudom, csak a jelentéseim zavarosak.

***

Az asztalon narancslé, omladozó jégkocka rakás. Nocsak, ki volt ilyen figyelmes, akire én nem figyelek? Hajnal egy óra. Talán háromra azt is befejezem, amit el sem kezdtem, és ha így indítom, biztos megfelel majd a szerkesztői igényeknek. Igen, de előbb kinyitom kicsit az ablakot, fojtogat a tüdőmmel szennyezett levegő. Egy kicsit hideg ez a kint, egy kicsit elnyúlok a kanapén, egy kicsit betakarózom... egy kicsit talán szépet álmodok. Nem igazat.
Majd aztán...
Szavazz Te is!

Átlag: 6.68 pont (25 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#7 feherkalman1 2016. 11. 16. szerda 10:36
Egynek el megy.
#6 papi 2013. 11. 24. vasárnap 16:00
Tetszik
#5 listike 2013. 10. 3. csütörtök 10:22
Nagyon különleges.
#4 rowena 2007. 04. 26. csütörtök 14:22
Hát ez mellbevágó volt... neked nem szabad abbahagynod az írást... nagyon jól írsz és nagyon jókat.... ismét meghajolok előtted.
#3 dido 2007. 03. 30. péntek 13:06
te tyúk, én imádlak!
a melleslegen bukkantam rád, azonnal ki is olvatsalak, ide nem nagyon járok, vhogy idetévedtem, és nagyon megörültem, h megtaláltam egypár novelládat, amit még oda nem tettél fel!
további sok sikert az íráshoz!
#2 laci bácsi 2007. 03. 29. csütörtök 06:13
Köszönöm! Szeretem ezt a keserédes stílusodat. Kiváló most is mint mindíg!

Laci bácsi
#1 Törté-Net 2007. 03. 27. kedd 00:00
Mi a véleményed a történetről?