Végső megoldás a NŐ (ahogy a bűnös is mindig ő)

Mi tegyek, ha későn kapcsolok nem stimmel valami. Nagyon nem. Mit tegyek, ha az akit szeretek, aki az életben mindenütt középpont, humora, társasági lénye elragadó, az ágyban csapnivaló? Mit tegyek, ha túl sokáig vakon háltam vele, bilincsben a kezem, mire kinyitom a szemem? Ismerem milyen, ha egy csók elvarázsol, ismi az őrült eksztázis is, amit test testnek adni tud. Hinni pedig jó, hogy majd ez valahogy megváltozik, lesz másképp is. Vele. Nyálas a csók, számon, testemen, bárhol. Elfordítom a fejem, idővel dühösen fakadok ki: Nyeld már le! – Á, ettől se változik semmi. Sokszor kaptam mástól úgy alig adtam.

Már megtanultam adni, ösztönösen sajátítottam el, hogyan kell, hol a legfinomabb, a makk, a bőr rajta, a test, mit hogyan igényel, legyen érzéki, finom, vad, mikor hogy, lassú, csupán a nagyobb élvezet kedvéért és mit jelentenek a gyönygyöző fehér cseppek rajta és mit, mikor a herék szinte eltűnnek érintesem nyomán. Azért csinálom jól, mert ugyanezt várnám én is, valami ilyesmit.. Boldog vagyok eleinte, hogy gyönyört adni tudok, miközben ritkán kapok, segítek magamon, hogy úgy nézzen ki, mintha kapnám, aztán már nem érdekel, csak legyünk túl rajta. Mégaztánabb, már el se kezdjük inkább. Próbálom én mutatni, itt, ne ott és ne úgy, így, jaj ne csókolj meg, hagyjuk a fenébe! Gyere.. és marad a megszokott.

Büszke rám, ha az utcán utánam fordulnak, imád azért amit az ágyban kap és csökönyös, képtelen változni, hiszem. Mégis, szerelmes vagyok az Emberbe egészen az ágyig. Tisztában vele nem lesz ez így jó. Ő csak azt veszi észre, ritkul az alkalom. Okot találni semmiség, hangosan horkol, ezért vonulok külön aludni perszehogy. – Hiányoztál az éjjel, szerettem volna hozzádbújni, kerestelek. – keserűszomorú. Eljutunk a nullára. Mégis, nem telik el nap ne mondaná szeret, vagy ne utalna rá. Megértem, de nem akarom őt, nem és nem. Elég volt. Elég abból, kéjében hemperegve, maradok kiéhezve, vagy elégítek ki két embert, akár egy csoportszekszbe. Ő kitartó, makacs és önző is, igen. A vasárnapi sportévés hempergése közbe panaszos nyögései pont neki – Foglalkozz már velem!

Meg tudnám ölni. Sokáig tart ez a téli álom. Meg kell oldanom, ahogy a problémákat szokás, van itt egy házasság, felelősség, megfutamodni nem fogok. Feladat ez is semmi más, ha feladat, akkor van megoldás. Villan, ezt a férfit én avattam azzá, kitől tanulta volna meg mit, hogyan és miért? Én hibáztam el, adtam és nem tanítottam meg visszaadni, elvártam tőle ösztönösen tegye, ahogy tanultam én is.

Olcsó trükk, tudom. Kád vízben várom, gyertyát is gyújtok, Vivaldi birtokolja a lakást zeneileg. Bekukkant. – Szia! – megszokta vannak dilijeim hagyna is békében. Ráveszem másszon be hozzám, mosson meg itt is ott is. Csillog a szeme mikor kilépek, mit kilépek? elegánsan távozom a kádból. Hja. Vízcseppek a bőrömön gyertyafénybe, sikálom a fogam, mögöttem áll, a tükörben látom, de néznem se kéne, hogy kíván. Ujjamra pöttyentek fogkrémet és huncutviccesen a szájába tolom, onnan pedig szép finoman lecsókolom. Ez egész jó. A hálószobába viszem, mászna rám, naná, mutatok egy nono-t. Simogatom a testét és magamat. Aztán már csak magamat. Kezemmel, ujjammal a hüvelyemből a csiklómra, onnan a mellbimbóimra kenem az előgyönyör nedvét, kényeztetem "engem" ritmustalan ritmusban, közben többször leállítom, nem, nem nyúlhat hozzám! Élvezem egyre jobban, élvezem gyötrődni hagyom őt, széthúzom a szemérmem, lássa jól mit művelek és hogyan. Nem kifejezetten tanítani akarom, dehogyis, csupán éhezni hagyni, ahogy éheztem én is oly sokáig. Egy ujjam, kettő bennem – Mikor bedugom, az a pillanat legjobb.. – vallom be neki rosszindulatú, önimádó nőként. Gyakorlott vagyok, hisz volt ebben részem bőven, magam kellett szeretnem, mégpedig mellette. Hangokat adok ki, amiket sose hallott, mert őszinték.

És akkor lefog. Szorosan le. Hátamhoz simulva szorítja a testem, végigsiklik rajtam a keze, megállapodik a combjaim közt, beteríti a tenyere vadul lüktető érzékeny kincseim. Szabadulni akarok, folytatni, dühösként, mert nem engedi. Tik-tak, az óra. Csillapodok, hallgatunk. Mit gondol? Nem tudom, én azt elszúrtam és szégyellem magam. Keze még mindig ott, ahol a vágy szűnőben és mikor a szűnőben is tűnőben, kontrollálja, óvatosan hátamra fordít. Úgy csókol, nyelve alig érint, így végig fentről le, lentről felfele. Lúdbőrzök, annyira kívánom és azt ne rontsa, ne rontsam el, mi múlik ezen? Csak az életem, hiszem. Olyan őrjítően lassú, lassabb, mint szeretném, hisz volt itt némi előjáték imént, van pillanat, mikor hitem-, eszemvesztve lökném félre, befejezzem magam, ahogy szoktam. Nem teszem.

Ezúttal ő az, aki nem engedi megérintsem, ölelhetem csupán. Combjaim közé fúrja a fejét és igen, ott is, ugyanaz a már már kimért, aligérintérintés, a nyelve hegye éppenhogy, minden érzékem erre a lassanra működteti ami én vagyok. Nyakába teszi egyik lábam, belémhatol, de csak kicsit, azután újra és újra, mindegyikre sikkantok aprókat, ez is, az is szokatlan. Pillanat, amikor nem bírom tovább, lábam lecsúsztatom, magamra rántom őt és vadítom a folytatást. Hé, elég, van mikor a gyors kell, mégpedig most van, pláne mikor annyi minden volt van. A kéj elborít, nem ismeretlen, mégis attól a legszebb az életemben, hogy legyőztem őt és engem, a gyönyör utolsó hulláma hozza a felismerést, megmentettem a házasságom.

Nem lesz ez mindig így, hogyne tudnám, jönnek majd új, újabb gondok, hát majd megoldom... megoldjuk! Nem duma, de nem ám, a "keresdanőt" szöveg, mert mindennek a hátterében ő van, a nő van. És ez kérem felelősség, meg kell tanulni élni vele, szabadon, szépen, okosan és gyengéden, nem emancipálni mindenképpen, felfedezni azt, ami nemünk szépsége és megmaradni benne.

No tessék, követeli nyomkodjam a hátát, melegítsek még egy kis paprikáskrumplit, keressem meg a tévéújságot, húzzam le a redőnyt... – TÖRŐJD MÁR VELEM NAA NAA (Meg tudnám ölni)
– Meg akarsz ölniii mé mé mér ug ug rálsz a há há ta mon adok én neked!
Hát igen, meg tudnám ölni. Mert szeretem.