Nyelviskolában

Az a megállapításom, hogy egy idegen nyelv ismerete vagy nem ismerete egyféle szűrő is (azon túl, hogy hasznára válik a használójának). A szűrőt úgy értem, hogy ha egy álláshirdetésben ott szerepeltetik, hogy az idegen nyelv tudása elvárt, akkor nem okvetlen arra gondolnak, hogy tényleg a partnerekkel tárgyalni kell, hanem inkább arra, hogy ha a jelölt képes volt elsajátítani egy idegen nyelvet, akkor nyilván nem egy tompa képességű, beszűkült egyén, aki csak a fradi meg a dózsa ügyeivel kapcsolatban képes némi érdeklődést kicsalni a szürkeállomány mélyéből. Egy logikus gondolkodású, rendszerező személy – ha nem kell is a nyelvtudás a munkája ellátásához, akkor is jobban használható egy önálló tevékenység végzésére.

Már két alkalommal nekifogtam a nyelvtanulásnak, de nem voltam hozzá elég okos, hogy elkapjon a dolog lendülete. Inkább a vállalt kötelezettség nyomasztott, bifláztam. Meg aztán fülem sincs hozzá, az én számból nem úgy folytak ki a magánhangzók, ahogy a többiekéből. Úgy voltam, mint szegény Arany János, akiről köztudott, hogy annyira jó volt ugyan, az angolban, hogy műfordításba belement Shakespeare – ből, de egyszer, amikor Londonban angolul tartott egy előadást, a hallgatói egy árva kukkot se értettek, a végén csak annyi megjegyzés volt, hogy érdekes, a magyar nyelv mennyire hasonlít az angolhoz. Olyan akcentussal darálta a szavakat, hogy egyáltalán nem lehetett fölismerni, miről beszél.

Egyszóval a nulla sikerélmény hamar odavezetett, hogy lemorzsolódtam az induló csoportból. Nem is volt semmi ami inspiráljon.

Most aztán megint csalt a barátnőm, hogy vágjunk bele újra. Ha együtt járunk, előnyösebb, mert megbeszélhetjük a segédigéket, a folyamatos múltat, meg hát egymagában ő is hamar föladja, támogassuk egymást. Na jó, némi győzködés után csak beadtam
a derekam, s belevágtam megint.

Egy magánlakásban voltak az órák, egy régi típusú belvárosi házban, ahol tágas szobákban könnyedén elfért az asztal körül a 6 – 8 tanuló. Az oktatónk egy szép fiatal lány volt. Legalábbis első benyomásomra annak láttam. Már a többedik óra volt, mire észrevettem, hogy nem is annyira fiatalka, valami 35 körüli lehetett. De annyira szép bőre volt, hamvas, halovány, hogy egészen megtévesztően fiatalnak hittem. Mindig irigyeltem azokat a nőket, akiknek ilyen szép bőr jutott – az enyém nem olyan. Az ő porcelán arcától, ha örömében kipirult az orcája, és ragyogott a szeme derű költözött közénk, mi magunk is átvettük az ő kellemes hangulatát. Nem feszélyezett bennünket saját ügyetlen nyökögésünk, képesek voltunk elfogadni, hogy egy kis család vagyunk, családon belül meg nem számít, ha nem mennek olyan nagyon simán a dolgok. Amikor sikerült megszabadulni a teljesítménykényszer okozta gátlástól, már nem is kellett biflázni, jöttek magától a definíciók, jobban megültek a szavak, a harmadik alak, az összefüggések. Szívesen jártam oda, nem éreztem kevesebbnek vagy gyöngébbnek magam a többitől.

Egyszer, október végén szólt a tanárnőnk, hogy elutazik 2 hétre, helyette a testvére vezeti az órákat. Behozta a bátyát, egy jó kiállású 40 – es pasit. A szemem tágra nyílt, ahogy néztem. Velem szemben a barátnőm már szélesen vigyorgott – ismeri a preferenciáimat. Éppen az az általam nagyon kedvelt típus, akitől azonnal el lehet alélni. Olyan meleg barna tekintettel nézett végig rajtunk, amitől mindjárt megmelegedik az ember szíve. Helyes kis szakálla volt (a gyöngém), és nagyon szép keze. Az nem szép, ha egy férfinak rövid tömpe, buta ujjai vannak. Neki nagy tenyere volt, puha hosszú ujjakkal. Hú, hogy lehet az ilyennel simogatni... hm... Barátnőm egyre csak mulatott magában, amint végigmustráltam az új tanárt. Nem is bírtam odafigyelni arra, amiről beszél, csak arra, ahogy mondja. Néztem a száját, picit kitolta a nyelvét, ahogy a th – t képezte, néztem az ujjait, ahogy a workbook – ban lapozgatott. Szerettem volna megpuszilni az ujja csúcsát, csak az első percet, kicsit megnyalintani az ujjbegyét.

Előttem az asztalon kopogtatott a tollával a barátnőm, úgy figyelmeztetett, hogy én következem, nekem kéne föltennem a következő kérdést a mellettem ülőnek. Fogalmam se volt, hogy miféle kérdésnél járunk, zavaromban lángvörösre gyúlt az arcom. Valamit hebegtem, vagy kihagytak, vagy fogalmam sincs, hogy láboltam ki a helyzetből, de a következő körben, amikor rám került a sor, már képben voltam annyira, hogy kinyögtem a kérdést, habár nem a megfelelő kérdőszót használtam, a választ nem is kontrolláltam.

Nyilván észrevette rajtam, hogy másként bámulom, mert amikor olykor visszanézett, hosszabban visszanézett mint másra. Éppen olyan derűs volt a tekintete, mint a húgának, olyan telt, puha az ajka, mint őneki – de ebben a szakállas kombinációban nekem sokkal jobban tetszett. Szívesen nézegettem volna egész este, de egyszer csak vége lett az órának, széktologatással, papírzizegéssel rámoltak a többiek. Már el is libbentek az ajtó felé a gyorsabbak. Ugyan jelentőségteljesen rám nézett a barátnőm, kivárt valameddig, aztán összekapta a noteszét, s otthagyott.

Motyogtam valamiről, hogy lemaradtam, hiányosságaim vannak, segédletre van szükségem. Ajánlott valami feladatgyűjteményt, jöjjek csak, odaadja.

Az oldalajtón kimentünk, az előszoba végén volt egy kis helység. Megnyitotta az ajtót, előreengedett.

Amint belépett, nekitolt az ajtófélfának, és máris csókolóztunk. Váratlanul ért, vagy vártam rá, nem is tudom, de teljes odaadással részt vettem benne. Fogtam a tarkóját, hozzásimultam egészen és boldogan csókoltam. Amint elszakadtunk, nem szólt, de mosolygott a szeme. Odaemeltem a kezét, és sorra megpusziltam az ujjait. A kicsivel kezdtem. A középső ujja nem csak puszit kapott, végignyalintottam a teljes hosszát, majd hagytam, hogy az ujjbegye beszaladjon az ajkaim közé, ott nyalogattam tovább.

Lehunyta a szemét, – gondolom mindenféle gondolattársítások futottak át a fejében.
Nekem is.

Még javában szeretgettem a kezét, amikor a nadrágja derekán a gombjait megnyitottam. Fölmordult, ahogy megérezte kutakodó, vándorló ujjaimat, amint simogattam, ami utamba akadt. Teljes merevedéssel várta a további simogatást, lélegzete kapkodón ki – kihagyott. Elétérdeltem, és lejjebb toltam a nadrágot, előemelve várakozástól feszült tartalmát. Szépnek találtam.

Csókos üdvözletre nyújtotta. Szívesen fogadtam. Amint az ajkaim közé vettem, éreztem, hogy forrón lüktet az egész. Gyöngén szívogattam, és örömmel hallottam azt a mély hörgést, ami fölszakadt belőle. Egy idő után elvonta magát, lehajolt értem, fölhúzott.

– Ne csináld tovább, mert én mindjárt..., én máris... hú... nagyon jó vagy...

Magához ölelt, és elindultunk a kanapé felé. A kicsi szobának félig be volt húzva a függönye, az ablak előtt pár cserép virág, a falnál egy alacsony komód, háttal egy magas támlás füles fotel, egy kis asztalka, meg az a kanapé volt. Odaérve hanyatt dőlt, én meg lerúgva a bugyimat, fölékerekedtem máris. Végig gombos ruha volt rajtam, s ahogy a hasán ültem, végignyitotta a gombokat, és simogató, puha, nagy kezével máris tapintgatta a bőrömet, érintgette a vibrálást.

Tudtam, hogy szeretni fogom a simogatását. Tényleg jó volt az érintése.

Magamba fogadtam őt, és jelentéktelen kicsi mozdulatokkal belefogtunk. A kicsi mozdulatok egyre hevesebbé váltak, egyre zajosabban adott hangot a tetszésének, hörgése már – már kiáltásba csapott. Egyszer megpróbált eltolni,
– Jaj – jaj, hagyjuk abba, mert nekem máris... jaj, ne csináld,... jaj nagyon jó... ahhh.

Épp a legvégénél jártunk, már abszolút koordinálatlan volt minden mozdulat, minden szó, amikor váratlanul megelevenedett a füles fotel, fölállt belőle egy idős nénike – eddig ott ült benne, elaludhatott olvasás közben. Álmából fölriadva fölállt, zsinóron nyakában lógott a szemüvege. Föltette, hogy jobban lásson, hogy most éppen pontosan mi folyik itt, gyilkolnak-e valakit, vagy rég elfelejtett emlékei szerint inkább egészen más-e az, amire megébredt.

Kicsit tétovázott, latolgatta, hogy kitipegjen-e innét, keresztül a kis szobán. Azután inkább visszasüppedt a mély fotelba, a magas támla takarásába.

Úgy tett, mintha aludna tovább, de az ajkait széles mosolyra húzta az emlékezés, visszaröppent a fiatalkori boldogsága idejére.