Szexuálisan, ahogy mindentéren, nehéz felnőni kérem

Szavazás átlaga: 5.61 pont (33 szavazat)
Megjelenés: 2005. szeptember 20.
Hossz: 27 007 karakter
Elolvasva: 6 518 alkalommal
Rengeteget olvastam, könyvet, verset, bármit. Csodavilág, ahol a fejkép az amit szeretnék, nem filmileg képadott. A szereplők, ha voltak, énhangomon szóltak, verselés, színjátszás így ivódott belém. Nyertem szavalóversenyeket csupán ezért, kerültem színjátszókörbe ugyanezért.
Pár napja jár a próbáinkra egy szakállas pasi, negyvenkörüli, az a nemtörődöm a korral, örökifjúnak akarok látszani típus. Rendező! Igazi színházi. Sőt filmekhez is asszisztált már. Nagyon igyekszik mindenki imponálni neki. Idióta szituációs gyakorlatokat játszunk, ki nevet, ki szomorú.. unom. A tragikus jut nekem, hirtelen felindulásból hangilag átformálom s lesz paródikus. Partnerem veszi a lapot. Csirke, a partner, velem egykorú lány, van rendes neve is, Judit, arra nem hallgat. Ő aztán nem olvas, nem versel, szabadakaratából biztos nem, amit Csibe tud ösztönös, belülről fakadóan vegytiszta. Színészkedésre született, vérében adott, picike gond, képtelen olvasva tanulni. Legtöbbször én tanítom, otthon talán a szülei.

Kettősünk "produkcióját" a többiek harsány röhögése csillagozza ötösre. Tanárunk tekintete szigorú, a szakállas tapsol.
– Ez igazán jó volt lányok, egy írói rémálom, sőt, az ilyenek miatt dőlnek kardjaikba a magamfajták a százakárhanyadik próba után.
16 évesen valahogy nem értjük a kritika pozitív-negatív mivoltát.
Később igen, mikor vezetőnk közli, másnap Csirkével ketten a szakállasnál jelentkezzünk. Lesz valami katonai művészeti fesztivál és oda kellünk. Főiskolás katonák vannak, lányok hiányoztak ezidáig, legalábbis színészkedők. Kapunk helyet, időt, tanácsot.

Csibével a metróaluljáróban beszélünk meg randit, alig 20 percet késik és tán nem is ő az? Rúzs, púder, méteres szempillák, dögös testhezálló cucc, melle nincs, de ebbe mégis. Popóját csodálni szokták, most lehet igazán. Kopott farmer, kedvenc agyonmosott póló rajtam, képem csupasz, genetikusan adott, némi vigasz nekem van cicim, sőt azt mondják szép, a hátsóm.. szóval sovány vagyok, a csípőm is keskeny, jól van egyszerű na, lapos az övéhez képest, mely szinte asszonyos. Lényeg, túl az anatómián, totálisan lesújt rám a kisebbrendűségi érzés. Naná hogy rátesz néhány lapát, mit lapát?! konténernyi földet zsugorodó egómra.

– Valahol átöltözöl? Mer elég gáz ez a cucc. Legalább a hajad engedd le! – szól, egyúttal kikapja belőle a csatot, összeborzolja sötétszőkéből a vörösön át éppen barnává feljődő fejékem. A hosszú hajat csak mosni kell, fodrászhoz hurcolni nem, ettől praktikus. Dögös csajszi mellett vonaglok kirabolva, testi-lelki koldusként. Így érkezünk meg, Csirke felpörögve, nekem ásó a kezembe, időnként kidughassam fejem a tonnányi föld alól. Kilenc férfivel találjuk magunkat szembe, rájövök, aggodalomra nincs okom, észre se vesznek, nyolcan biztos nem, ők barátnőmet bámulják kollektíve, viszont a kilencedik elsőként nekem nyújt kezet, szólítsam Maksznak. Maksz a rendező. Maksz, mert makszimalista, tegezhetem és ez kötelező.

A srácok közül négyet jegyzek meg, Attila, két méter, imádnivaló szó és humorzsák, elállnak kissé a fülei, tehát Füles. Gábor, szépfiú, visszafogott, csendesmosolygós. Másik Gábor, nagydumás, csajszédítő, a csoport donhuánja, Szuszának szólítják. Péter, tán a legidősebb, mackós, férfias. Ők négyen és mi ketten a főbb szereplők. Három Xervantes darab a feladat. Elsőben, meg se lep, Csirke a spanyol úrhölgy, én a cseléd. Engedtessék meg nekem ebben a korban amiben leledzek, az emberlánya inkább lenne játékilag királylánya, mint szolga. Maksz érzékeny lélek, no meg tapasztalt, megsúgja feldobódásképp, a titkos sztárja én vagyok és a harmadik darabban a főszerep, melytől sokat remél az enyém.

Meg tudom azt is, emlékeztetem a lányára, ezért különösen csíp, vigasz, vigasz. Nem érdekes, aktuális hangulatomhoz pont passzol a Csibe előtti alázat. Olvasóilag máris gyakorolunk, a szerep végül is jó, hamar magamévá teszem. Játszom a hangommal, ahogy szoktam, már csak erre figyelek. Mindenki meg rám. Áhítatuk legalább akkora, mint amit barátnőm kapott a bevonulásáért. Ováció, hogy naa meg húúú, meg ez zseniális. Nocsak. Mosolygok. Csirke felkapja saját dossziéját és ugyan Xervantes valószínűleg nemis álmodott ilyesmit, de ő mondja-mondja saját verzióba, fejedelmien. Egy percig se képes elviselni ne rá figyeljenek, ismétlem színésznek született. Ezért lett ő a királynő, nézek az elégedett Makszra és megértem. Jöhettem volna oszkárátadásra tervezett báliruhába, lehetnék a világszépe, rendezőnk átlát zsenge korunk adta őszinte önmagunkon, tehát akkor is én lettem volna a cseléd. Megnyugszom.

Hazafelé a srácok velünk tartanak néhány utcahossznyit, körülöttem nyüzsögnek. Mind. Füles (Attila) karol belém elsőként, valamit mond, sajna túl harsogja Szusza, aki a másik karom ragadja meg.
– ... de most mondjátok meg, tök ugyanolyan nem? Hát ilyen nincs! A szeme, a haja, az arca, alakja...
Kiderül hasonlítok Szegeden tanuló barátnőjére, mit hasonlítok, kiköpött mása vagyok. Ma ő a második hasonmás, szuper. És dédelgetnek és kérdezgetnek. Ó!
A következő alkalomra már készülök. Válogatok vagy másfél órát ruháim szerény közösségéből. Kirabolom anyám sminkkészletét, szemezek a hajsütővassal is, de végül lelegyintem, sima habselyem a fejem koronája, nem marad benne meg semmi mesteri, egyenes és kész.

A próba alatt semmi vész. Hazafelé halk duma, Hanyagolnak. Harmadik alkalommal Füles, a vízivó szünetben félrevon a mosdóba.
– Nézz a tükörbe! – ( nézek. ) – Ez nem te vagy! Szedd le magadról ezeket a vackokat!
Sértődötten otthagyom, szolidabban de az elkövetkezendőkben is használom a szemceruzát, pici pillaspirált, oké mást nem. Azéris.
Telnek a hetek, összeszokunk, jó együtt lenni, nincs hiba ebbe semmi, csupán barátnőm közli bánatos szemekkel, ő bizony beleesett Fülesbe, fültőtől-talpig. Ezek meg hugicaként kezelnek bennünket, pedig ő különösen Attilánál mindent bevetett, az meg max. vigyorog rajta. Bosszúból padlóig nyomja a gázt a szépfiú Gábornál, aki történetesen darabilag az én partnerem, hátha ettől Füles begerjed. A kép nem lehet azonban teljes, ha Gábor folyton rajtam lóg.

– Szöveget gyakorolunk – mentegetőzöm.
– Na ja! Néha nézel látsz is?? Belédzúgott! Mindenki tudja, játszod az agyad, hogy te nem egyedül? – Nem viccel.
– Nem játszom és ez nem igaz. – döbbenetem őszinte.
– Jó! Csináld csak! – Csibe pulykamérgesvörös, hangja színpadiasra vált – És te szerelmes vagy Gáborba?
– Nem! Dehogy! – jaj ne röhögjek bele – De te sem! Felőlem hülyítsd szegényt, ha tényleg azt hiszed Attila erre gerjed, engem hagyj ki ebből! – tragikomizok akkor én is kicsit – A legjobb barátnőm vagy, nem akarlak elveszíteni! Hol egy zsepiii, hol rontottam el az életem, hol van egy sötét verem? Ki segít nekem? Jaj végem!
Hála az égnek, Csibe vigyorog.

Visegrádon a várjátékokon mutatkozunk be. Aztán Szolnokra utazunk, itt a tét, bekerülünk e a legjobb tíz közé. Közben cseperedünk. Betöltöm a 17-et Csirke után egy héttel, a fiúkkal is pezsizünk erre.
Szolnok tehát az első hely, ahol pár napot együtt töltünk. Csibe ide tervezi az igazi nagy rohamot Füles felé és bevallom, bennem szintén dolgoznak a hormonok. Pasizni nincs idő suli és emelett, ráadásul szabadidőileg is a fiúkkal szórakozunk már féléve. Aki lánynak született tudja milyen érzés combok közé szorított kézzel ébredni. Hmm. Kéne már egy FÉRFI. És ezalatt, fene tudja hogyan történt, vonzódni kezdtem pont Füleshez. Igazság szerint első perctől fogva kedveltem. Finoman szólva. Csiklandozódik a testem, ha az illatát érzem, ha a közelemben van, ha hozzám szól.. Ennek persze nincs értelme. Ha a királynő nem kell neki, mit ugráljon egy cseléd? Hogy kétoldalról lefejezzék? Nem, nem. Szóval ez titok.

Sikerült sikerünk lenni, be a tízbe, de be ám. Tiszaparti sétafika, idegenek is vannak, más katonák. Hogy a srácok katonailag tanulnak különben nem téma, észre se vesszük. A zajos diszkóból menekülünk a folyóhoz, ahol kiderül Péter a Maci, tud gitárolni, meg énekelni. Mindezt éppen mellettem csillogtatja. Kis idő múlva, a fiúk úgy rendezik, maradunk kettesben. Péterrel az a helyzet, mindig velünk van, alig vesszük észre. Most is mintha csak a gitárra figyelne. Halkan pengeti, dallamnélkülit, dallamost, lassút, akármit. És ez
k
alf
ín
alf
os
, mert egyedülhagyni nem akarom, beszédkényszerem van, szókészlet Hozzá nincs. Legyintek lelkileg, feloldva magam, el van ő a gitárjával, mozdulnék huss innen, pont mikor leteszi a láthatóan imádott tárgyat, ez biztos nem könnyű neki, helyette a kezemet fogja immár.
– Szép itt – mondja.
– Ja. Nyugis. – nézem a kezét, az enyémen. – Te figy, felesleges ezt csinálnod – célzok a kézfogóra – nem akartam elmenni – hazudom.
Jéé, mosolyog. Háát elég rövid mosoly volt. Mikor szája a számhoz közeledik, elhúzom a fejem.
– Ő... ö.. hagymát ettem – dadogom.

Jó kell egy pasi, de ez ügyben valaki rosszul értett meg! A mackó olyan nekem, mint egy mackó, méginkább pap, méginkább váratlan, érthetetlen. Annyira el vagyok fogalva saját zavarommal, meg a hülye hagymát ettem – szövegemmel, gőzöm se mit váltok ki benne. Nyuszihoppként ugrok fel: – Ezek már baromi messze vannak, menjünk utánuk!
Nos megyünk. Mackóm ragaszkodik a kezemhez. Sétálgatunk, illetve hála nekem igen tempósan haladunk a többiek nyomába, szegény Péternek verdesi a hátát a gitárja. Beérve a bandát így kéz a kézbe, senki se tesz picurka megjegyzést se. Agyam visszhangozza: HAGYMÁT ETTEM HAGYMÁT ETTEM! – borzalom, életem legidétlenebb mondata. Ezekután nem merem elengedni a markát, csak szeretném. Attila oldja meg a gondom, félrevonja barátját, jó messzire. Aki ezt követően nem tér vissza hozzám. Csibe is csak, mikor a pasijai akiket tömegesen becélzott,
p
alf
is
alf
il
alf
ni
mennek, szán rám időt megkérdezze, mi volt ez a péterkezeskedés? Sóhaj. Mit mondjak? Hagymát ettem? Ha évekig fogja a kezem, ezalatt kerülöm a hagymát, talán elpárolog és kedvet kapok ahhoz a csókhoz?
– Az apáca párja! – nyihog Csirke létére. – Holtig tartó izé..
– Cölibátus. – segítem ki.
– Az. Az mi az?
– Nem érdekes.
– Nem is érdekel. Naaa tényleg nem mondod el?

De nem ám. Visszatérnek Csirke kakasai, már fogalmam se róla, melyikbe van épp belezúgva, lemaradtam. Iszonyat hosszút sétálunk, mekkora ez a Szolnok? Két napja alig alszom-eszem, sok ez nekem. Játszótér. Hú de jó. Az intellektuelcsapat, átmegy oviba. Hintapalintáznak, fogócskáznak, mászókáznak. Letelepszem egy mérleghintára, melynek előnye, a fogantyúján lehet csicsikálást gyakorolni. Kizárólag gyakorlat, gyakorlatilag képtelen lennék elaludni így, pihentetem szemem, agyam. Az illatot érzem meg előbb. Szívem dob-dob dobol. Tehetek én erről?
– Mennünk kell – súgja Attila, simikézve a hátamat.

Frászt! Alszom. Nagyon jól játszom, csak foglalkozzon velem mégmégmég. Erre viszont nem számítok, ügyesen fogást talál alkatrészeimen és felemel ölbevinni. Lehet mégis álmodom? Átkarolom a nyakát.
– Felébredtél?
– Nem. – közlöm gyorsan. Felhúzódzkodom arcközelbe. Ez olyan romantikus pillanat, tessék engem megcsókolni, ezúttal hagyom, nemis ettem hagymát, kéremszépenkérem. Jók a reflexeim szerencsére, különben seggre esnék olyan váratlanul ejt a földre.
– Mekkora gyerek vagy! – oktató felhang, tompító mosollyal.
Gyerek? Én??? Gyerek? Szerelmes vagyok rájöttem ebbe a pillanatba, te szóban nagy álszentek prófétája.

És pont beléd! Na ezek, amiket nem mondok. Sértett, dühös, durcás, meg ilyenek vagyok. Tárgyakat csapkodok, kabátot porolok veszettül. Attila lefog: – Majd elmúlik.
Fel tudnék robbanni! És akkor meglátom Csirke arcát háttérileg. Ő nyert. Ő a dühösebb. Mennyit látott lényegtelen, lényeg, amit hozzáképzel. Mikor Mackóba karol bennsőségesen, tudtomra adja velem többé nem beszél, sírva röhögni szeretnék.
Eredetileg aludni mennék, de fűt a dac. Levállok tőlük, amúgy se hiányzik Csibével a kettesbe, irány a dizsi. A fesztiválosok bulija tart még ezerrel. Üvölt a zene, táncpartner kell, sürge-sürge. Akad. A srác fiatal fősulisnak, derül is, szakközepes, egyidős velem.

Aranyos GYEREK! Amilyen én vagyok. Na jó. A második lassú számnál letámadom. Ez olyannyira meglepi, lesz belőle egyoldalú nyelves puszi. A következőnél jobban figyel. Kicsit döbbent, kit érdekel, nem hagyom hidegen az tuti. Iszunk ezt azt, egyiknek a nevét se tudom, a fiúét se, aztán kiszédelgünk a bokrosba és így bennsőséges kettesben gyerekek, egyre gyakorlottabban tesszük, amit. Mondjuk jó lenne, ha nem a szeméremcsontom masszírozná vadul, kezd fájni. Lejjebb tolom a kezét, de neki a csont tetszik. Tán azt hiszi ott jó nekem is ahol kemény? Megmarkolja a cicimet, a jobbat, a fogása jaj de durva, jajmár nee. Nem tehet róla, nincs magánál. Ha álmodott mára ilyet, biztos nem, valóra válik. Nadrágon át simogatom ami neki kemény, fogalmam se mi ütött belém, mi ez a perverz őrület tőlem, gombolom a gatyáját kifelé. Szerintem nem végzek a gombbokkal, görcsberándul a teste, nyög valamit, tán azt BOCS? A kezemen, karomon folyik valami meleg trutyi. Sőt, a hasamon a pólómon át is érzem.
– Bocs. – ezt már tisztán értem.
– Viki! – hallom a nevem. – Mi a szart csinálsz? – dühös hang, nagyon dühös.
Végignézek magamon – Nem tudom. – ez őszinte.
– Azonnal gyere ide! Gyere már! – parancsolja Attila, aki majd lesz katona meg tiszt. – Te meg takarodj kis taknyos! – szólja le a lovagom.

Jó tiszt lesz, szótfogadunk. És folytatja, menetközben rázogat a tisztábbik karomnál fogva. – Ennyi az eszed, vagy csak teszed? Hú de nagylány lettél, bravó! Büszke lehetsz magadra! Akarsz levelet írni, most le tudod ragasztani mind a százat...
Azt hiszem a srácból kijött takonyszerűre gondol, szerte rajtam. Persze hogy tudom spermának hívják, csak momentán ebbe a formába nekem trutyi. Ideiglenes szállásunkhoz érve elfogy a riadtnyuszkóérzetem, no meg a türelmem. Szó nélkül se hagyhatom a pocskondiát amivel hosszan illetett. Sértegetve vagyok!
– És ugyan mi közöd hozzá mit csinálok, kivel? Egyáltalán hogy mersz beleszólni, ki vagy te, kinek képzeled magad he? Van nekem apám aki neveljen... – bla-bla, ordibálok össze-vissza elégedetten, hogy a fáradt gőzt kieresztem. A végén az van: – És igenis NEM VAGYOK GYEREK!
Belevigyorog a képembe, egy utolsót lök rajtam – Jó éjt!
gúnyos búcsú.
Közös szobánkba toppanék, Csirke végigmér. Fene tudja honnan tudja, de tudja mi van száradóban rajtam. Sírvafakad. Miért? Miért pont ő?! Állok vagy egy órát a zuhany alatt.

Szegeden, a valódi versenyen, förmedvény szerepelünk le. Túl sok a harc, az indulat bennünk. Néhány örömteli pillanat akad. Megismerem a "hasonmásom", nem is hasonlít. És bezsebelek néhány elismerő pillantást, oka nem a szerepjáték, a ruhám. Sajna az úrhölgy ruhája nyakig diszkrét, igaz díszes. A cselédé ezzel ellentétben szuperszekszis. Szinte kilóg belőle a felstuccolt cicim. Pápá Szeged. Ennyi. A barátnőm tényleg nem beszél velem, egyetlen szót sem.

Nyár közepén, olykor... Á nem, sokszor felkavar, ami történt, meg ami nem. Rá-rá legyintek, múlt, elmúlt. Két hónapja nem láttam Attilát, előfordul arra ébredek, érezni vélem a szagát. Jaj.
Vidám Attilahang a telefonba – Szia, szia, szia Viki, szia nagylány, szia kölyök, eljössz moziba? Nem korhatáros.
Lecsapom a kagylót. Bumm. Hú de megbánom. Újra
c
alf
alf
alf
g
. Istenem, add, hogy ő legyen. Köszönöm.
Moziba járunk, meg strandra. Többynire ketten, ritkán ismikkel, soha stábtagokkal. Állatkertbe is voltunk és múzeumba és színházba is igen és mindenfele.. Félhomályba hazafele, csókolózunk, simogat, szétvet az indulat, mindig félbe, abbahagy. Tanácsokat azt aztán ad. Utálom. Gyűlölöm. Szeretem. Elmegyek nőfurkászhoz, perszehogy. Vért kell adnom és
p
alf
is
alf
il
alf
ne
alf
m
, cserébe kapok gyerekszabályzó bogyót. Tudja, mert elmondom.

Helyeslően bólogat. Semmi. Megismeri a szüleim, én az övéit. Vacsi után segítek mosogatni, anyuka olvadozik tőle. Apukát hallom büszke a fiára. " Csinoska a drága". Én.
– Hazaviszlek, apám ideadta a kocsit. Megálljunk valahol hambucizni, hmm? Alig ettél. Vagy cukrászda? Akarsz sütikét? – gügyög, esköszöm gügyög hozzám! Totálkárrá tesz. Sütike naja!
– Nem megyek haza! – vetődök az ágyra. Az Ő ágyára – Huszonhárom éves vagy, nagy trauma lenne papinak maminak, ha itt aludnék? Sose éltek még át ilyet?
Leül mellém, szép nyugiba. – Nem ők számítanak.

– Akkor mi? Mondd meg micsoda! Nem vagyok gyerek, remélem felfogtad, de legyen igazad, felnőtt nő se vagyok, de nem is fogok felnőni egészen, a te szemedben pláne nem, ha továbbra is így kezelsz, mégpedig le. Vagy élvezed ezt e gyerekdolgot, valami őrült korai apaömlésed van és valaki kell hozzá? Mert akkor keress másik alanyt ehhez a tárgyhoz aminek engem nézel! Nem vagyok tárgy, szenvedek a hülye játékodtól. Lássuk mi lehet még!? Több, mint egyéve ismerjük egymást, négy hónapja együtt vagyunk, nem kell több mozi, se színház, de még egy rohadt banánevős állatkert se kell pereccel! Te kellesz, kellenél! És most mondj egy komoly indokot, amiért ezt teszed velem, egy szó nem lehet benne, a gyerek! A baj nem velem van igaz? Törlöm az agyamból, ajánlom töröld te is! A baj veled van, ugyan mi lehet? Beteg a keljfeljancsid? – a végén ezt nem kellett volna, jaj de nem. Mégis elégedetten lihegek.
– Szedd a cuccod, megyünk!

A hurrikán, aki női nevű szokott lenni, most Viki, végigsöpör a szép, rendezett otthonon, a nappaliban üvölt egy csókolomot szülőknek, durr-ez az ajtó, bumm-ez a kapu. Ezek itt a könnyeim.
Papaautó gördül mellém, ablak le. – Viki! Viki, kérlek szállj be!
– Nem!
– De!
– Jó.
Nincs búcsúzás. Első dolgom kidobom a zsiráfot amivel 17 éven át aludtam. Ez annyira jó, akkor sirathatom mindjárt őt is. Egy kiadós zokogás rengeteg nyugimicsodát termel, tudom ajánlani. Alszom vagy tizenkét órát. Anyám alig mer hozzámszólni.
– Attila többször keresett.
– Hányszor? – nézek ki csúnyán a Garfieldes bögrém mögül.
– Négyszer-ötször.
Vállrándítás.
– Nem elég? – ül le velem szembe az én végtelen türelmes, megértő anyukám. Ha választhattam volna milyen mamit szeretnék, őt akarom akkoris, így akkor köszönöm sors, de köszönöm, nem vagyok gyerek, hagyjon. A telefon ment meg. Nem bántok, nem bántódik, nem sértek, nem sértődik. Rohanok. Nagylevegő. Hűvös, kimért: – Tessék!
– Szia, te aztán tudsz aludni. Pakolj össze cuccot pár napra, hóhoz, hegyhez, hideghez! Megyek érted. Érted? – a hülye szóvicctelenjei, neki szabad, ő izé... felnőtt. Hat évvel.
– Tessék?
Erre megismétli spanyolul és angolul. Angolul értek. A poént nem veszem éppen.
– Nem kösz, nem megyek. Pedig biztos jó móka lenne, hószánkózás, hógólyózás, hóember, HÓSÜTIKEEE. Két házzal, két utcával, két várossal, országgal, galaxissal odébb alvás. Nem!
– Viki – várom, nincs folytatás, ez olyan NANA, nemis Viki.
– Nem. – ismétlem – A nevem pedig neked, feledésbe legyen és még rímelek HAHA, kérsz egy perecet?
– Nem. Csak téged.
– Nem! – népszerű szó ez.
– Hát jó, sajnálom...
Vágok a szavába nyomban. – Egy óra múlva jó lesz?

Hegyek-völgyek, hótömeg. Mesebeli mézecskalácsnincs ház. Vidám élethang, kacaj, messziről. Szánkóznak, hóznak boldog emberek. Lenyűgöz, kápráztat, megbabonázz a természet. Legyen közöm hozzá! Mászok dombra, süllyedek a jóba, a hóba, térdig, csípőig, hasig. Lakik erre biztos őz, mókus, ilyesmi, vad mókámra rémülten csomagolnak és távoznak. Sebaj.
– Héé Atiii, Atiii – hát mér nem jön ő is? Jókedvem habja csak a környezet, alapja, hogy vele lehetek, nincs esti búcsúsziapuszi. És még nem tudom hogy és mi lesz és nem is gondolkodom ezen, Ő az Attila, Ő majd megoldja. De hol a fenében van, mikor itt kéne hóörülnie velem? Nos. A gyerek. Az én. Vacogva iszom a teát, amit Ő főzött. Van már fűtés is, olyat is tett, hogy legyen. Bepakolta a kaját a hűtőbe, szekrénybe, mit hová, amit vettünk. Párnákat, takarókat szellőztet, ágyaz...

– Öltözz át hóleány! – bíztat – Csupa víz vagy. Melegszendvics jó lesz vacsira?
Direkt csinálta! Kapcsolok ám. Hagyta hóhülyüljek, hogy megmutassa igenis vagyok gyerek. Nyílván legalább a konyhadolgokban segíthettem volna, ha megvár vele. De nem. Azértsem. Nem hagyom magam. Tea le. Szobába táskát borítok, hol egy pulcsi, hol egy gatya? Nyakam puszilja, öltözésben lévő fenekem simitja meg, eltolom a kezét. – A kaját én csinálom! – vágta a konyhába.
– Biztos a földről akarsz öltözködni? – szól utánam a ruhakupac mellől.
Azértse zavar össze. – Majd később elrakodok Tábornok! Az élet rendetlenséggel jár.
– Én meg a ruháidon.
Évődünk szerelmesen hja. Tudom a melegszendvics nem frenetikus konyharemek, azért elégedett vagyok, sikerült. A ház melegszik, a pocakunk tele, szól valami kellemes zene, sose tanulom meg, melyik zenéjét kicsoda játssza. Természetesen arra gondolok el el vétve, ARRA, mi lesz éjszaka? Lesz egyáltalán? Összebújva sustorgunk. Lábam még jég, Attila dörzsölgeti, közben emlékeket mesél. Ez bíz nem az erotika csúcsa, bennem mégis bizsergető kiváncsisággal teli érzelemhegyek, tetejük pici félelem sapkával fedve. A zene, dörmögő monoton hangja szerelmem főszereplőjének, csak mondja, mondja, sose fogy ki belőle, mikor itt volt gyerek mese. Ellazulok, hangok, hangja, kiváncsiság, izgalom, félelem, érzelem, hogy létezem, távolodnak. Mélységes béke törekszik előre. Félúton álomba, szólok valami olyat – A tévét ne kapcsold ki... – a tévét, ami nincs is.

Vágyra ébredek. Az ágyon talál rám a tudatom. Simogató kezek, csókok, alig érik el a bőrömet. Elektomosság jár át és borzongat. Szemem csukva a szitu ismerős... ne... ne hagyd abba, alszom, alszom, ne hagyd abba és alszom és ne hagyd... csodálatos. Mozdulok, átölelem, keze a cicimről a hasamon át a bugyimba vándorol, csípőm magától emelkedik fel-le és végre lecsúsztatja rólam azt is. Szünet, felül. Kinyitom a szemem. NINCS SÖTÉT! A lámpafény halvány, de VAN. Kivetkőzve, levetkőzve, kitárva test-lélek, emberi szemnek amivé épp lettem, eddig nem létezett.

Húzódnék össze, reflexszerűen. A keze. Lesimítja rólam a riadalmat tetőtől-talpig. És az arca, látom rajta, hogy nagyon de nagyon... szeret. Nézni akarja egy-egy pillanatra mi az amit birtokolni fog, akarja lássam én is, amit adni tud. Persze, hogy az ölére nézek, másképp, mint eddig, hisz láttam én már ezelőtt is, viszont tudom, ezúttal érezni is fogom magamban. És hogy fájni fog. És hogy mennyire? És nem rontok e el mindent, ha nem jól viselem majd el? A keze, a teste, a bőre, az illata, jó, annyira jó. Sikítani fogok? Csapkodnak ide-oda, gonosz és kedves gondolatok. Párbaj ész és érzék között, az érzéknek fegyvertársa van, Attila, ketten legyőzik a másikat. És engem.

Szája mellbimbóimat becézi, karja finoman nehezedik a hasamra, ujjai a combom közt siklanak, csikló, nagyajak, lejjebb, a hüvelyem kapuja összerándul mikor oda-oda ér. A légzésem is elárul, visszafogom a kényes pillanatban, nem tehetek róla. Aztán sokadszor zongorázza mindig ugyanazt, sosem ugyanúgy, megszűnik a gátlás, kéjesen vonaglok a ritmusára, mi, hol, összemosódik. Fel se fogom teste rajtam, mire igen, ölének kincse az enyémnek feszül, megtörténik. Előbb a nyílás feszül, ujjai csináltak ilyet, hisz ez izgató... Elidőz ott így, aprókat mozdul, örülök mert jó nagyon. Hirtelen, hevesség, annyira más, szinte durva. Fáj és igen fáj. Tompítja a sok jó, ami idáig juttatott és a tudat, hogy ezen is túl vagyok. Egy röpke pillanatig. Aztán mégis átjárja a testem a FÁJ. Kapkodom a levegőt, kibírom, ki, nem sikítok, nem.

Mozdulatlan rajtam. Arcom simítja egyik keze, a másik azon igyekszik tartson minket egyben. Észnél van, mert neki kell. Újra kezdeni rosszabb lenne, érzem, ahogy azt, mennyire vigyázz rám. – Jól van. Jól van. – súgja, többre, szóra neki se futja. Csillapít. Vár rám. Szeretlek Attila! Ellágyulok, lazulok teljesen. A hüvelyem feszül, kellemetlen, de már nem fáj. Lassan, lassan, lassan, beljebb, mélyebbre, körülölel a gyöngédóvatos. Bennem van! Bennem. Újra csak a gyönyör után sóvárog, könyörög a testem, nincs már mitől tartanom. Felveszem újra a ritmust, kérek, diktálok gyorsabbat, akarom, akarlak.
M
alf
ám
alf
or
alf
ba
fátyolba úszik át a tekintete, ahogy az enyém is töredékeket fog fel. Azt, feloldozta magát és végre együtt van velem az önfeledtbe. Minden pillanat rejti MOST és MOST és MOST, úszó, aki a víz fölött olykor levegőhöz jut, újra víz, levegő megint... és nincs víz, semmi sincs, a csoda átjár, hullámzik bennem, testem a kéjben, lelkem a boldogságban fürdik, tartom karjaimban meg megránduló testét, mikor követ a nekem ismeretlenbe, ahová juttatott.

Pihen rajtam, mellém csúszik, szorosan ölel, cirógat, légzésünk egyszerre csillapodik. Akár aludhatnánk, kitölt az elégedettség de megjelenik az örömteli megtörtént izgalma és ez nem hagy ellazulni. Szinte
e
alf
alf
sz
alf
ak
alf
kal
szabadulok, fáradt teste, lassan reagálja le mehetnékem van. Meglátom a nyomom. A vért a lepedőn,
v
alf
ér
alf
es
a combom, jeges a rémület. Tisztában vagyok vele természetes, mégis el akarom tüntetni ösztönösen.
– Kelj fel, menj odébb! – ezt el mondom többször, sokszor, a lepedőt rángatom.

Attila tér-téreget magához. Könnyek csordulnak az arcomon parancsolom továbbra is keljen fel. Megőrültem. Pattan fölfele. Rántom a szégyentárgyat egyből magamra, mert magamat is szégyellem. Ne ne lássa, engem se. Botladozok a fürdőbe, csorog belőlem valami, nedvek, még vér? be akarok zárkózni. Nem hagyja, velem marad, esküszöm felmenteném ha elmenekülne. Állunk egymással szembe. A vad és az idomár. Az őrült meg az ápoló. Mi a fene van velem? Ha ezt magamtól kérdezem, miért várnék tőle értse? Felém lép, én el előle, hátrálok amíg lehet. Aggodalom, bűnbánat, riadtság, rémület, szegény Attila, ez mind te vagy. Logikus tevékenységet keres a dilibe.

Megnyitja a csapot, hideget, meleget, tekergeti ellenőrzi. Felegyenesedik, jelzi, fürdéskész a víz. Szorongatom tovább a lepedőt, őrületem tárgyát. Ő meg pucér, esetlen és először mióta ismerem kétségbeesetten
t
alf
eh
alf
et
alf
et
alf
len
. Ezen felnevetek. Ha már téboly, legyen teljes, röhögök, patakzó könnyek mellett. Közelebb merészkedik, magához húz – Na.. naa.. na. – ezt ismételgeti percekig. – Add ezt ide. – kéri a főbűnösnek kikiáltott ágyneműt, hogy behajítsa a csap alá.
Tovább ölelkezünk a zuhany alatt. Nyugszom, Attilának nehezebben megy. Nem csoda, amilyen műsort előadtam. Mást hisz, kétségei vannak, meri-nemmeri van nála, hogyan kérdezze, hogyan mondja? Az elszánt na mosténnyugtattomból – Köszönöm neked-lesz idétlenül. – Csodálatos volt. – ezt átélem, mert tényleg, kezem önkéntelen a gyönyörforrásokra tapad, övére, enyémre.

Te hülye felnőtt, teee – koccantja össze a fejünket, mosolyra is képes.
Hirtelen felkap, aha most jön a nagyjelenet, csók, meg ilyenek. E-helyett a szobába talpamra állít, hozzám vág egy törölközőt – Tedd magad rendbe te cemende! Aztán rögvest az ágyat is! Az úr aludni szeretne, de igyekezz izibe! Reggel kávét kérek, cukor nélkül, tejbele!
Igen?
– Nagyságos, kendnek elment az esze, dögöljön, ahogy akar, engem ugyan nem zavar! Különben hol vannak a lepedők? – esek ki a szerepből.
Hát így. Röhögcsélünk, vagyunk akik voltunk. Vagyunk egymásnak mások, sose a voltunk.
Hálám nagyobb, vagy a szerelmem? Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Köszönöm, Attilának, hogy várt rám, hogy várni hagyott újra és újra. És amit adott, életreszólóan.
Bot-ok részére nme engedélyezett a szavazás!
Szavazás átlaga: 5.61 pont (33 szavazat)
Rakd a kedvenceid közé!
Oszd meg másokkal is! Facebook Twitter

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
én55
2022. január 17. 14:44
#9
Nagyon jó történet.
1
t
t.555
2017. november 2. 00:36
#7
Hosszú szép írás!
1
f
feherfabia
2015. szeptember 13. 06:32
#5
nem tetszett!
1
p
papi
2014. április 15. 06:50
#4
Egész jó
1
a
A57L
2013. október 27. 05:37
#3
Nem rossz.
1
aze
2006. október 30. 22:50
#2
Kicsi ttöbb erotikára számítottam, de ahogy fogalmazol mindenért kárpótol, fantaszikus, így jó, ahogy van!
1
T
Törté-Net
2005. szeptember 20. 00:00
#1
Mi a véleményed a történetről?
1