A+ A-

Élet

Örök némaságom, mozdulatlanságom foglyaként szemlélem a környezetemet. Egy élettelen, hideg kő vagyok. De ez senkit sem érdekel. Én nem érdeklek senkit. Egy háromlábú állványon fekszem, ki tudja mióta. A végtelen idő kezdetén kaptam a szörnyű áldást-átkot. Látok, hallok, tudok mindenről dolgokat, de meg nem élhetem ezeket. Látom a korokat felemelkedni s letűnni a semmiben. Látom az embereket egymással harcolni, egymást gyilkolják halomra. Látom a nőket és férfiakat önfeledten szeretkezni. Tanúja vagyok az élet csodájának, a születésnek, de látom a halált is. Látom a fénylő kék eget, az égig érő, havas hegycsúcsokat, a haragoszöld fenyveseket. Szemlélem a határtalan, gyilkos, s mégis oly szép sivatagokat, rajtuk átvonuló tevekaravánokat. Figyeltem a mérhetetlen, fenséges piramisokat, mikor még csak a földdel voltak egyenlők, s hangyányi emberkék rakták össze őket irdatlan kövekből. Látom a mértéktelen gazdagságot, és szegénységet. Látom a teremtést és a pusztítást.
Hallom a dalos pacsirta koncertjét, a tücskök és békák altató szerenádját. Hallom a kisgyermek első, gügyögő szavát. Látom bizonytalan apró lépteit, mit szülei s a Világ felé tesz. Hallom kétségbeesett sírását, mikor kicsiny lelkét oly mérhetetlen fájdalom gyötri. Látom az öreg emberek ráncszabdalta, ezernyi mesét mesélő arcát, szemüket, melyben az ősi bölcsesség már fáradtan csillog. Látom a könnycsepp szivárványszínét. Látom a tavaszba boruló Világot, a fakadásig érett gyümölcsöket a nyári Nap aranya alatt. A milliónyi színben pompázó ősz tékozló gazdagságát, a puha fehér takaróval borított Tél Világát. Látom az óriásokat és törpéket, boszorkányokat, kik seprűiknek nyargalnak az éj leple alatt, a játékos meseszép tündéket. A hatalmas, tohonya sárkányokat, az aranyhajú királylányt, és a fehér paripán érte érkező herceget. Látok mindent és mindenkit, de nem érint meg, hideg szemlélője vagyok mindennek csupán. Csak engem nem látnak meg, a kőbe zárt lelket. Sírni tudnék, ha volna szemem, s lenne könnyem hozzá. Pörögnék, forognék, míg a szédülettől földre nem rogynék, ha volna lábam. Csokorba szedném a mező virágait, ha lenne kezem. Részegülnék illatuktól, ha lenne orrom. Szomorúan szemlélem a köröttem repkedő csodás pillét, bájosan tetszeleg tükörképének, mit bennem lát. De nem engem csodál, csak magában gyönyörködik ő is.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 6 pont (9 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#3 A57L 2015. 07. 14. kedd 04:17
Szép írás.
#2 genius33 2013. 02. 15. péntek 08:02
Egészen remek.
#1 Törté-Net 2006. 01. 3. kedd 00:00
Mi a véleményed a történetről?