A+ A-

Angyal

December közepe felé a kirakatok megteltek karácsonyi hangulattal, az áruházak hangszóróiból mézédesen áradt Bing Crosby hangja, én pedig újra elővettem azt a piros gyapjúkabátot, amit tavaly kaptam Tőle. Úgy festettem benne, mint a Mikulás manója: azt mondta, jól áll nekem a piros, még ha nem is szeretem ezt a színt. Két éve, amikor először karácsonyoztunk együtt, egy pár piros csizmával ajándékozott meg, tavalyelőtt ezüstrókából készült kézmelegítővel és sapkával. Furcsa volt csaknem egy év után nem fekete ruhákat viselni.

Egy hét múlva lesz az évfordulója, hogy meghalt. Mindig tudtam, hogy ami köztünk kialakult, soha nem szűnhet meg: egy megfáradt, lélekben öreg ember volt, amikor először találkoztam vele; húsz évesnek látszott, száznak érezte magát. Úgy hittem: én vagyok az Ő karácsonyi angyala, egy örökké vidám, optimista és bohó kislány, aki ezerszer rántotta fel a mélypontról, és aki az időnként felbukkanó depressziós rohamait nem csak tolerálni, hanem kezelni is tudta. Kimondatlanul is ott bujkált a szívemben az ígérete: amíg a halál el nem választ. Meg akartuk várni, amíg mindketten lediplomázunk, csak utána akartunk összeházasodni; de már előre elterveztük, milyen bútort veszünk a gyerekszobába, és milyen nevet adunk a kicsinyeinknek. Ez egy gyönyörű és sírig tartó szerelem, és nem beszélhetek róla múlt időben: mert noha tudom, hogy sosem láthatom újra, és nincs mennyország, ahol ismét Vele lehetnék, én akkor is hűséges leszek hozzá. Ő volt az első és egyetlen férfi az életemben, és senki sem töltheti be a helyét sem az ágyamban, sem a szívemben.

Amikor egyedül maradtam, kezdtem megváltozni: talán átköltözött belém az Ő sötétsége, fájdalma és magánya, amelyet én is csak enyhíteni tudtam, eloszlatni nem. Fekete ruhákat kezdtem hordani, először csak a gyász jeleként, aztán egyre inkább úgy éreztem: nem tudnék más színt felvenni. Feketére festettem a hajam, a körmeim, egyre sötétebbre sminkeltem az arcom, amíg olyanná nem váltam, mint a gót csibék. Éjjel-nappal az Ő régi lemezeit hallgattam, aztán egyszerre eszembe jutott, hogy elmehetnék egy ilyen koncertre. Sosem vitt magával, mert féltett, és mert szeretett volna megőrizni engem annak a Csajkovszkij-rajongó porcelánbabának, amilyennek az eszményeiben elképzelt. Az voltam, ami Ő nem; mostanra azzá váltam, ami Ő volt valaha: öngyilkos és önpusztító hajlamaival küszködő, emberi roncs.

Aznap este is egy koncertre tartottam, egy lepusztult és szétőrjöngött rock-klubba. Félelem nélkül jártam ezeket a helyeket, szinte kívántam, hogy történjen velem valami - üssenek le egy verekedésben, törjön össze a színpad előtt ugráló tömeg; bármit szívesen fogadtam volna, hogy átélhessek egy életközeli élményt. Haldokoltam.

A hátsó sorokban álltam, onnan kurjongattam és üvöltöttem, noha nem hallhattam a saját hangomat sem: a sötétségben csak a színpad ragyogott, az erősítők ontották magukból a dobok, basszusgitárok és szintetizátorok hangjának egyvelegét. Körülnéztem, és tőlem nem messze, az egyik sarokban támaszkodva megláttam valakit, akin megakadt a szemem.

Magas volt, egy-másfél fejjel tornyosult fölém, szőkésbarna tépett haja a vállát verte, a szemét takarta - mégis, érdeklődő távolságtartással figyelte a tomboló zenekart és közönségét, egyenfekete ruhája beleolvasztotta őt a terem árnyékos szegletébe. Közelebb léptem hozzá, és ismerősként kezdtem üdvözölni a vonásait: ugyanaz a felsőbbrendű, nihilista arc, ugyanaz a hanyagul elegáns tartás. Amikor megérezte, hogy figyelik, felém fordította a fejét, és tetőtől talpig végigmért: úgy festhettem, mint egy rossz drogos. Az elmúlt évben szinte csontig soványodtam, a néhány hónappal ezelőtt még feszülős bőrnadrágot oldalt már nem tudtam elég szorosra húzni, a lenge topból szinte alig látszottak kidomborodni elcsenevészült melleim. Még közelebb léptem hozzá, és nem akartam hinni a szememnek: a halottak nem térhetnek vissza. Csak egy fiú, aki hasonlít rá, nem több. Talán nem is hasonlít annyira, mint gondolom, csak megszépítem, olyannak akarom látni.

Mikor már csak néhány lépés választott el tőle, ellökte magát a faltól és ő jött elém: még a magas sarkú csizmában sem értem fel a válláig, emlékeimben aszúbor-színű szemei a félhomályban szénfeketének tűntek. A józaneszemet itt vesztettem el, nekiugrottam és átöleltem a derekát, a szívére szorítottam a fejem, és keserves sírásba kezdtem - nem hallotta és látta senki, a zenészek még a korábbinál is nagyobb hangzavart csaptak. Ez a vadidegen srác nyilván azt hihette, hogy nem vagyok normális, vagy csak nagyon ki lehet éhezve; és a leszólításnak egy nagyon speciális formájával igyekszem magamnak partnert fogni. Aztán megéreztem a kezét, amint átkarolja a vállamat, s a másik tenyere vigasztaló mozdulattal végigsimít a fejemen. Felpillantottam rá, de a könnyektől és a sötéttől csak homályosan vehettem ki, ahogyan gyengéden rám mosolyog. Megfogtam a kezét, és kifelé húztam magam után az előtérbe.

A vízállónak árult smink groteszk bohóccá rajzolta az arcomat, ő törölgette le a szemem alól a makacs, fekete csíkokat. Még mindig mosolygott, mint egy jóságos, szent ember vagy egy angyal. Mondani akart valamit, de én felemeltem a kezem és határozottan befogtam a száját. Nem akartam hallani valaki más hangját a halott szerelmem szájából. Lábujjhegyre emelkedtem, a vállaiba kapaszkodva ösztönöztem rá, hogy hajoljon lejjebb, és megcsókoltam. Először meghökkent, azután megadta magát, végül viszonozta a csókot: a nyelve lassú volt, izmos és keskeny, amilyennek az emlékeimben élt. Köréfonódtam, az egyik lábammal átkulcsoltam az övéit, kezeim a hátába kapaszkodtak a bőrdzsekije alatt. Órákig képes lettem volna így maradni és érezni a bőre illatát, ám mégis lassan lefejtettem magam róla, és sírástól kaparós hangon csak annyit tudtam mondani:
- Kérlek vigyél haza.

Az éjszakai buszon ülve sem szóltunk egymáshoz. Némán fogta csak a kezem, amely sápadtan kandikált ki a piros kabát ujjából. A vállára hajtottam a fejem, és igyekeztem kiüríteni a fejem. Ennek ellenére a szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok ott keringtek a fejemben: ez nem Ő, te is tudod, csak hasonlít rá, nagyon hasonlít, de mégsem lehet Ő; nem feküdhetsz le egy vadidegennel, csak mert hasonlít a halott szerelmedre, ezzel sárba tipornál mindent, amiben hiszel és amihez tartottad magad!
Ha valóban szükségem lett volna valakire, aki kielégíti a testi igényeimet, arra ott lett volna az öccse. Mindkettőnknek egyformán hiányzott, a temetés utáni halotti toron úgy öleltük egymást sírva, mintha mindketten ugyanazt veszítettük volna el. Nagyon jó testvérek voltak, de többet is jelentettek egymásnak ennél: amikor az apjuk elhagyta őket, a szerelmem vette át a családfő szerepét, példaképpé vált az öccse számára. Tökéletes alkalom lett volna, hogy egymásra találjunk - de nem osztozhattunk volna másban, csak a fájdalomban.

Így hát, amikor nagyon egyedül éreztem magam éjszakánként, magamhoz szorítottam a párnáját, felvettem a régi ingjeit, és napról napra riadtabban eszméltem rá, hogy az illata hogyan tűnik el belőle és hogyan veszi át az enyémet. Elképzeltem, hogyan simogatta a derekam, a térdem, hogyan csókolta a vádlim és harapta a nyakam - aztán a kezem magától kezdte cirógatni a testem, én pedig átengedtem magam valami kétes és hazug gyönyörnek. Egy ujj, kettő, egy vibrátor - soha nem tudta visszaadni azt az érzést, amelyet az élő és lüktető húsa nyújtott. Újra és újra visszajátszottam magamban az első szeretkezésünket, amikor még nem az öröm, hanem a fájdalom juttatott el a csúcsra. Nagyon hosszú időbe került, amíg megtanultam vele élvezni: húsz év önkielégítési gyakorlata után nehezen szoktam át egy merőben másfajta ingerlésre. Eleinte megjátszottam, hogy nekem is jó, és az agyam így is érezte; mert boldoggá tett a tudat, hogy neki örömet okozok. Aztán amikor hosszú hónapok, talán egy év után a belső izmaim kellően megerősödtek, valami végletesen megváltozott. Attól kezdve teljesebbnek, még inkább nőnek éreztem magam; öntudatosan mertem kezdeményezni és nem szégyenkeztem többé a saját vágyaimon. Amikor mélyen vallásos családom rájött, miket művelek, már fel mertem vállalni azt, hogy a testi szerelem ugyanúgy az életem része lett, mint az evés és az alvás. Akkor költöztünk össze a lakásba, amit a nagynénémtől örököltem.

A kis lakótelep szélén állt meg a busz, az idegenbe karolva lassan bandukoltam a házunk felé. Három évig éltünk itt, a legtökéletesebb harmóniában; minden szobát és minden bútordarabot "felavattunk", tükröket állítottunk a hálószobánk négy sarkába, és egymást ölelve aludtuk át az éjszakákat. Az ölelésnek különleges jelentősége volt mindkettőnk számára: ettől úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok, hogy valaki megvéd engem és gondoskodik rólam; számára pedig ez egyfajta szimbólum volt: az elfogadásé, a nyugalomé. Előttem csak futó kapcsolatai voltak, egy-két éjszakára, néhány hétre szóló kalandok, s nem tudta, mi hiányzik az életéből. Az ölelésben kapaszkodót és meghittséget keresett, egy helyet, ahol végre otthon érezheti magát.

Amikor beléptünk az előszobába, nem bírtam megállni, hogy ne karoljam át a fiút: olyan szorosan simultam hozzá, mintha ki akarnám szorítani a levegőt kettőnk közül. Ő levette a fejemről a szőrmesapkát, ujjaival belefésült a hajamba, és puha csókot nyomott a homlokomra. Nem bírtam tovább - majdnem egy év múlt el, s amikor gyengédségre vágytam, csak újra elolvastam az Ő leveleit, elővettem a fényképeit; ám most nem ennek éreztem az idejét. Önáltatás lett volna a további előjáték: csak arra vágytam, hogy a meztelen ágyékunk összeérjen, és azt képzelhessem, hogy újra együtt vagyunk.

Nem őt kezdtem vetkőztetni, hanem saját magamat: semmi szükség nem volt a lassú erotikára. A fogasra akasztottam a piros kabátot, levettem a csizmám, s ő csak némán állt és figyelt. Amikor a bőrnadrág fűzőjét kezdtem oldozgatni, akkor értette meg, hogy nem kívánok vele a továbbiakban érzelegni, s ekkor ő is vetkőzni kezdett. Egy perccel később ott álltunk egymás előtt: ő fekete boxeralsóban, én bugyiban-melltaróban, s talán arra vártunk, hogy a másik tegye meg a kezdő lépést. Eddig én vállaltam magamra a kezdeményező szerepet: a fiú talán azt hitte, profin bánok az egyszeri használatra felszedett férfiakkal, ám nekem pont ettől a másik, meztelen testtől szállt inamba a bátorságom. Nem tehettem meg. Nem hazudhatok magamnak ekkorát, és nem használhatok ki valakit így - a férfiaknak talán ez könnyű és elfogadható, de én nem és nem tudom megtenni!

Egy lépéssel megrövidítette a köztünk lévő távolságot, a tenyerébe vette az állam, és felfelé billentette az arcomat, hogy a szemembe nézhessen. Látta rajtam, hogy most már félek és reszketek, amiért meggondolatlanul idáig merészkedtem és most már visszafordulni sincs bátorságom.
- Akarod, hogy elmenjek? - kérdezte. És még a hangja is az Övé volt, határozott és mégis lágy, mint amikor régen a nevemen szólított és azt súgta, szeret.
- Nem. - megráztam a fejem, röpültek szanaszét a szemem sarkából a könnyek.
Ekkor ismét köré fonódtam, mint a koncertterem előterében, végigcsókoltam a szegycsontja vonalát, majd villámgyorsan a metszőfogaim közé kaptam az egyik mellbimbóját, s gyengéden ráharaptam, épp csak annyira, hogy felszisszenjen tőle. A medencémet előredöntöttem, így épp odaszorult az alsónadrág mögül kidudorodó tagjához.
- Illetve... ha jobban belegondolok... igen, szeretném... - azzal kéjesen körbenyaltam az előbb megfenyített mellbimbót, majd ráleheltem, és elégedett mosollyal konstatáltam, ahogy a hátán végigfutott a hideg.

A fiú erősen a fenekembe markolt, majd alatta összekulcsolva a kezeit felrántott a derekáig, én pedig átkulcsoltam a lábszáramat a háta mögött, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. Nem voltam már olyan nehéz, hogy ezt a műveletet egy közel két méter magas és kilencven kilós ember ne végezhesse el könnyedén - így, a tenyerében vitt be a hálószobába. Abban a pillanatban minden eszembe jutott, csak éppen az nem, honnan tudja, melyik ajtó vezet oda.

Reggel nem vetettem be az ágyat, a japán kandzsikkal mintázott paplanok és párnák szanaszét hevertek, ahogy éppen magukra hagytam őket. Végigfektetett az ágyon, az egyik kispárnát a fejem alá gyűrte, a paplant pedig a földre dobta. Mellém feküdt, egyik kezével a tarkómat támasztotta meg, hosszú ujjaival a hajamba túrt; a másik keze lassú köröket rajzolt a mellkasomra, s bekukkantott a melltartóm kosarába. A mellbimbóm hegyesen előre meredt, s hozzádörzsölődött a tiszta pamuthoz - imádtam ezt az érzést. Miközben lágyan csókolta a felkarom bőrét, a vállaimat, az ujjai már-már kegyetlenül belecsíptek a mellbimbómba, a fájdalom a gerincemig futott, de még ezért a fájdalomért is hálás voltam.

- Így szereted, igaz? - ezúttal a másik kezével markolt bele a hajamba és erősen húzni kezdte; mintha a párna próbálta volna beszippantani; közben ajkaival a számra tapadt, fogaink összekoccantak, martuk és haraptuk egymást.
Valóban így szerettem, átadni magam valakinek és engedni hogy tegyen velem, amit csak akar. Tőle bármit a szeretet megnyilvánulásaként fogadtam, a gyönyört is és a fájdalmat is, hiszen minden, amit Tőle kaptam, szent volt számomra. Ezért idővel elválaszthatatlanul összefonódott ez a két végletérzés, és minél nagyobb fájdalmat okozott nekem, én annál boldogabb voltam.
A fiú pedig egy szeizmográf érzékenységével sejtette meg, mikor elég már, és mikor lesz az éppen jóból túl sok; ekkor ellazult körülöttem a szorítás, meglágyultak a csókok, megszelídültek az érintések. Rámosolyogtam, és a hátára fordítottam, majd a fenekére ültem és elkezdtem masszírozni a hátát.

Először csak lassú, daraboló mozdulatokkal gyúrogattam az izmokat a vállain, a nyaka körül; majd a hüvelyk-, mutató-, és középsőujjammal zongorázni kezdtem a lapockái között. Soha olyan különös lapockákat nem láttam még: szabályosan háromszögletűek voltak, a bőr vékonyan feszült rajtuk, és erősen kiemelkedtek a hát vonalából. Előre hajoltam és megcsókoltam őket, homlokomat közéjük érintettem és élveztem a tapintásukat, a formájukat. Ekkor elfordult alattam, engem is magára rántva, így végül a mellkasára gördültem, arcunk egymással szembe fordult. Hogy viszonozza a szívességemet, kikapcsolta hátul a melltartómat, majd félrehajította; és erős, magabiztos ujjaival az én hátamat kezdte masszírozni. Az állandó feszültségtől tele voltam csomókkal, szinte megváltásként fogadtam az érintését, kéjesen doromboltam, mint egy macska. Aztán egyszerre csak abbahagyta, én pedig kérdő pillantással fordultam felé, folytatást remélve - ő azonban csak mosolygott telhetetlenségemen, és megcsókolta az orrom hegyét. A hátamra fordított és mellém térdelt, hogy kedvére simogathasson és játszhasson velem.

A nyakamat kényeztette, a fülem mögötti érzékeny részt, a bőrt a foga közé vette, nyelvét futtatta végig rajta, néha erősebben rá is harapott; közben kezét egy pillanatra sem vette le a melleimről, azokat markolta és szorongatta. Hirtelen tiszta erőből megharapta a nyakam és a vállam összeívelésénél a húst, majd vámpír módjára szívni kezdte - tudtam, hogy gyönyörű lila folt marad belőle, ha ezt továbbra is hagyom, de már a puszta gondolat is gyönyörrel töltött el. Vámpírok voltunk mindketten, egymásból táplálkozó szerelmes vámpírok: én az ellentétes oldalon tapadtam a nyakára, körmeimet a hátába vájtam és nem engedtem el hosszú percekig. Talán elvesztettem az időérzékemet és nem is tartott olyan sokáig, de amikor az éjjeliszekrényig nyúltam és felkapcsoltam az olvasólámpát, szinte elborzadtam attól, amit egymással műveltünk. A kéklő-vöröslő véraláfutások a nyakán azonban csak egy még kellemesebb dologra irányították a figyelmem.

Csókokat maguk mögött hagyva az ajkaim vándorútra indultak a nyakától lefelé, követve a mellkasa domborulatát, lapos és szelíden izmos, szőrtelen hasának ívét, míg a köldökéhez érve az orrom belegabalyodott az illatos szőkésbarna szőrszálak erdejébe. Lassan lejjebb húztam az alsónadrág derekát, és minden felbukkanó négyzetcentimétert csókokkal borítottam be. A sűrű rengetegből aztán hirtelen előbukkant a várva-várt tag; nagyobb volt és vastagabb annál, mint amihez szokva voltam eddig. Első pillantásra azt gondoltam: hová fogom ezt én tenni? Bár filmeken és barátnők meséi alapján tudtam, hogy ez még mindig csak egy erős közepes méretnek felel meg, nekem eszembe jutott, hogy milyen szűk és rövid a hüvelyem, s ez eddig is mennyi kellemetlenséget okozott. Ám a lüktető szerszám elterelte gondolataimat az aggályaimról, és játékosan megcsókoltam a fejét.

A fiú felsóhajtott a váratlan kontaktus érzetétől, és kissé előrebillentette a csípőjét - ám én nem hagytam magam sürgetni. Komótos nyelvcsapásokkal körbetáncoltam a makk tetején, amely kilátszott a fityma alól, nyelvemmel megpróbáltam behatolni a feltárulkozó, alig tűszúrásnyi lyukba. Azután végigkövettem a fehéren lüktető eret, amely a bájrúd alsó részén húzódott, ujjaimmal pedig gyűrűbe vontam és szorítani kezdtem a tövénél, hogy telepumpálódjon vérrel. Csak ekkor hajoltam rá és engedtem le a garatomig - tovább ugyanis sosem ment, csak a fulladásos halál vagy a szájzár kockázatával. Föl-le mozgattam a fejem, ajkammal rászorítva és a nyelvemmel élénken nyalogatva; szopogattam a makkját, mintha cukorka vagy fagylalt lenne. Az a maroknyi rész, amely sehogyan sem akart a torkomon lecsúszni, egy kis csalás révén ugyanazt az érzetet kapta: kezemmel rámarkoltam és a fejem mozgásával összhangban vontam rajta fel és le a bőrt. Néhány perc elég volt a különböző és külön-külön is hatásos technikák rendszertelen váltakozásával, mire elsült: megremegett az ajkaim között és a szájpadlásomra spriccelte a híg és sós ízű nedvet.

Mindketten megpihentünk ezután: a fiú próbált erőt gyűjteni az újabb rohamhoz, én pedig ismét mellé feküdtem, csókolni kezdtem és a szájába köptem azt a kevés magját, amit nem nyeltem le. Nem háborodott fel rajta, s e gesztus afrodiziákumként hatott rá, feltüzelte a vágyát, hogy ő is ugyanazt nyújtsa nekem, amit én adtam neki. Egyetlen ügyes mozdulattal rántotta le rólam a sokat szenvedett és átnedvesedett bugyit, majd amennyire csak tudta, szétterpesztette a lábaimat s alaposan szemügyre vett. Nyilvánvalóan sejtette, hogy mi a legfőbb erogén zónám, ezért arra próbált hatást gyakorolni: az agyamra. Buja, vágytól fűtött hangon kezdte ecsetelni, amit lát:

- Már a külső ajkaidat is nyálka borítja... valószínűleg nagyon fel lehetsz ajzva, ha csak így árad belőled a nektár... - azzal ujjaival végigsimított a két kis domború halmon, majd kezét az orra elé emelte és megszagolta; ezután elismerően füttyentett és közelebb hajolt hozzám.
- Milyen kis fodrosak és vörösek a kisajkak... és itt, ez a kis borsó, hát ez vajon mi lehet?
Felsikítottam, amikor rátapasztotta száját a csiklómra, nyelvével játszott vele, meg-megszívta kissé, majd elengedte. Ujjhegyeivel gyengéden széthúzta az ajkakat és tovább ecsetelte, hogy mit lát: engem már félig a szégyen, félig az izgalom kezdett mind közelebb vinni a csúcs felé. Hosszúkás, kissé sasformájú orra hegyével belém hatolt, orrnyergével fel-le dörzsölgette a hosszanti vágást - ekkor döntöttem úgy, hogy elég lesz a játszadozásból.

- Tedd belém - kértem ellentmondást nem tűrő hangon.
- De hát még... - kezdett tiltakozni.
- Nem érdekes. Az utójáték fontosabb mint az előjáték.
Négykézláb feljebb kúszott, a fejem mellől felragadott egy másik párnát és a fenekem alá tette; karjaival a hátam alatt támaszkodott meg, miközben én megfogtam az ismét éber hímtagját és a combjaim közé vezettem.
Emlékek rohantak meg, ezer és ezer emlék, amely mind ugyanarról szólt de mindegyik máshogyan, s szabad karommal a lámpa kapcsolójáért nyúltam, hogy ne lássa, amint újra könnyek gyűlnek a szemembe.

Valóban fájdalmas volt és nem is tudott teljes hosszában belém hatolni, ahogyan azt előre sejtettem. Ekkor jutott eszembe az is, ami az este folyamán elkerülte a figyelmemet: nevezetesen, hogy már egy éve nem szedem a tablettát és minden más védekezési módszert hanyagoltam alkalmazni. De most már minden mindegy volt, átadtam magam ennek az idegennek, aki egyszerre visszaváltozott az én szerelmemmé. Felemeltem a karom, és megsimogattam az arcát, az utcai lámpák kívülről beszűrődő fényében tökéletesen ki tudtam venni a jól ismert anyajegyeket a mellén, egy karcolásnyomot a kulcscsontja alatt, amit én okoztam egyszer, véletlenül. Látni véltem, hogy a lapockáiból csontok és tollak és hús sarjad ki, s egyszerre csak két hatalmas, fekete hattyúszárny borult rám védelmezőn. Körülölelt, alám simult, mint egy puha takaró, és már csak ketten voltunk: ő és én, az én imádott kedvesem, aki életében gyakran mondogatta: bukott angyal, aki csak véletlenül került a Földre és visszavágyik a Mennybe az Övéi közé. Alighogy ez a gondolat végigfutott az agyamon, mint fehér tűzijáték robbant fel bennem, majd ernyedten a testemre zuhant a teste, a szárnyak elfoszlottak - egy nevető, rosszmájú hang pedig mintha azt súgta volna a fülembe: "isten hozott a valóságban, kislány!"

Körülbelül egy órát aludtam ezután, azt hittem, a fiú is követte a példámat; de amikor kinyitottam a szemem, mellettem könyökölt az ágyon és engem nézett. Zavarba jöttem és elfordultam, de értem nyúlt és magához húzott, keresve a szétfoszlott intimitást. Mostanra tényleg csupán egy idegen lett számomra, talán épp ezért nem okozott kielégülést, hogy vele szeretkeztem. Egy utolsó lehetőséget akartam adni magamnak, remélve, hogy ő nem fogja elutasítani a kérésem. A füléhez hajoltam és belesúgtam:
- Szeretném hátulról csinálni.
- Úgy érted... mint a kis nyuszik?
- Nem, nem mint a kis nyuszik, hanem mint a kis buzik.
Elmosolyodott, és ez a gesztus megnyugtatott kissé. Mindig is ki akartam próbálni, de Ő egyszerűen gusztustalannak találta, és azt mondta, az a testnyílás nem arra való. A fiú azonban cinkosan hátravetette haját, majd hozzáfűzte, szükség lesz valami vizes krémre vagy olajra. Azt mondtam, arra ott a testápoló tej az éjjeliszekrény fiókjában.

Talán magamnak kellett volna érte nyúlnom, vagy pontosan meghatároznom a helyét, mi szerint a krém a második fiókban van, mert a fiú kihúzta a felső fiókot, és meglátott benne két dolgot is, amit nem kellett volna. Az egyik egy közös kép volt kettőnkről, antik szecessziós keretben, rajta ott álltunk mindketten estélyi ruhában, az egyetemi gólyabálon, egymást átkarolva. Ám érdekes módon nem ez döbbentette meg a legjobban, hanem a "karácsonyi ajándékom". Legalább hat doboz bontatlan altató hevert a fiókban, a fiú pedig hosszú másodpercekig szemezett velük, mígnem előre nem hajoltam és be nem toltam a fiókot a helyére. Szándékosan kerültem a döbbent arckifejezését, és a kezébe nyomtam a mandulatejes tégelyt, majd hasra feküdtem az ágyon.

Tovább nem tétovázott, egy jókora adagot vett a kezébe, és lágyan odasimította a fenekem középvonalához. Kitapintotta a kis izmos bezáródást, majd apró, gyors mozdulatokkal amennyire érte, a belső oldalát is bekente a krémmel. Nem kérdezte meg, készen állok-e, egyszerűen megemelte a csípőm, a bejárathoz illesztette az előzőleg síkossá varázsolt farka hegyét, és egy erőteljes mozdulattal belém nyomta.
A kontaktus először pokolian fájt, de valószínűleg a fokozatosság módszerével is ugyanígy fájt volna, csak valamivel tovább. Amikor visszaengedte a csípőm az ágyra, akkor volt a legkellemetlenebb, így aztán egy félbe hajtott párnával megtámasztottam a szeméremcsontomat.

Az érzés újból felidézte a gyerekkoromat és az elmúlt év szomorú, kétségbeesett éjszakáit, amikor csak ezen az egy módon voltam képes örömet szerezni magamnak. Kis köröket kezdtem leírni a csípőmmel, olyan mozdulatokat tettem vele, mintha aranyat mosnék. A szeméremcsontomon egyre élőbbé váltak az idegek, s a fiú is láthatóan kezdte élvezni az eddiginél is szűkebb járatot. Magam alá nyúltam, a szeméremdombomat a tenyerembe véve, még erősebben dörzsölve az előreugró csontot, és egy próbálkozó ujjal a hüvelyembe hatoltam. Fantasztikus érzés volt, hogy csupán egy vékony membrán választott el attól a gyönyört okozó kis szervtől. A fiú is érzékelte, hogy megálltam, s talán úgy gondolta, ő is kipróbálja, amit én. Mindkettőnknek egy-egy ujja volt már bennem, amelyek egymással ellentétes irányba mozogtak, közben ő hátulról pumpálta a fenekemet, amelyet majd szétfeszített... Két percig bírtam ezt a gyönyört elviselni, majd a mélyben húzódó izmaim ritmikusan meg-megfeszültek és elernyedtek: ő is érezte az ujja körül ezt a perisztaltikus mozgást, és ebből nyilván rájött arra is, hogy az előző behatolása alkalmával ezt az eredményt nem tudta elérni. Harmadszor is belém ürítette magát, ezúttal az összes számba jöhető helyet kitöltötte rajtam - nem húzta ki magát, megvárta, amíg magától lelankad és kicsúszik belőlem. Képes lettem volna újra elaludni, de ő ismét csak engem nézett, szomorú, távolba révedő tekintettel.

Talán ekkor szembesültem először azzal, mit is műveltem, s azon az éjszakán már sokadszorra a sírás előérzete kerülgetett. Az ajkaim remegtek, közelebb bújtam hozzá, átöleltem a derekát, és könyörögtem neki, hogy ne hagyjon magamra. Nem tudom, mi ütött belém, de a józaneszem már régen elhagyott, és reszketve-zokogva beszéltem hozzá, mintha valóban Ő lenne. Elmondtam neki, hogy mennyire hiányzik, és hogy nélküle üressé és értelmetlenné vált az életem, hogy minden rá emlékeztet, hogy szerettem volna gyereket szülni neki, és mellette megöregedni, de most már semmiben sem osztozhatok vele, csak a halálban. Ekkor a hajamba markolt és mélyen a szemembe nézett: sosem látott harag tükröződött a tekintetében, s attól féltem, bármelyik pillanatban lekever nekem egy nagy, kijózanító pofont. Végül mégiscsak megesett rajtam a szíve, és puha tenyerét a hasamra simítva a fülembe súgta:
- Még mindig szülhetsz nekem gyereket.
Összebújtunk és szorosan átöleltük a másikat. Akkor egy percre úgy éreztem: itt megtaláltam a békémet, hazaértem végre.

Ezt álmodtam azon a téli reggelen, mielőtt a baleset történt. Ő korán reggel elindult, mert vizsgáznia kellett, én otthon maradtam egész nap - figyelmeztetni akartam rá, hogy vigyázzon magára, de kikapcsolta a telefonját. Órákon át járkáltam fel-alá a lakásban, mint egy holdkóros, és imádkoztam, hogy ne essen baja. Az öccse késő délelőtt telefonált a kórházból, amikor bevitték a műtőbe; mire taxiba pattantam és a kórházba siettem. Már az intenzív osztályon feküdt, amikor odaértem: semmi bíztatót nem mondtak vele kapcsolatban. Köpenybe, védőpapucsba, maszkba öltöztettek, csak úgy mehettem be hozzá: félholtan, kiterítve feküdt, a lepedőknél is fehérebben, csak a szemén láttam, hogy tudatánál van. Álmomban ugyanígy festett, mielőtt a szíve megállt volna, s akkor a megilletődöttségtől egy szót sem tudtam kinyögni; fájdalmai láttán a rosszullét kerülgetett és ki kellett rohannom a kórteremből. Mire a mosdóban összeszedtem magam és visszamerészkedtem hozzá, már lepedővel takarták le a testét. Most, a való életben erősnek kellett lennem.

Nem érhettem hozzá, ezért csak az arcához hajolva súgtam neki a maszkon keresztül, hogy nem halhat meg, mert szeretem, és a gyermekünket várom. Arcán megemelkedtek a járomcsontok, ahogy a szájából kilógó cső ellenére is megpróbált mosolyogni; s akkor már biztos voltam benne, hogy velem marad.
Szavazz Te is!

Átlag: 6.44 pont (90 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#24 vakon53 2016. 05. 1. vasárnap 13:50
Ezcsak 10 pontotérdemel.
#23 Wick21 2014. 03. 17. hétfő 02:59
Nagyon szép és jól megírt történet... kár, hogy még mindig nem olvashatjuk a folytatást :S
#22 tutajos46 2013. 12. 14. szombat 07:35
Folytasd!
#21 listike 2013. 12. 7. szombat 19:43
Nagyon tetszett.
#20 Teknősbika 2011. 08. 11. csütörtök 10:55
nagyon jó sztori, kellene a folytatás
#19 MarleneAngel 2006. 06. 13. kedd 13:09
hát az eleje naon unalmas,nekem nem teccik...
#18 Salix 2004. 07. 20. kedd 10:46
Erzekien szomoru. Azt hiszem valami ilyesmi illik erre a törtenetre. Gratula!
#17 rose 2003. 10. 17. péntek 00:07
Bár nem igazán volt világos a történet vége... Most ki balesetezett a végén és nem is halt+? Szeretném ha a szerző ezt elmondaná nekem.
#16 rose 2003. 10. 17. péntek 00:06
Mindenképpen folytasd!! Gyönyörű, megható, még az én torkom is elszorult, pedig nem vagyok egy érzelgős lány... 10 pötty!!
#15 Albertine 2003. 07. 29. kedd 21:49
Köszönöm mindenkinek a dícsérő (+ védelmező) szavakat. Érdekelne valakit egy folytatás? Mert írni mindig van kedvem... csak nem mindig látom értelmét.
#14 globelia 2003. 07. 22. kedd 22:09
Annyira csodálatos történet a Tied, hogy még ennyire jót nem is olvastam itt.
Igazán örömmel gratulálok, 10 pont: G.
#13 w.b.goth 2003. 07. 4. péntek 15:20
egyetértek...
#12 Flo 2003. 07. 3. csütörtök 09:32
Most néztem meg a szavazás állását. Elgondolkodtató az a jelenség, hogy egy listavezető történet röpke 24 óra leforgása alatt a 378. helyre kerülhet.
No comment.
#11 Flo 2003. 07. 3. csütörtök 09:16
Nagyon szép, jól megírt történet.
Gratulálok!
#10 TheChronic 2003. 07. 2. szerda 13:52
Szép,de szomorú...
#9 Tristana 2003. 07. 1. kedd 21:11
Nekem nagyon tetszett.Nem pusztán szexről,érzelmekről is szólt. Izgalmas,fantáziadús írás:)
#8 nanami-chan 2003. 07. 1. kedd 12:48
Biztos a konkurencia. Tudod: "nehogymá az övé legyen a jobb!"

Vagy lehet, hogy csak erre akarja magának kiverni, és csalódik, amiért nem valami ilyesmire alkalmas leírást talál.
#7 Manóka Land 2003. 07. 1. kedd 12:08
Télleg jó.
Azt én is megfigyeltem már több történetnél, hogy van aki 1 potot ad, lett légyen bármilyen írás. Persze ahogy nanami-chan is megjegyezte kommentár nélkül.
#6 nanami-chan 2003. 07. 1. kedd 11:55
Azért kíváncsi lennék arra az intelligens emberre, aki 1 pontot adott rá... igazán hozzáfűzhetné a véleményét.

Amúgy tényleg klassz, 10 pont!
#5 Betty 2003. 07. 1. kedd 00:59
Nagyon-nagyon tetszik.
Egy csodálatosan szomorú történet.
Csak így tovább