A koliban

Furcsa hely a kollégium. Semmiképpen nem akartam ide kerülni, később semmiképp nem akartam eljönni. Pedig már két éve nem élek ott, már két éve... milyen hosszú idő. Mennyi minden változott azóta. Talán érettebb lettem? Mondhatni vannak dolgok, amelyeket már nem tennék meg s vannak olyanok, melyeket bánok, hogy nem tettem meg.
Ha jól emlékszem június volt. A vizsgákon túl voltunk már alig vártuk a közös nyaralást. Nyaralni csak szép barnán lehet ezért lementünk a Tisza partra egy kicsit napozni. Mi hárman, az elválaszthatatlanok: Timi, Vera és én. Imádtam őket s ők is engem mégsem jutott soha eszünkbe, hogy esetleg mi együtt.

Már legalább egy órája ott voltunk mikor meguntuk a hasunk süttetését és vissza mentünk a koleszba. Vera és én elmentünk zuhanyozni. Persze ahogy az szokás csak egy törölköző volt rajtunk s én furcsán méregettem az én barátnőmet. Nem igazán értettem miért nézem a feszes combjait és a kerek popsiját ennyire. Ezt ő is észrevette és a zuhanyzóba érve viccesen meg is kérdezte:
– Mi van? Megkívántál?
– Persze. – vágtam rá cseppet sem komolyan.

Azonban ekkor hasított belém a tudat, hogy én tényleg megkívántam ezt a lányt. Érezni akarom, akarom, hogy simogasson, akarom, hogy csókoljon, akarom, hogy az enyém legyen csak az ENYÉM.
Veráról lekerült a törölköző s előbukkantak feszes, kerek mellei, lapos hasa, borotvált puncija. Igen nekem ő kell most. Akarom. Milyen szépek a melleid.
– Köszi.
– Mit?
– A dicséretet a melleimről.
– Én nem mondtam semmit.
– De. Valóban szépnek találod őket?
– I-g-e-n. – habogtam.
– Érintsd meg, fogd meg nyugodtan hiszen barátnők vagyunk.

Csak erre vártam. Teljesen be voltam gerjedve s magam sem tudtam miért hiszen már számtalanszor láttam így. Nem bírtam tovább oda léptem s megérintettem ezeket a kerek almákat. Egy halk sóhaj hagyta el a száját. Igen kérlek engedd, hogy megcsókoljalak. Kérlek.
Egyre közelebb hajoltam s vártam. Azt akartam, hogy ő tegye meg.