A+ A-

Nincs cím

Eredeti: Index-Erotikus fantáziáink
"És szedd végre össze magad. Három nap alatt legalább hat kilót fogytál!", vetette oda Mariann, mielőtt kilépett a presszóból. Ez az utolsó megjegyzése talán nem kellett volna... Nem az a fajta nő vagyok, akin a kemény szavak segítenek. Igaz, nem is az a fajta nő, akinek fogynia kell, talán éppen ellenkezőleg: hiába törekszem arra, hogy minél többet és minél egészségesebben egyek, nem hízom. Ugyanolyan kis veréb maradok, mint amilyen mindig is voltam. Mire megöregszem, a bőr úgy fog lötyögni rajtam, mintha minden reggel, ébredéskor viseltes gúnyaként húznám oszladozó testemre. Azt is megjegyezte beszélgetésünk során, valójában már az elején, amint megérkezett, hogy túl vastag az alapozó az arcomon, és egyáltalán nem takarja el a karikákat a szemem alatt. Napok óta nem alszom, jegyeztem meg, de nem volt elnéző. Nem értett. Talán nekem kéne megértenem, miért nem értett...
Elég váratlanul rohant el, moziba ment valakivel, én pedig itt ülök egy csésze tea fölött, és arra várok, hogy valahogy elhagyja testemet a napok óta tartó szorítás. Az imént kávéval majd vodka-narancssal próbálkoztunk, nem segített. Utána Mariann belém tukmált egy gin-tonicot, attól már kicsit jobban éreztem magam. De most, hogy ismét egyedül vagyok, felbukik a mélyből a szörny, és nem tudok ellenállni... Figyelem a gyomrom lüktetését, a testem hangjait, melyek ismét arra figyelmeztetnek, hogy valami nem jó, valamit nem jól tettem, mert rosszul vagyok, napok óta tart már ez a szédület, ez a belső forrás vagy izzás, inkább égető bugyogás, lüktetés nem is, mint a forró láva, sokkal inkább, mint a lélegző mocsár.
A szemközti asztalnál eddig egy nagyobb társaság ült. Mikor Mariann szavai untattak, őket figyeltem. Számuk állandóan változott, kezdetben négy férfi volt csak, azután jött egy pár, majd még egy nő, azután ketten elmentek a társaságból, mert egy pillanatra felfigyeltem, amikor az egyik széket egy asztalszomszédjuk elkérte tőlük. Az eleje óta velem szemben ült, bár egy pár eltakarta. A férfi jobb válla fölött pont láttam volna, ha a barátnője, felesége, élettársa, ágyasa nem vetődik állandóan a nyakába, úgy kifordítva a derekát, hogy már-már figyelmeztetni kellett, ki fog csúszni alóla a szék, na ilyenkor nem láttam őt. A nő szőkés feje pont belelógott a képbe. Ugyanakkor pedig, ha észrevettem a férfit, és ösztönös kíváncsisággal egy-egy pillantást vetettem felé (persze csak észrevétlenül, Mariann nehogy szúrós megjegyzéseket tegyen), sem tudtam felszabadultan örülni a látványnak. Mint valami figyelmeztetés, a gyomrom összerándult, szégyelltem magam. Amikor a párocska végül kilépett a bárból, és az asztalnál mindössze egy barátjával maradt ott a férfi, fiú, óvakodtam az irányába nézni, hiszen nem csak az arcát, de törzsét is láthattam, egészen a hasáig, csak az asztal lapja vágta ketté a látványt, és ezért nyíltan fel kellett volna vállalnom magam előtt, hogy figyelem. Ezt pedig nem akartam. Jelen helyzetemben nem is csoda.
"Zavarok, ha átülök ide?" Felkapom a fejem. Idővel olyannyira elveszítettem szem elől, hogy észre sem vettem, amikor hozzám fordult. Most fölém magasodik. Ültében nem is gondoltam, hogy ilyen nagy.
"Nem... egyáltalán nem", vetem oda flegmán, bár a kis kiegészítésem elvette blazírt hangom minden hitelét. Kérdését már önmagában is kissé pimasznak találom, miért ülne ide, miért nem jó neki ott, ahol volt.
"A társaságom lelépett, mindenkinek valami dolga van... Nekem pedig még nem volt kedvem hazamenni. Aztán láttam, hogy te is, maga is egyedül van, gondoltam..."
Zavartan, remegő ajkakkal rámosolygok, a lehető legostobábban pillantok rá, figyelem, ahogy a dzsekijét Mariann egykori székének háttámlájára dobja, és leül velem szemben. Cigarettára gyújt, kiissza a pohara alján lötyögő két korty sört, rám mosolyog.
Meg fogja kérdezni, hogy gyakran járok-e ide. Ismerkedni akar, nyilvánvalóan. Amint egy szót szól, megmondom neki, hogy rossz utcába tévedt. Nem fognak velem szórakozni többet, nem adom magam olyan könnyen, sőt nem adom magam sehogy. A szívem idegesen ver, kalimpál, nem az izgatottságtól, inkább a sértettségtől. Riadtan csípem el a fejemen átfutó gondolatot: senki ne érjen hozzám! Néhány napja allergiás vagyok minden érintésre. Még mindig nem szól semmit. Nem küldhetem csak úgy el, ha már egyszer - milyen ostoba vagyok! - hagytam leülni.
"Gyakran jársz ide?"
Még ostobább vagyok, mint gondoltam. Amit róla feltételezek, végül én cselekszem. Csak ezt tudom kérdezni, mintha nem is nagyon palástolnám, hogy ismerkedni akarok. Pedig ismerkedni pont nem akarok. Valójában semmit nem akarok, különösen nem egy férfitól. Viszont fölényesen letegeztem... Valójában lehet, hogy ezt sem kellett volna.
"Nem igazán. A barátaim hívtak ide. Gyakorlatilag egy hete ki sem mozdultam a lakásból, szerintem ők nem is vették komolyan, hogy tényleg eljövök. És tessék. Most meg haza sem akarok menni."
Jól kezdődik.
Megkérdezem, mit csinál. Mármint úgy általában. És hogy miért nem mozdul ki a lakásából, de erre kitérő választ ad. Mint Dávid, amikor rákérdezek, mit gondol, normális-e az, amiben két, három, négy éve élünk. Dávidnak nincs semmire válasza. Lehet, hogy ennek sincs. Lehet, hogy semelyiknek nincs, a válaszokat magamnak kell hozzáképzelnem, sőt kitalálnom. Meguntam a keresztrejtvényt. Ha nem válaszol, nem válaszol. Végeredményben még mindig jobb, mint ha mellébeszélne. Kitérő válasza olyan, mintha nem is szólna. És mégis új irányt ad a beszélgetésnek, azt feleli, vannak időszakok, amikor nem képes emberek között megmaradni. Utána pedig képtelen meglenni nélkülük, és amint egyedül van, rátör a klausztrofóbia. És ironikusan mosolyog, hogy ne tűnjön elmebetegnek.
"Én utálok egyedül lenni!" Válaszom határozott, kedvetlen, harapós. Már az elején tisztázom, hogy nem lesz itt semmi lepedő-akrobatika. Legalábbis a hangommal. Mondatomnak határozott éle van. Jelentése?
"Azért szükség van arra is." És belekezd egy hosszúnak ígérkező történetbe arról, milyen volt együtt élni a barátnőjével egy huszonkét négyzetméteres lakásban, ahol nem hogy kerülgetniük kellett egymást, de az egyetlen lehetséges megoldásnak bizonyult, ha minden lépést együtt tesznek meg, hogy ne legyenek a másik útjában. Ezt nem egészen értem, de nem kérek pontosítást a részéről. Különben is, mit jön nekem a barátnőjével... Most egy ideje egyedül él, ez a másik véglet számára. Amikor megelégeli a magányt, mintha az egész lakást csak az ő jelenléte töltené ki, és ez még zavaróbb. Mindenhol csak önmaga van. Van, akinek semmi másra nincs is szüksége, nevetek fel kissé keserűen, de nem tetszik a hangom. Meghasonlottam. Bármit teszek, nem értek vele egyet. Ennél már minden csak jobb lehet.
"Elég rosszul hangzik, amit mondasz."
"De legalább van alapja."
Nem tudom, mit akarok ezzel mondani. Illetve tudom. Csak ezt nem neki kéne mondanom. Jelenleg azonban nincs férfi, aki jól tudna hozzám szólni, be vagyok zárva a fejembe, a testembe, az emlékeim közé, frissen szerzett mély sebek...
"Nem tudhatjuk, milyen mélyek a frissen szerzett sebek..."
Mondtam volna valamit? Hangosan gondolkoztam volna? És ismét beszélek:
"Azt el tudja dönteni az ember, hogy nagyon fáj..."
"Hogyne, eldönteni mindent lehet... De ezt te tudod jobban. Végeredményben semmi közöm hozzá, igaz?"
Pontosan így van.
Javasol egy italt. Itt ülünk legalább tíz perce, száraz ajkakkal, üres asztal mellett. Kérek még egy gin-tonicot, az előbb is segített. Ő is azt rendel, elege van a sörből. Azt mondja, a sör tompává teszi. És miután napok óta nem mozdult ki a lakásból, most valami frissességre van szüksége. Napok óta azt sem tudta, milyen nap van, az órák teltek ugyan, nem is olyan lassan, de nem fonódtak egésszé, inkább mint ismétlődő körök futottak le előtte, nem töltötte ki őket semmivel. Olyan üres volt, mint egy nagy szerelmi csalódás után, amikor a másik mindent magával visz, őt magát is, teljes egészében, és meg kell tölteni valamivel ezt az alapvető funkcióira leszorított, lélektelen testet. Nem tudom, miről beszél. Inkább a poharamból kilógó szívószálra figyelek, ez a gin-tonic jobb, mint az előző volt, hidegebb, és több benne az alkohol. Jól választottunk, segíti ki a gondolataimat. Szóval most, hogy végre kitette a lábát a lakásból, mintha lassan visszatérne belé az élet. Ez a presszó, vagy söröző, vagy pub, minek is nevezhetnénk, például nagyon tetszik neki, és szeret ismeretlenekkel beszélgetni. Engem a barátnőmmel már az elején észrevett (na tessék!), elég régóta itt ülhettünk, mert az asztalunkon több üres pohár is állt, ők is jó darabig ücsörögtek az asztaluknál. Amikor pedig egy ideje figyel valakit, egyre kíváncsibb lesz rá, mert a mozdulatai mind elárulnak valamit anélkül, hogy bármi pontosat megtudna róla. Leszűr idővel egy képet, melyet a beszélgetés rendszerint meghazudtol, mégis mindig kíváncsi arra, a szavak igazolják-e a megérzéseit.
"Na és rólam mit gondoltál?", csapok le rá hiún, álammal felé bökök.
"Ó, nem szűrtem én le semmit, nem mondom azt magamnak, hogy na, ez vagy az a nő, férfi biztosan boldogtalan, unalmas házasságban él egy impotens férfival, és azért szegi le a fejét, hogy ne lásson semmit és senkit, ami megzavarná a lassú, de legalább biztos önrombolását. Rajtad nehéz volt átlátni. Inkább a barátnődön láttam azt, hogy te milyen lehetsz..."
"Hogy érted ezt?"
"Türelmetlen volt. Aztán nagyon gyorsan el is sietett. Nem volt kedve veled találkozni, mintha terhelted volna valamivel."
"Igen, azt hiszem, így van."
És egyszer csak elárulom neki, hogy most szakítottam öt év után, és hogy nagyot csalódtam önmagamban, mert a szakítástól csak még jobban szenvedek, és, nem is tudom, félek, hogy elhamarkodottan döntöttem, még ha fel is fogom, hogy ez volt az egyetlen járható út. Már ha ez járható... Egy szuszra jön ki belőlem mindaz, amit Mariannak képtelen voltam elmondani, mert elégtételt vár, kijelentené, hogy ő már több mint egy éve arról beszél, hogy szakítanom kéne Dáviddal, mert csak megaláz, különösen azóta, hogy megütött. Pontosabban szólva... És csak azt tudtam volna neki gőgösen válaszolni, hogy igen, én már majdnem három éve tudom, hogy ki kellene lépni ebből a szerelemből, de valami mindig hozzá kötött. És akkor még ostobábbnak tűnnék. Ha tudtam, miért nem voltam eddig képes rá? És Mariann úgy tett volna, mintha nem értene, még akkor is, ha pontosan tudja, hogy mire gondolok, mert hasonlít hozzám, mert régóta ismer, mert nő.
"Bolondnak fogsz tartani, de én egyszer azért maradtam másfél éven keresztül egy nővel, mert a testemmel kötődtem túlzottan hozzá."
Nem, nem tartom bolondnak. Csak éppen semmi közöm hozzá. Nem akarok hallani egyetlen férfit sem malacságokról beszélni, ha arra gondolok, hogy szex, valami viccesen lazának, valami játékosnak kellene az eszembe jutnia, aminek nincs súlya, könnyen elérhető és jótékony, ehelyett én erőszakra gondolok, undorra, valami frivolra, aminek a végén biztosan rosszul járok.
"Igen, folytatja, tudtam, hogy nem szeretem, egyenesen gyötört a szerelmével, nem is a szerelmével, mint inkább az ostoba elvárásaival, mert már rég nem szeretett. Így akarta kipumpálni a maradék erőt a kapcsolatunkból. De az ágyban minden jól működött."
Befognám a fülemet. Az ágy szó hallatán fészkelődni kezdek. Mintha olyan egyszerűen megközelíthető lenne az az ágy! Ha Dáviddal folytatott meztelenkedéseinkre gondolok (és jelenleg más nem jut eszembe), mi merül fel bennem? Az első szakításunk, kibékülésünk utáni kényelmesség, semmitmondó gyöngédség, mely aztán unalomba és vágytalanságba fordult. Ő még mindig kívánt engem, ezért kellett szeretkeznem vele, de egyre kevésbé szerettem ezt, nem nyújtott gyönyört, automatikus volt az egész. Levetkőztet. Amikor leveszi a melltartómat, foglalkozik mindkét mellemmel egy kicsit, közben a keze már a combomon jár, utána félrehúzza a bugyit... nem. Minden egyes alkalommal egyre távolabb kerültem tőle. Azután egyre közelebb magamhoz, mert idővel nem hagyott hidegen az érintése. Lassan viszolygást, majd undort váltott ki belőlem. Nem tudtam többé a számba venni. Veszekedéseink néha az ágyban végződtek, volt, hogy amint elélvezett bennem, felfordult a gyomrom. Hőzöngött, amikor kifejtettem magam a szorításából, félretoltam a rám nehezedő testét, és amint kiléptem az ágy bűvköréből, már futottam is a fürdőszoba felé, és alig csaptam be magam mögött az ajtót, a hányás már elöntötte a torkomat, és addig öklendeztem, amíg a szex íze el nem hagyta a számat. Nem uraltam többé a testemet - a testem uralt engem. Egy öblítés után Dávid persze semmit nem vett észre. Nem baj, ennél csak jobb lehet, gondoltam. A férfi, mint egy disznó, szégyentelenül, meztelen seggel tesped a lepedőn. Ezt persze nem mesélem el.
"Végeredményben mindenki megkapta, amit igazán akart. Ő kiélte rajtam a szeszélyeit, én pedig igyekeztem megőrizni magamnak azt a bensőségességet, ami csak akkor jön létre, ha már régóta együtt vagy valakivel. Amikor vége lett, csak akkor jöttem rá persze, hogy a testén kívül semmi nem kötött hozzá, és akkor megfogadtam, hogy ezt soha többé, hogy erre oda fogok figyelni. Rosszul éreztem magam, amiért az ösztöneim ilyen csúnyán kijátszottak. Nem érte meg a pillanatnyi öröm a nap huszonnégy órájának egyetlen civakodását sem."
Rendelünk még egy gin-tonicot, mondván, hogy csak jobb lehet. Hallgatom, és állandóan Dávidra gondolok. Már nem is tudom, mit mondok el és mit nem ebből a borzasztóan hosszú öt évből, melynek emlékeit én sem vagyok képes időrendbe állítani, hiába, nem tudom már, mi mikor történt, hiszen két hete, amióta elszántam magam a végső szakításra, másra sem gondolok, mint hogy valamilyen módon rendet teremtsek a fejemben. Hogy legalább azt tudjam, én ki vagyok.
"Szégyen, mit meg nem teszünk azért, hogy ne veszítsünk. Egészen a sárba merülünk, hogy megmaradjon az illúzió, hogy az erőfeszítéseink nem hiábavalóak", mondja. Ezt mintha én mondtam volna. Felkapom a fejem, tehetetlenségemben elnevetem magam. Ő is mosolyog. Elnézően, vagy megértően, nem tudom. Mikor is történt ez a nagy szakítás, kérdezem. Alig két hónapja. Nem sok idő ahhoz képest, hogy közel három évig együtt voltak. Amikor összejöttek, én akkoriban éreztem rá arra, hogy Dáviddal rossz úton járunk. De ahelyett, hogy elgondolkoztam volna azon, visszafordítható-e még a folyamat, csak annyit mondogattam, hogy ennél csak jobb lehet.
"Megfigyeltem, hogy a nők nem képesek kilépni a kapcsolataikból. Addig nyúzzák, amíg teljesen szétfoszlik, és csak akkor szakítanak, ha már rájöttek, semmi nem maradt meg. Még a szex sem."
Kajánul elmosolyodik, valószínűleg észrevehette, ha erről beszél, zavarba hoz. Emlékeztet valakire... A szavait csak egy másodpercnyi késéssel értem meg, és akkor jövök rá, hogy egybecseng azzal, amit én is gondolok. Vagy amit ki is mondtam. Nem igazán tudom szétválasztani a kettőt, egy pillanatra megrémülök. Mintha egy órája tartó vallomásával belőlem is kisajtolna néhány cseppet a Dávid-tengerből. Én pedig beszélek, mert egyetértek vele, és mert nyilvánvaló, hogy Mariannál világosabban látja a helyzetemet. Pedig nem ismer. És férfi. Bizonyos részleteket azért teljesen homályban hagyok előtte. Amikor arról van szó, milyen egy szobában valakivel, akivel mintha nem is lennél együtt, elhallgatom, hogy Dáviddal a vége felé már onnan tudtam, hogy a közelemben van, hogy alig kaptam levegőt. Onnan tudtam, hogy rosszul vagyok, hogy ha együtt voltunk, nem volt étvágyam, viszont nagyon szívesen iszogattam, míg ő egymás után sodorta a jointokat. Amíg ő arról beszél, hogy a hiányból szűrte le legjobban, hogy mi a pálya, addig én eltitkolom, hogy számomra nem a hiány lépett fel bíróként, hanem a testem. Ha együtt voltunk, nem bírtam kakálni. Ha együtt voltunk, összeszorítottam a fogaimat. Amikor nem kért belőlem, félrelökött, és csak ilyenkor éreztem hiányt: a rosszérzés hiányát. Ha együtt voltunk, mármint úgy, az ágyban, finom selyem vett körül, ez védte a testemet, csókjaim felette lebegtek anélkül, hogy valóban érintették volna a testét. Ha fölém kerekedett, döglött halként feküdtem alatta, és pornófilm-jeleneteket láttam leperegni a szemem előtt.
Tovább iszogatunk. A fejem zsong, csípi a szememet a zsúfolt presszó füstje, egyre többet dohányzom magam is, kicsit berúgtam, ezért úgy döntök, valami könnyebbel folytatom. Most borozunk. Ő láthatóan jól bírja az alkoholt. Pedig nem csak ivott ma este, mint mondja. A barátai nála jártak ma délután (onnan jöttek a presszóba), és meglepték egy jointtal, gondolván, hogy az majd életre kelti. Ma különösen rosszul volt, egyre inkább magába fordult néhány napja a magánytól, de nem igazán reagált, hagyta magát süllyedni. Heteken át alig hívott fel valakit, és ha néha kimozdult, ahhoz sem volt kedve, csak hát valami sürgette, hogy elinduljon. Ilyenkor egy-egy nővel tért haza, és másnap délelőtt csak arra várt, hogy eltűnjenek. Leszámítva az elsőt, akinek nagyon örült. Megszabadította a szerelme emlékétől. Egészen addig abban a hitben élt, hogy valójában a régi szerelmével még mindig szeretik egymást, mert ha a teste kívánta, és a testének annyira jó volt... Csak akkor jött rá ennek az ellenkezőjére, amikor más nővel volt együtt. De akkor végleg felszabadult, mert már nem hazudott magának. Furcsa módon nála ez olyan, mint a drog. Pontosabban ez nem is olyan furcsa, sok férfi működik így, de ő egy kicsit - állította - szégyelli magát amiatt, hogy ennyire ki van szolgáltatva a nőknek. Emiatt szolgáltatta ki magát a volt szerelmének is. Zavaros, amit mond, de lehet benne valami. Ezt ő tudja. Én nem tudok szerelem nélkül, vagy ha próbáltam is, nem sikerült. Az a kép lebegett mindig a szemem előtt, hogy hamarosan az ágyban leszünk. Hogy mindössze percek kérdése, és a most mellettem sétáló, velem szemben ücsörgő, oldalamon táncoló férfit meztelenül, gyönyörben úszva látom majd... És ez a valószínűtlen, buta kép mindent elrontott. Amint oda jutottunk, tisztességesen elvégeztem a dolgomat, anélkül, hogy én magam örömömet leltem volna benne. Már nem érdekelt az illető, utána nem is akartam többé viszontlátni, még ha az eredeti tervem más volt, akkor sem. Minden titok elveszett. Ezt el is mondom neki. Csak úgy, mihez tartás végett... Felnevet. Megint átlátott rajtam, azt hiszem.
"És mégis miért?"
"Mit miért?", kérdezem értetlenül. Mit mondhattam már megint?
"Miért feküdtél le az ipsékkel, ha tudtad már, hogy úgysem lesz jó?"
Mit válaszolhattam volna többet annál, mint hogy az elején azt hisszük, jó lesz? Kalandvágyból, leginkább. Csak sokáig nem jöttem rá arra, és ezt megint elhallgatom előle, hogy ha lefekszem valakivel, átadom neki a testemet. Mintha azt mondanám, most már azt tehetsz velem, amit csak akarsz. Gyakran élnek is ezzel, a férfiak sokszor itt értenek félre. Amikor azt a jelet adom nekik, hogy azt tehetnek velem, amit akarnak, ráugranak a lehetőségre, élnek vele. Pedig nem szabadna. Ha csak annyira szabadulnának fel, amennyire akkor tennék, ha nem adtam volna nekik jelet, nekem is jó lenne... És lenne kedvem viszontlátni őket. Vezethetne valahová a dolog. Hogyan mondhatnám ezt el neki, aki most velem szemben ül az asztalnál...
"Furcsa ez a visszakozás. Ha van bennünk kalandvágy, elvileg ki is tudjuk élni azt. És ha van bennünk vágy, ki is tud valahogy elégülni. Furcsa: ha ott van a helyzet, amire annyit vártunk, miért a hirtelen megingás? Túl minden pszichológián. A pszichológiai választ ismerem... de kevésnek tűnik. Mint ahogy tudom azt, miért vagyok képtelen a szerelemnek legalább egyetlen morzsája nélkül élni, és van rá pszichológiai válaszom, visszafejthetem akár a születésem előtti idők személyiségemre gyakorolt hatásáig, mégis blabla marad az egész. Valami ilyesmi lehet az is, amit néha a nőkön figyelek meg. Hogy visszalépnek. Vagy mert szűz kurvák, vagy mert... és nem tudom, miért..."
Lassan megisszuk a kancsó borunkat. Nagyon berúgtam, egyszer csak, nem is tudom mikor, csak úgy lecsap rám a részegség. Lassan el kéne indulni, fáraszt a beszélgetés, még ha érdekel is. Túl hosszúak a napjaim ezzel az állandó őrlődéssel. Indulhatnánk.
Kilépünk a presszóból, összehúzom a dzsekimet, kissé még hűvös a koranyári este. Óvatosan, bátortalanul megigazítja a szélben rakoncátlanul szálló hajam, sétálunk Budáról Pest felé a Duna fölött, a Szabadság-hídon, egyre csak nagy levegőt veszek, hogy a kábulatot leküzdjem, nem érzem magam jól részegen, nem is tudom, ő hogy bírja, azt mondta valamikor az este, hogy nem csak söröztek, spangliztak is, ahogy ő mondja, ahogy Dávid is mondani szokta, de végeredményben mindenki így mondja, aki sokat szokott, de rá most jobb nem is gondolni. Tessék?, kérdezek vissza, átkarol, mondott valamit, de nem értettem. Keringőzni? Nem, felnevetek, most biztosan nincs kedvem, a folyóba esem vagy a fejem vágom be a híd pillérjébe, nem, utoljára Danival keringőztem az éjszakában, a Margitszigeten, nyolc éve, tíz éve, nem is tudom, akkor is egy bokorban végeztük. De ott is jó volt... Megvan, rá hasonlít, Dani volt annyira magas, hogy egészen a mellkasához bújhattam séta közben, a haja is egyenes szálú, fekete, és az a kis grübedli az arca két oldalán, amikor mosolyog... Soha nem tudtam, mire gondol, amikor szélesen, csillogó szemekkel mosolygott, és a két gödröcske csak még huncutabbá tette a tekintetét. Meg is mondom neki. Olyan, mint Dani, az első szerelmem. Erre felnevet. Talán nem kellett volna... mit is gondol majd, mire következtet... Arra, amit én már úgyis tudok...? Hogy ha jó fiú lesz, nem ellenkezem? Persze, hogy csak továbblépjek. Nem adtam-e ezzel engedélyt, nem vallottam-e be valamit? Egyébként meg... egyébként meg azt gondol, amit akar, és különben is én szabom meg a mondataim értelmét. Dávid mondta mindig, hogy nem vagyunk felelősek a szavainkért, ha nem úgy értelmezik, ahogy azt mi értjük, és amikor kiegészítettem, hogy akkor végeredményben semmiért sem vagyunk felelősek, rajtunk kívül úgysem tudja senki, mit is akarunk mondani, csak nevetett. Végeredményben mégiscsak igaza volt, ha úgy vesszük... bizonyos tekintetben. Nem gondoltam volna, hogy átölel majd valaki még ma este, azt pedig végképp nem, hogy jól is fog esni. Ki kell törölnöm az elmúlt szerelmet, túllépnem a testemet gyötrő férfitest emlékén. Mégis, unom a szorítását, kicsit elszakadok tőle, a híd vége felé erősen lejt az út, ugrándozni kezdek, hogy ne érezzem ezt a monoton járást, végre jobban vagyok, kevésbé részeg, és bár megszédülök, azért jól esik, érzem, most már nem lesz semmi baj. Felajánlja, hogy megállhatnánk egy pillanatra a Belgrád rakparton, annál a kis téglaépületnél. Nem, nem tudom, mi lehet az, talán a hajókat figyelik onnét. Szégyen-gyalázat, de nem tudom, hogy hívják az ilyet. Kéne nekünk magyaroknak is egy Oxford dictionnary, mondja, amiben minden egyes szóra ott a definíció, akkor talán tudnánk, mit hogy hívnak és mi mit jelent. Egy olyan, mint a franciáknál a Robert, igaz?, kérdezek vissza, pedig tudom, hogy arra gondol, de kicsit okoskodni akarok, legalább ezt megtanultam Dávidtól, állandóan forgatta, ha úgy érezte, kezdenek egyre zavarosabbak lenni a fejében a francia szavak, pedig soha nem hallottam senkit olyan szépen beszélni franciául, mint őt - vagy mint a Larousse, de most nem érdekelnek engem a szavak, teszem hozzá egy vállrándítással, ugrálok az orra előtt, ő pedig határozott léptekkel siet mögöttem a rakparton a kis ház felé. Akkor mi érdekel, kérdezi mosolygósan. Egy pillanatra megszakítom a galoppozást, semmi, semmi nem érdekel! Megérkezünk a házhoz. Nincs kedved elszívni velem egy spanglit?, kérdezi. Nem, nem igazán, mondom elhúzva a számat, majd hozzáteszem, mert végeredményben semmi közöm hozzá, ha gondolod, te nyugodtan sodorhatsz egyet. Elmosolyodik, nagyon tetszik neki a válaszom, nem tudom, azért-e, mert ő nehezen állná most meg, vagy mert... Ritka, hogy valaki nem kér, és nem veszi zokon, ha a másik... segíti ki a gondolataimat, és már morzsolja is a tenyerében a füvet... Hogy csinálod?, lesek az ujjai fölé, nem érdekel annyira, de kedves akarok lenni, ahogy ő is kedves volt velem egész éjszaka. Nézd csak meg!, mondja. Óvjál a széltől. És csendesen állunk, ő háttal, én szemben a Dunával, de úgysem látok ki a válla fölött, segítségképpen adok neki egy szál cigarettát, a zsebéből halásztam ki a doboz Marlborót, rámosolygok, mélyen a szemembe néz, dobban a szívem, milyen hasonlóan nézett rám Dani anno! Világos, mit kezdünk az esténkkel, a tekintetében kérdés, a tekintetemben válasz, nem akarok ellenállni, valahogy ki kell lépnem a múltból, és ez a hülye gondolat, hogy így nézett rám Dani, amikor először lefeküdtünk egymással, a sátorban, vízparton, és tudtam, hogy hozott magával óvszert, mert a második reggel megtaláltam a hátizsákjában, amint bicskát kerestem, hogy felszeljem a reggelire meghagyott szalámit. Egy kicsit elgondolkoztatott a dolog, de miért is ne, egy ideje együtt voltunk, a barátnőim összes intelme átszaladt a fejemen, hogy jól gondoljam át, mit csinálok, és én jól át is gondoltam, az ötödik éjszaka pedig, hogy alsónadrágban dőlt rám, merev altestét a lábam közé feszítve, kicsit kajánul, de nagyon érzékenyen, remegő ajkakkal mosolyogva rám, én csak megvontam a vállam, mintha nem is lenne olyan fontos, és bólintottam, határozottan, mert nem akartam eljátszani, hogy nem-is-tudom... Végeredményben pedig minden baráti tanács merőben hasztalan volt, rá két hétre én szakítottam Danival. Most is engedélyt adtam, már előre, kicsit ostobán, kicsit élvhajhászul talán, mert még csak meg sem csókolt eddig. Remélem, nem most fog, mintha rávetné magát a prédára. Ismét a tenyerét figyeli, nehogy kifújja kezéből a szél, elővesz egy cigarettapapírt, gyorsan megsodorja, filtert nem is készít hozzá, és már gyújtja is, nyakát mereven előretartja, két kezével óvja a széltől, homlokát megvilágítja az öngyújtó fénye, én meg csak bután mosolygok, zavarban vagyok, amiért figyelem őt, hiszen eddig mindig csak helytelenítettem, ha például Dávid... De ez most nem Dávid... Sőt én is kérek belőle. Soha nem szoktál?, kérdezi, megrázom a fejem, tartsd bent a füstöt jó hosszan, figyelmeztet, pedig ennyit azért én is tudok, kicsit gúnyosan nézek rá, minek képzel...?! És ahogy kifújom a füstöt, szinte lecsap... nem csókol meg, csak az ajkát érinti az ajkamhoz, meglepődöm, egy pillanatra hátrahőkölök, de ő velem együtt mozdul, értem már, gyorsan beszívja a füstöt, és elköhögi, elneveti magát. Ne haragudj!, suttogja, és még a kezemben a joint, végül én bújok hozzá, azt mondja, most már csak jobb lesz, megcsókolom, ahogy Danit is én csókoltam meg először, ugyanezzel a mozdulattal, lábujjhegyre állok, megfeszítem a nyakam, hogy a szájához érjek, ő pedig azonnal megdönti a derekát egy kicsit, hogy jobban az ajkamra tapadhasson, és nem finomkodik fölöslegesen egy pillanatig sem, ez most nekem is így jó, hamar a számba ereszti a nyelvét. A gyomromban dobban a szívem. A nyelve után kapok. Rászorítom ajkára az ajkam, megdönti a fejét, hogy jobban hozzám férjen. Szorosan öleli a derekamat, hozzám simul, amennyire csak bír, bár sokkal magasabb nálam. Átölelem a nyakát. Hevesen csókol, kitölti az egész számat, két oldalról kezemben tartom az arcát, érezni akarom. A merész kérdés aztán egészen váratlanul, bizonyára a fű hatására csúszik ki a számon: "Messze laksz?", mert hogy én nagyon. De ezt már nem magyarázom el neki, kérdésem önmagában is elég nevetséges, jobb, ha csöndben maradok, és nem szólok többet. Ismét mosolyra húzza az ajkát, és gyengéden a fülembe momolja: "Egyáltalán nem." Izgágán felvihogok, hozzá bújok, átölel, egy pillanatra kifejezetten boldogok vagyunk, mert nem is olyan kínos a kérdésem, és nem is olyan kínos a válasza. A joint időközben elaludt a kezemben. "Induljunk!", szól, és nem teszi hozzá, hogy mert hűvös van, vagy késő van, vagy bármi hasonló, nem kell magyarázkodnunk, nincs mit megmagyarázni. Valóban, a Belgrád rakpart mellett egy kis utcában lakik, addigra el is szívjuk az életre keltett jointot, leginkább ő, nekem jobb, ha nem túlzom el, éppen, hogy csak kijózanodtam a bortól, gin-tonictól, vodka-narancstól. Erősen magához szorít, egy ház kapujában meg is állít, szemközt fordít, megcsókol, a hajamba túr, keze végigfut a gerincoszlopomon, a nyakamtól a fenekemig, hirtelen izgulok fel, egy pillanat alatt tör elő belőlem. Átölel, a fülembe suttogja, Boglárka. Azt hittem, ebben a házban lakik, de kiderül, hogy még kettővel vagy hárommal arrébb, csak meg kellett csókolnia, érezni akarta az ajkamat, mondja. Ahogy a házukba lépünk, azonnal megcsókol ismét, érzem, hogy egyre hevesebb, egyre akaratosabban nyomul a csípőjével az alhasamnak. Én sem vagyok fából - minden mozdulata egy újabb mozdulatomat szüli. Felbotorkálunk a lifthez vezető lépcsősoron, közben ahol érjük, simogatjuk egymás, legfölül lakik, megbotlom az utolsó lépcsőfokban, de ügyesen elkap, megkapaszkodom a hátában, körmeimet szinte a húsába vájom, nem kérek bocsánatot, inkább megsimogatom a derekát, amint visszanyerem az egyensúlyomat, az izmos fenekét a farmernadrágon keresztül. Hívja a liftet, és míg az fölöttünk csattogva közelít, a fémajtóhoz szorít, szenvedéllyel csókolom a parfümtől keserű, izzadságtól sós nyakát. Még be sem csukódott mögöttünk a liftajtó, már meg is nyomja a négyes gombot. Elindulunk fölfelé. Egy pillanatra úgy tűnik, le fogja állítani a liftet, és, mint a filmekben, a falhoz nyom, félrehúzza a bugyimat, és se szó, se beszéd belém hasít. Még csak nem is lenne ellenemre, beismerem. De félreértettem a mozdulatát, csak a tenyerét támasztja meg, talán hogy megőrizze az egyensúlyát, míg jobb kezével a derekamat tartja, és a nyakamat csókolja. Ölét a csípőmnek nyomja, ujjai a fenekemre siklanak, majd a combomra, végigsimít rajta, és kicsit megemeli, hogy jobban a lábam közé nyomulhasson. Sóhajai visszhangoznak a fülemben, most már tényleg nem tartóztatja magát, borzongok, olyan izgatott vagyok, mint kamaszkoromban. Alig négy óra telt el azóta, hogy először láttam, és bár soha nem volt egyéjszakás kalandom, most nem bánom egy pillanatig sem, hogy ilyen könnyen megadom magam. A lift nagy zökkenéssel megáll, szinte végigrohanunk a folyosón, remegő kézzel keresi a kulcslyukat, és alig esünk be a lakásba, alig csapja be magunk mögött az ajtót, ismét magához ragad, és csókolja és harapja a számat, az arcomat, az államat, fülemet, nyakamat, lesiklik a mellemig, és a kis pólómon keresztül a mellbimbómnak veti magát, hogy alig állok meg a lábamon a bizsergéstől, mely végigszalad a hátamon, a combomon, egészen a bokámig és a fejem búbjáig, megtart a fenekemnél, de így sem bírom, nem bírok magammal, végül felemel, és visz magával a lakás mélyére, nem is tudom, merre, meddig, egyszer csak egy kanapén landolunk, azonnal tépni kezdi rólam a pólót, én is róla a pólót, határozottan és finoman fogja meg a mellem, az ajka közé veszi, a forróságától elönt engem is a hő, csak még jobban, de már nem tudom, hogyan is lehetséges ez, forog körülöttem a szoba, de már más ez a részegség, lassan hajnalodik, kiveszem a karján a nevetséges tetoválás formáját, sárkány, talán kígyó. Felgyűrődik a szoknyám, felemelem a fenekemet, hogy kihúzza alóla, és ahogy a liftben egy pillanatra hittem, félrehúzza a bugyimat, és arcát a két lábam közé veti, nem késlekedik, azonnal megtámadja szeméremajkamat. Lángnyelv fut keresztül a fejemen. Elveszítem a teret. Talán még fel is sikoltok. Karja a mellemig csúszik verítéktől síkos hasamon. Egy ideig hagyom, de nem bírok magammal, felemelkedem, eltolom a fejét, széles mellkasának támasztom a tenyerem, és hátratolom a kanapé másik végébe, közben már ki is csatolom az övét, segít kigombolni a nadrágját, felemeli a fenekét, hogy könnyebben letolja, és egészen az arcomba nyomja az ölét. Alsónadrágja is a csípőjéig csúszott, kitáncol mögüle a nedves makkja, lehúzom a nadrágot, hogy nehézség nélkül hozzáférjek, és a következő pillanatban megtöltöm vele az egész számat.
Egy pillanatig élvezem. Egy rövid másodpercig, hiszen izgatott vagyok, hiszen nagyon szép vesszője van, elég széles kalappal a tetején, szinte a torkomig csúszik. De alig mozdultam, és már el is megy tőle a kedvem. Pedig szép, nagyon szép, szebb, mint Dávid, és izgató, mégis... Csendben folytatom. Péter felnyög, többször is, és mégis... egy pillanatra nem értem, egy pillanatra nem érzem, mi közöm van hozzá, hogyan keveredtem ide, és miért hallgatom, ahogy élvez, miért egyezem bele, miért lenne szükségem erre, őrá. Mint megannyi más alkalommal. Egy pillanatra meghátrálok. De nincs időm. Elkap, felemel, nem tudom megtartani magam, hátradönt, szenvedély szikrázik a szemében, egy pillanat alatt lerántja a bugyimat, és míg én ijedten felkiáltok, ő fejét veszítve a lábam közé nyomul, nincs időm védekezni, széttárja a combomat, hátam görbén a kanapé támlájának feszül, fejem kényelmetlenül oldalra bicsaklik a könyöklő miatt, ahogy a csípőmnél tart, és erősen szorít, megdöbbenek, elnémulok, ahogy egyetlen mozdulattal belém hatol, nem is tudom, mikor volt ideje felhúzni egy gumit, elég vaskos, teljesen kitölt, még élvezném is, a testem élvezi, de nem értek egyet ezzel az élvezettel, valójában nem is akarom, mit keresek itt egy férfival, akit még sosem láttam. Egy pillanat alatt lehűl a vérem. Elakad a lélegzetem. Ő minden kontrollt elveszítve, csapongva a gyönyörében ki-be jár bennem, a hitben, hogy én ugyanúgy élvezem, de már nem tesz fel kérdéseket, falja a mellemet, nem reagálok, csapjak a kezére, vágjam pofon?! Mozdulatlanul, sokkban fekszem alatta. Nézem ezt a szépnek tetsző, állatias, remegő testet. Egy pillanat múlva összerándul. Mindjárt vége. Mindjárt összeomlik rajtam, és vége.
A fürdőszoba tükrébe meredek. Szemem fénye tompa, nyakamon hatalmas, seszínű folt. A szoknyám és a bugyim valahol a szobában hever. Szilánkosra tört csontokkal indulok megkeresni.
Szavazz Te is!

Átlag: 3.9 pont (29 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#10 t.555 2017. 08. 27. vasárnap 07:57
Cím nélkül is jó!
#9 Andreas6 2017. 08. 26. szombat 09:46
Nem bírtam végig olvasni, egy idő után csak itt-ott belekaptam, hátha kijön belőle valami? Nem jött! Egy erotikus oldalon olvasható írásnak kedvet kellene csinálnia, ez inkább elvette.
#8 ivol 2016. 05. 22. vasárnap 15:25
Érdekes pszhiés vallomás. Tipikus, amikor csak a saját vágyaink, gondjaink, fájdalmaink az elsődlegesek és akivel vagyunk már nem annyira fontos és nem figyelünk rá, a másik igénye nem érdekes. Nem akarjuk megérteni, elvagyunk magunkkal, elégedetten vagy elégedetlenül. Nincs kibeszélés, nincs kérdés, nincs magyarázat. Benyeljük az egész helyzetet és megyünk tovább, magunkkal. Sokan vannak, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, elvárásaikkal és pláné nem tudnak mit kezdeni a másikkal, nem kíváncsiak az igényeikre elvárásaikra.
Szóval kell a lélek, az érzelem, a hit a másikba és magunkban. Lehet érzelem nélkül sexszelni, de az egy egyszerű biológiai igény kielégítése, persze helyenként és időnként az is fontos, de hosszú távon elsilányul, egyre kevésbé fognak teljesülni az elvárásaink...
#7 feherkalman1 2016. 05. 4. szerda 09:00
Eldöndthetnéd hogy szükséged van e egy alapos kefélésre vagy nem.
#6 tutajos46 2014. 02. 4. kedd 07:02
egy szarság az egész.
#5 Salix 2004. 07. 9. péntek 10:13
Mi a francert fexel le mindenkivel, ha aztan meg szarul vagy??? Ennel lehangolobb sztorit nem olvastam meg itt. Osztom Gigasz javaslatat!
Annyit megjegyeznek, ha szolnal a fickoknak, hogy meg nem akarod a dolgot, egy kis idö kell, biztos megertenek...
#4 PER 2004. 01. 12. hétfő 11:23
Hát ez télleg gázz...végig se bírtam olvasni...mínusz pontozást is be kéne vezetni...vagy az 1 pont alatiakat kitörölni(persze ehhez kéne 0 pontos lehetőség is), ha 10 embernél több szavazta le...!!!
#3 Gigász 2004. 01. 10. szombat 09:52
Eggyetértek Nemtomki-vel ez a storry sux...törölni kéne vagy elküldeni valami depis showba felolvasásra..de az oldal attól még jó :)
#2 Nemtomki 2004. 01. 8. csütörtök 16:03
Baromira lehangoló :(. Vágykeltésre teljesen alkalmatlan. Inkább egy Kiskegyed cikknek tudnám elképzelni. Sorry
#1 Törté-Net 2004. 01. 7. szerda 00:00
Mi a véleményed a történetről?