A+ A-

A Császár kertje 5. fejezet

A császárnő aztán két nap múlva reggel férjével, és a testőrökkel bevonult a fővárosba. Félelemmel, vegyes ámulattal nézte a hatalmas császári rezidenciát. A szigeten lévő kis ékszerdobozszerű építmény után, szinte elveszett a hatalmas, arannyal, selyemmel díszített termekben. Mindenütt emberek nyüzsögtek. A császár a keleti szárnyba vezette asszonyát, és udvarhölgyei körében hagyta. Elfoglalta tehát a császárné a helyét a palotában. Négy hűséges testőre mindenhova követte. A kezdeti félelmek után megnyugodva, örömmel fogadta a követek feleségeit.

Finom selyem köntösében, kezében kézzel festett legyezőjével uralkodói látványt nyújtott. A tanácsbéli urak meg voltak elégedve, kivéve egy embert. Jan Szent, a kincstárnokot. Ő zsörtölődött azért, hogy a császári pár még mindig fent akarja tartani a költséges erődöt pár kilométerre, a császári palotától.

Este, amikor hazafelé lovagoltak, a császárné meg is mondta, a császárnak:

- Jan Szenre vigyáznunk kell! Ellenem van.

- Két emberem állandóan figyeli délután óta.

Ebben meg is nyugodtak. Jü Sziangh - Liu hamar barátokra lelt az udvarnál. Udvarhölgyeivel kedves volt, így közvetlen hangvételű lett a társalgás körülötte. A vendégek, főleg a tartományi vezetők, és a külföldi követek feleségei el voltak bűvölve, nemcsak vendéglátói képességeitől, hanem karcsú alakjától, és szép arcától is. Egy dolog zavarhatta csak a vendégeket. Az állandó, nagy létszámú testőrség.

Eltelt a sugárzó tavasz, és beköszöntött a rekkenő nyár is. A rizsföldeken térdig a vízben hajladoztak a parasztok. Esténként, a császári pár a kerti tavacskában úszkálva hűtötte le magát.

- Örülök, hogy visszatérünk ide minden este - húzta föl magát a tavacska partjára Vu Ven - Sziung. Testéről csorgott a víz. Jü Sziangh - Liu szerelmes szemmel nézte férjét, akinek bőrét a lenyugvó nap aranyos pirosra festette. Haján szikráztak az utolsó sugarak. Aztán körüljártatta a szemét a kerten. A fák hatalmasra nőttek, a nyírott bokrok pedig belesimultak az esti szürkületbe. A tavacskát kezdte belepni a lótusz levele, és imitt - amott már egy - két bimbó is megjelent a hatalmas levélcsészék között. Az egész hely hihetetlen nyugalmat árasztott. A császárné ismét férjére nézett, és boldogan látta, hogy őt nézi szerelmes szemmel. Odaúszott a parthoz, és férje mellé szállt ki. Mellé ült, és a fejét a vállára fektette. Mezítelen hátát a napközben felmelegedett forró szellő szárítgatta. A császár átölelte, és forrón megcsókolta hitvesét. Jü Sziangh - Liu hanyatt dőlt a puha pázsiton, és férje kezét a mellére vonta.
Az örömmel játszadozott a puha kis halmokkal, aztán lehajolt, és finom kis csókokat lehelt a meredező bimbókra. Az asszony halk ki nyögésekkel nyugtázta férje közeledését, majd finom kis kezét barlangjához csúsztatta. Lassú mozdulatokkal kezdte ingerelni magát. Szeme kinyílt, és mereven nézett a csillagtalan égboltra. A császár most lejjebb csusszant, és nyelvével illette Jü Sziangh - Liu kéjbimbóját. Hosszan, gyöngéden vezette végig a gyönyör útján, minek végén, az asszony, ismét beléphetett az Istenek kertjébe, egy pár pillanatra.

Ezután kezébe vette férje merev jáderúdját, és a két melle közé fogta. A férfi örömmel húzogatta a kis mesterséges barlangban falloszát, egész közel kerülve a kielégüléshez, mikor már nem bírta tovább, az asszonyba hatolt, és mélyen benne eresztette ki magját. Azon esték egyike volt ez, mikor a trónörökösre is gondolniuk kellett.

Pihegve feküdtek a füvön, közben egymás kezét fogva. Az asszon elgondolkodva bámulta a felkelő Esthajnal csillagot.

- A Keleti - tartomány követének a felesége, egy kicsit együgyű - szólalt meg a császárné.

- Igen, én is észre vettem.

- Azt mondták a kísérő hölgyek, hogy valami súlyos betegsége volt gyerekkorában, és ettől maradt vissza.

- Lehet, én nem beszélgettem erről a követtel - a császárné felállt, és felvette a köntösét. A szigetecske tövében egy hatalmas lábastál állt, tele faszénnel. Itt sütötték a vacsorát. Az asszony odalépett, és meggyújtott egy ágacskát, aztán a fák ágai közé lógatott lampionokhoz lépett, és sorba villantotta fel őket. A kis teret elöntötte a kellemes sárga fény. A császár is magára kapta selyemköntösét, és leült a teázóasztalka mellé, amely a lábastál mellett állt. A császárné friss teát, és süteményt hozatott, aztán leült az odakészített párnákra, hátát a lábastál langyos falának vetette, mert már kezdett fázni, és mosolyogva, teát kortyolgatva belekezdett a következő mesébe, miközben a fák ágaira akasztott szélharangok csendesen csilingeltek:

Ötödik mese:

A nagyúrról, és a bolondlányról

Nyár este volt. A nagyúr az erdejét járta, és vadászott. A csalitos, ahova bevette magát, a patakhoz vezetett. A hold bevilágította a vízesést, ami pár méterről szakadt le. A nagyúr leguggolt a bokrok között, és várta, hogy szarvas, vagy vaddisznó jöjjön le a patakra inni. Szél alig rebbent, és a föld, csak úgy ontotta magából a nyári nap melegét. A vízesés dübörgése, elnyomta az erdő neszeit, így a vadász csak szemére hagyatkozhatott.

Egyszer csak, nyílt a szemközti bokor. A nagyúr, már célzott is nyilával, ám legnagyobb meglepetésére egy lány lépett ki onnan. A patakba gázolt, aztán ledobálta magáról a ruháit, és a partra dobálta. Karcsú volt, és magas. Haját feltűzte a fejetetejére, és így szabadon látszott hattyú nyaka. Formás karjait, amikor felemelte, kerek mellei megemelkedtek, és gyönyörű bimbói az égnek meredtek. A vízesés alá állt, és a kezében lévő szappannal mosni kezdte magát. A férfi felismerte, ő volt Li - Sufang, a parti szappanárus bolond lánya. Már régen is megnézte magának. Szép, formás leányzó volt, elvitte volna magához ágyasnak, de a többi kedvese nem örült volna neki, így csak mohó pillantásokat vetett rá, amikor a házuk előtt lovagolt el.

Közelebb osont a vízeséshez. Ott volt előtte a lány kéznyújtásnyira. Kezében a szappannal bejárta teste minden hajlatát. Közben halkan énekelt:

Az én szeretőm, az Éjszaka,
Ágyterítőm most az ég alja,
Nászlepedőm a fű bársonya,
Nem vagyok más, csak apám lánya.

A nagyúr szíve megtelt, vággyal. Ez már majdnem szerelem volt. Kilépett a bokrok takarásából, és itta szemével a lány arcát, testét. Az megriadva rohant a holmijáért.

- Ne szaladj, el! Nem akartalak megriasztani! - a lány kiszaladt a túlsó partra, és maga elé kapta a földön fekvő ruhákat, de ott megállt. A férfi átgázolt hozzá, és szelíden megfogta a kezét.

- Ugye, tudod, hogy ki vagyok?

- Vang Li - Cson, a hűbérúr - mondta a lány remegve, és arcára kiült a bolondok bárgyú mosolya.

- Látod, bebizonyítom, hogy nem kell tőlem félned - mondta a férfi, és elkezdte magáról dobálni a ruháit. Fél perc múlva ott állt ő is anyaszült meztelenül, a lány pedig leplezetlen érdeklődéssel nézte megmerevedett jáderúdját.

- Tanítsál meg arra a dalra, amit előbb énekeltél! - kérte a nagyúr a lányt.

- De azt én, csak fürdés közben szoktam.

- Hát akkor fürdess meg! - mondta a férfi, azzal beállt a vízesés alá. A lány bátortalanul lépett mellé, és szappanozni kezdte a nagy, széles hátat, közben pedig énekelte a dalt. A férfi pedig egyre jobban élvezte a mozdulatokat. A lány elé lépett, hogy a mellkasát is lemossa, mire a férfi megcsókolta. A lány el akarta tolni magától, de a férfi nevetve mondta:

- Most én jövök - azzal elvette a szappant, és mosdatni kezdte a lányt. Előbb nyakát, formás melleit, majd a hasát, és végül a lábai közé nyúlt, és barlangját izgatta nedves, szappanos ujjaival. A lány most már maga tartotta a száját csókra, és mohón itta, a még nem érzett ingereket. A férfi ölébe kapta, és kivitte a partra. Hanyatt fektette, és hasát, ölét csókolta, majd gyöngéden a magáévá tette. A lány pedig a bolondok jellegzetes nevetésével látogatott el a gyönyörök kertjébe.

Másnap, Li - Sufang a falu legszélső házával szemben ült, a patak partján, és lábát a vízbe lógatta. Bánatos szemmel nézett a nagyúr palotája felé. Az asszonyok jöttek mosni, és mind sorban betértek a házhoz, szappanért. A lány anyja pedig elbeszélgetett velük egy kis ideig.

- Valami tegnap történt ezzel a lánnyal. Először nem lehetett vele bírni, olyan boldog volt, aztán meg teljes letargiába esett.

- Hol volt tegnap este?

- Valószínűleg fürödni, a vízesésnél.

- Hú, biztosan valami démon szállta meg - káráltak az asszonyok, és kisiettek a megátkozott házból.

A lány pedig minden este kiment a patakhoz, de a férfi többet nem látogatta meg. Ült hát naphosszat a patak mellett, nézte, ahogyan az asszonyok mosnak, és énekelt:

Szeretett a nagyúr engem,
Szeretett, de elhagy engem,
Én már ugyan nem szeretem,
Nem kell nékem, a szerelem.

Az asszonyok súgtak - búgtak, és vizsla szemekkel nézegették a lányt, aki elkezdett gömbölyödni.

Eközben a nagyúr felesége is teherbe esett. Hatalmas izgalommal várták a kis jövevényt. Nem is volt hiba, addig, míg egy este az asszony sápadtan nem várta haza a férjét:

- Menj, a bábáért, bajom van.- a férfi pedig két szolgával rohant a bábáért. Rohanva is jött a nagyságos asszonyhoz a bába, megnézte a kezét, és az arcát, aztán kiküldött mindenkit a hálóból. Vagy negyed órát volt benn, aztán Vang Li - Csonhoz sietett.

- Nem kell félni, ha fekszik az asszonyka, nem lesz baj.

Az asszony pedig hét hónapig feküdt. Terhe egyre fárasztóbb volt. Feneke, háta fájt az állandó fekvéstől. A szolgálók pedig meg sem állhattak előtte, mindenkibe belekötött. Aztán egy téli napon hatalmas sikítás rázta meg a nagyúr házát. Rohantak az asszonyhoz, és rémülten látták, hogy körülötte minden csupa vér. Szalajsztottak a bábáért, de mire megérkezett, az asszony már megszülte halott gyermekét.

A bába megvizsgálta, és szomorúan ment a nagyúrhoz.

- Nem az a baj, nagyságos uram, hogy a gyermek meghalt, hanem az, hogy a nagyságos asszonynak nem lehet több gyermeke - a férfi arcát a tenyerébe temette, és teljesen tanácstalan volt.

- Van ám nekem, egy ötletem - suttogott a vénasszony - Ma szülte meg a fiacskáját a faluban Li - Sufang, a bolond lány. A maga gyermekét szülte meg, megismertem a lapockája alatt lévő hold alakú anyajegyről. Cseréljük ki a két csecsemőt - Vang Li - Cson elcsodálkozott. A gondok - bajok között, el is feledkezett szegény lányról. Most meg vegye el a gyermekét is? De, a fiúcskának nála jobb dolga lenne. A lány bolond, nem is tudná ellátni. Szégyenkezve, lelkiismeret-furdalás közepette beleegyezett. Így a fiúcska a nagyúr feleségéhez került.

A bolond lány pedig eltemettette a halott gyermeket. Tavasszal pedig megint a patakparton üldögélt, és énekelt:

Van én nékem szép fiacskám,
Szép, nagy úri házban él ám,
Arany kanállal etetik,
Ha elfárad, ágyba teszik.

Az asszonyok mosolyogva néztek rá, és azt gondolták, hogy a gyász még jobban elvette az eszét.
Szavazz Te is!

Átlag: 6.24 pont (92 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#5 t.555 2017. 08. 23. szerda 05:07
Jó lehetett abban a korban!
#4 Andreas6 2017. 02. 9. csütörtök 11:32
Ez a történet kissé gyengébbre sikeredett - persze csak a többivel összehasonlítva.
#3 feherkalman1 2016. 02. 7. vasárnap 06:11
jó lehetett akkor élni.
#2 tutajos46 2013. 12. 20. péntek 07:33
Jó volt abban a korban az uralkodónak.
#1 Törté-Net 2003. 08. 6. szerda 00:00
Mi a véleményed a történetről?