Azon az éjjel

Ezen az estén is, mint minden éjjel mostanában, esett. Az ablakon kibámulva Emma az eső áztatta napraforgókat nézte, amint sárga tekintetüket haragvóan szegezték a földre. A cseppek különös ritmust dobolva hulltak alá az égből. A lány félig lehunyt szemmel hallgatta, s fátyolos tekintetéből látszott, hogy időben és térben már másutt jár.
Egy régmúlt éjszakára emlékezett...

Az égi áldás akkor is így hullott az égből, s ő fázósan, dideregve húzta össze magán kardigánját. Hosszú barna haja tincsekben tapadt homlokára. A buszra várt, amely sehogy sem akart megérkezni. Végül úgy döntött, hogy lesz, ami lesz elindul. Csupán kétszáz métert tehetett meg gyalog mikor, egy régi típusú Volkswagen bogár lassított le mellette. Az autó gazdája egy huncut zöld szempár és egy csibészes mosoly volt. A hang mély orgánuma megborzongatta a lányt, mikor az megkérdezte:
– Elvihetem egy darabon, Kisasszony?
A lány habozott egy percig, de mivel semmi kedve nem volt tovább ázni, igent mondott.
A kocsiba beülve friss festékszag csapta meg az orrát, s a Huncut Zöld Szempár kérdés nélkül számolt be arról, hogy festéssel tölti napjait, és most haza fele tart vidékről, ahol kedvenceit, a napraforgókat örökítette meg.

Egy piros lámpánál megállva a fiú leplezetlenül jártatta szemeit a lányon. Emmát zavarba hozta a Pillantás, de ugyanakkor forróság járta át testét. Meglepődve tapasztalta, hogy a Zöld Szempár messze nem kéjsóváran falta fel, hanem szándéka érdeklődő, szemlélő, analizáló volt. Ez felpiszkálta női önérzetét. Önkéntelenül is kihúzta magát, ajkát nyelvével tette vágytól csillogóvá.