A+ A-

Az elsőtől az utolsóig

Most is esik ez a rohadt eső! Már régen elterveztem, hogy eljövök hozzád, de eddig nem volt elég bátorságom hozzá. Hogy most talán biztos leszek a dolgomban? Halálbiztos. Jól végiggondoltam mindent, és nem hagyom, hogy az érzelmek eluralkodjanak rajtam. Nem fogok elgyengülni. Eddig te voltál az, ami gyengített, de többé nem hagyom. Hogy mire is vágyom valójában? Nem tudom még, de ma mindenre meg akarom kapni a választ. Felejteni már nem tudok, és nem is akarok. Már nem.

Már az első napokban észrevettél. A tekintetemet, a pillantásaim apró bókjait hagytad magadon nyugodni, ahogy méregettelek, és te kelletted magad. Testeddel kinyilvánítottad, hogy élvezed az én vágyakozásomat irántad, de a napokból mégis hetek, a hetekből hónapok lettek. Az egyik poháralátétre üzenetet írtam, de sosem adtam oda. Még ma is megvan. Az van ráírva "Melyik virág lehetne olyan szép, hogy a Te gyönyörűséged mellett ne legyen elenyésző?" és egy telefonszám. De ez így olyan közönségesnek tűnt. Minden nap, amikor az asztalomhoz léptél, ott volt a zsebemben, de sehogy sem tudtam rávenni magam, hogy átadjam. A kiszolgálásod pocsék volt. Most már tudom, hogy miért voltál mindig zavarban, mikor felvetted a rendelést, hogy miért kellett mindent kétszer megkérdezned, és miért hajoltál le mindig annyira, hogy tisztán beláthassak a dekoltázsodba. Mutattad magad, és talán már untad, hogy nem lépek, de én nem tudtam hogyan? Nem akartam elrontani, és azzal rontottam el.

Az a pár részeges alkat volt az utolsó lehetőségem, mikor nagy nehezen kitessékeltük őket a bisztróból, és végre először nem csak rám mosolyogtál, hanem válthattunk pár szót is. De a pillanat elszállt, és én megint elszalasztottam, hogy közelebb jussak hozzád, pedig... pedig akkor olyan könnyűnek tűnt. A zárást megvárnom túl feltűnő lett volna, úgyhogy kint vártam. Nem az első alkalom volt, hogy titkon hazáig kísértelek a kései órákban, és azok miatt az alakok miatt még az aggodalmam is nagy volt. Csepergett az eső, de nem bántam, csak vártam, amíg ki nem jöttél a hátsó ajtón. Pár sarokkal odébb bele is botlottál a huligánokba, én pedig kihasználtam a helyzetet. A fölényük csak létszámbeli volt, és még fiatalok voltak, így én a harminckét évemmel, és vállas termetemmel hamar visszatántorítottam őket. Nem is rajtuk volt a hangsúly, hanem azon, hogy a szemedben én legyek a nap hőse, és ezt ott elértem. Végre nyíltan bemutatkozhattunk, és még belém is karoltál, úgy kísérhettelek a felerősödött zuhé közepette hazáig, ahol megleptél. A csók is váratlan volt, de az, ahogy behúztál az ajtón, egyenesen gyorsnak tűnt, mégsem nem ellenkeztem.

Áldottam a helyzetem. A vizes pulcsimat lekapkodtad rólam a pólóval együtt, az átázott felszolgálói ruha pedig bőrödhöz tapadva mindent látni hagyott testedből, és hamarosan már az sem takart. Hátat fordítottál és előredőltél, úgy húztam le rólad a rövid szoknyát, csókolgatva a nyomát, érezve rajta az esővíz ízét. Felállva magamhoz szorítottalak, nyakadat csókolgattam, és karod alatt előrenyúltam a melleidhez. Valamikor, mikor nem oda figyeltem már levetted a melltartódat, már csak a bugyid volt rajtad. Ujjaimat sötét fürtjeidbe túrva szívtam tele tüdőmet annak esővel keveredett illatával, míg te hátrahajtottad nyakad, hogy jobban hozzáférhessek, közben te egyik kezeddel a nadrágomba nyúltál, másikkal az én szabad kezemet vezetted megmaradt fehérneműd védelmén túlra. Vad voltál, sokkal vadabb, mint amire számítottam, és hamar be is nedvesedtél, majd a fülembe súgtad - Akarom!

Súgtad ugyan, de a hangod határozott volt, és erőteljes. Megértettem, hogy mire céloztál, és a világ minden kincséért sem ellenkeztem volna. Sietve lehúztam a nadrágomat, és még ki sem léptem belőle, te már húztál magad felé még mindig kapaszkodva férfiasságomba. Nem törődtem már én sem a részletekkel, csak félrehúztam a bugyidat, hogy minél elébb érezhesselek belülről. Nem volt lassú indítás, az addigiak is alig voltak előjátéknak nevezhetők, csak a heves indulatok maradtak és a nyers szex. Erotikus, felpezsdítő, forró szex, mikor nem érdekel, hogy mi volt előtte, vagy mi lesz utána. Nem volt köztünk szerelem, és nem tudtuk, hogy oda vezet-e majd, de akkor semmilyen körülmény nem is számított. Nem használtunk gumit sem, nem tudtam, hogy szedsz-e tablettát, de elérted, hogy ne is érdekeljen, és az is csak akkor jutott eszembe, mikor már elernyedve feküdtünk be az addig hanyagolt ágyba. Aznap este még kétszer volt részünk egymás testének élvezetében, és úgy indult a kapcsolatunk.

Emlékszem az apró dolgaidra, melyeket senki más nem láthatott. A vidám, vágyakozó arcodra, mikor az utcán kisbabát tologató asszonyt láttunk. A meghatottságtól csepergő könnyeidre kedvenc filmjeid szívszorító jeleneti közben. A sértődésből mosolyra váltó ábrázatodra egy szúrós megjegyzés után, és a visszavágásra, mely nem egyszer jobban túllőtt a célon, mint az enyém. A lassú sétánkra azon az estén, mikor hullócsillagot láttunk az égen, és mindketten kívántunk. Azt mondtad, hogy ami köztünk volt, az sosem érhet véget, és én hittem neked. Remélem a te kívánságod teljesült, mert az enyém... engem cserbenhagyott. Azt kívántam, hogy a szavaid örök érvényűek legyenek, és ez nem adatott meg nekem, mikor közölted, hogy valaki mást szeretsz. Összedőlt bennem minden, és te ott hagytál engem a roskadozó világban, melyet te építettél nekem. Körbezártál egy szobába, és nem hagytál kijáratot, csak magadnak. Láttalak egyszer egy fiúval, és te is észrevettél, de köszönni nem volt erőm. Hiszen még el sem köszöntem tőled! A barátaim, akikről azt hittem, hogy mindkettőnk barátai vigasztaltak, hogy még annyi nő van a világon, de az igazi vigaszt csak az ital jelentette. Már amíg el nem múlt a hatása, de tettem róla, hogy minél ritkábban forduljon elő olyasmi.

Egy roncs voltam, aki arra várt, hogy elvontassák, mikor egy az első esős naphoz kísértetiesen hasonló végén megjelentél az ajtómban. Megint csak megleptél, mikor azt mondtad, hogy mégsem szereted azt a másikat, hanem én vagyok az igazi. Nem tudtam, mit mondjak. Vissza akartalak fogadni, de féltem, hogy csak önmagát ismételné meg az elmúlt egy év. Végül a tested döntött, és újra elvette az eszem. Minden olyan volt, mint régen... talán túlságosan is. Naplementét nézni jártunk a városszéli hegyre, kimentünk a halastóra, vagy piknikeztünk a parkban és a felhők formáján vitatkoztunk. Egy ilyen alkalommal vettem észre az első jelet, pedig sok volt már addig is. Rengeteg olyan ismerősöd volt, aki csak egy biccentéssel, vagy egy sziával elintézte a találkozást, és addig nem tűnt fel, de azután már figyeltem. A bisztróban azóta nem jártam, hogy szakítottál velem, még a közelében sem, de akkor rávettem magam. Az ablakon át figyeltelek, s láttam, hogy sokan flörtölnek veled, néhányan még fogdosnak is, telefonszámokat adnak. Az egész nem olyan volt, mint mikor még én is ott étkeztem.

Másnap kora délután be is ültem, hogy meglepjelek, és vigyázzak is rád estig, de rá kellett jönnöm, hogy aznap nem is dolgozol. A főnököd mondta meg, hogy jó ideje már csak feleannyit jársz munkába, és a fizetésemelésedre, amit olyan nagy örömmel újságoltál pár hónapja, soha nem került sor. A szívem összeszorult, és már sejtettem, hogy hol számítottam el magam, de nem akartam elhinni. Tudtam, hogy nem lehet másképpen, de egyszerűen nem akartam elfogadni. A nő, akit szeretek, és akiről tudom, hogy viszont szeret, az nem lehet kurva! Miért? Mióta? Hogyan? A kérdések úgy törtek ki belőlem, mintha már régóta szabadulni akartak volna, mintha egy régi félelmem talált volna magának új formát. Az este én voltam az, aki nem mert hazamenni mit sem sejtő barátnőjéhez, mert a helyzetet át kellett gondolnom, és nem akartam utat engedni az indulataimnak. Le kellett nyugodnom, ezért végigvettem az elmúlt időszakot, a több mint másfél évet, mióta ismertelek, a választható lehetőségeket fontolgattam, mérlegeltem. Mégsem ittam, és nem aludtam szemernyit sem, reggel pedig újra betértem a bisztróba, és te ismét nem voltál ott. Hazamentem, de otthon sem találtalak, így hát telefonáltam a cégnek, beteget jelentettem és lerogytam az ágyba.

Kezeid simítására ébredtem, fogalmam sem volt, hogy a nap melyik szakában. Talán éppen szürkület lehetett, mert a világ a hangulatomhoz akart igazodni, és téged is ahhoz állított. Egy szót sem szóltál, csak oda-vissza húzogattad a körmeidet a hátamon, mintha bele akarnál karcolni valamit, bár a bőrt nem akartad megsérteni. Jól esett, és hiába akartam ordítva kitörni lelkem bezárt burkából, mozdulataid csitító hatásával nem tudta felvenni a harcot. Akkor tört rám a felismerés, hogy hogyan is került le rólam a ruhám? A nadrágom sem volt rajtam, sem az alsóm. Mégsem ébredtem olyan könnyedén, mint hittem. Vajon mikor jöhettél meg? És sejtettél-e valamit? A válasz mindegy is, mert akkor nem számított, a testem nem foglalkozott vele, és nem mondhatom el, hogy az eszem irányított volna. Éreztem magamon a hiányt, hogy majd két napja nem tisztálkodtam, de téged szemlátomást nem zavart. Csak egy fürdőköntös takart el szemeim elöl, már amikor úgy helyezkedtél, hogy bármit is lássak belőled. Hason fekve ki voltam szolgáltatva, de még mindig tartó érintéseid hatására kezdett kényelmetlenné válni a mozdulatlanság. Amint a hátamra gördültem rávetetted magad a farkamra, és én azt hittem, hogy megint bevadulsz és az is csak egy gyors numera lesz.

De nem úgy volt. Lassan csináltad, és érzékien, talán túl lassan is, de a hatás mégis ellentétes volt. Bármennyire is vissza próbáltam tartani magam, olyan jó érzéssel töltött el, hogy már közel éreztem az orgazmust, és eltoltalak magamtól. Megértettél, de még mindig nem szóltál egy szót sem, és én sem mertem, mert akkor nem bírtam volna ki, hogy ne azt mondjam, ami mindent tönkretesz. Legalább még ezt... ezt az utolsót ne! Esendő voltam, mert akartam veled még egyszer szeretkezni, még ha utoljára is. A percnyi csend többet mondott talán mindennél, és az önuralmamat is visszaszereztem, amit azonnal újra próbára is tettél. Fölém guggoltál úgy, hogy a fel-le mozgás mindkettőnknek a legkényelmesebb legyen és elkezdtél mozogni, mint még soha. Soha nem voltak ugyanis még olyan kimértek a mozdulataid, soha nem érintettél szeretkezés közben olyan lágyan, mint akkor. Addig csak szex volt, de akkor megéreztem benned az igazi szerelmet, mert átáradt belém, és talán te is érezted akkor az enyémet. Elfogott a bizonytalanság, hogy tényleg véget akarok-e vetni mindennek? Nincs megoldás? Talán ha majd megbeszélnénk? És kétségeim közepette vezettél el életem leggyönyörűbb orgazmusához, melyhez nem volt fogható semmi öröm, amit valaha is nő adott nekem. És te még mindig mozogtál, de már nem sokat, mert hamarosan éreztem, hogy ugyanoda jutottal, mint én egy perccel korábban. Rám dőltél, majd amint kicsit erőhöz jutottunk, mindketten felültünk.

A csend csak nem akart szűnni, és te csak néztél rám, mintha tőlem vártál volna mindent, pedig kettőnk közt addig te voltál a határozottabb. Szemeid szomorúak voltak, és türelmesek, de ugyanazt a kételyt véltem felfedezni benne, mint ami az én szívemet nyomasztotta. Nem bírtam tovább, és elmondtam, hogy tudom. Hogy tudok eleget, ha nem is mindent, és hogy ez mennyire rosszul esett tőled. Pont tőled, de ki mástól is kaphattam volna ekkora döfést? Elmondtam azt is, hogy én mindezek ellenére mennyire szeretlek, de nem tudtam, hogy mit kellene tenni mindezek után. Kértelek, hogy mondd, hogy csak tévedek! Mondd, hogy túl élénk a fantáziám és basszál le azért, hogy olyasmit egyáltalán feltételezni tudtam rólad! De te csak hallgattál az ágy szélén ülve, egy szót sem szólva, és nem tudtál a szemembe nézni. Mindennél jobban emlékszem arra a pillanatra. Testileg-lelkileg meztelenül ültél ott, és próbáltál megszólalni, vagy csak egy könnyes pillantást vetni rám, de nem volt hozzá erőd. Sajnáltalak, és még akkor is segíteni akartam, de nem tudtam helyetted legyőzni a piros lámpás démont. A csend újra leült közénk.

Nem tudtam megállapítani, hogy percek, vagy órák teltek el akkor, vagy csak egy pillanat műve volt az egész? Az idő már nem számított többé, számunkra új korszakot, új fejezetet kívánt nyitni az élet könyve. Akkor pattantál fel, mikor az addig visszaszorított könnyek hangos zokogásra váltottak, és fehérnemű nélkül, egyetlen kabátot magadra kapva rohantál el otthonról. Egy percre rá eleredt az eső. Utánad akartam rohanni, és talán... biztosan máshogy végződött volna a kettőnk története, ha megteszem. Ez a perc akkor soha nem jött volna el. Messzebbre mentél, mint azt akkor képzeltem. Messzebbre, mint azt bármi, ami ezt a világot irányítja, hinni engedte volna. Mikor legközelebb láttalak, először egy pletykalap címoldalán, majd csak a távolból, mert sok ember volt körülötted, és az én fájdalmam is tartotta még a távolságot. De most legyőztem magamban mindent, ami ellenkezett azzal, hogy idejöjjek, meglátogassalak és megbeszéljem veled ezt az egészet.

A barátaim visszatartottak, ők nem hittek benned, nem látták azt az arcodat, amit én, nem érezték soha azt, amit én, és nem tudhatták, hogy milyen az, ha te valamit viszonzol a magad módján. Mióta elmentél, én már csak a pohár fenekében láttam vonzerőt, és láttam is belőle eleget, mire rászántam magam az utolsó lépésre. Megvettem ezt a gyönyörű szép Coltot. Hatlövetű, mint a westernfilmekben, és csak úgy csillog! Neked fényesítettem ki, vagyis inkább miattad! És itt van ez a rohadt alátét is! Nesze! Talán hülyének hiszel miatta, de nem találtam olyan virágot, vagy akár bárki mást, aki felért veled. Nézd meg, könnyezem! Te csináltad belőlem ezt a roncsot! Te tetted ezt velem, aztán hagytál ott jövő nélkül! Miért?! Hogy most hónapok örökkévalóságának távlatából a síroddal kelljen kibékülnöm?! Mire volt ez jó?! Én... én... én szerettelek! És tudom, hogy te is szerettél. Miért kellett onnan leugranod? Húsz emelet! Miattam? Hogy bizonyíts? Én nem ezt akartam. Kérlek! Kérlek... Bocsáss meg!

És halántékához emelve a fegyvert meghúzta a ravaszt...

"Kiegészítés
Szavazz Te is!

Átlag: 5.27 pont (51 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#11 feherkalman1 2015. 08. 12. szerda 11:39
El megy!!!
#10 zsuzsika 2014. 12. 14. vasárnap 06:48
Közepes.
#9 A57L 2014. 06. 14. szombat 08:28
Csatlakozom az előttem szólóhoz.
#8 papi 2014. 01. 4. szombat 20:44
Nem rossz
#7 tutajos46 2013. 12. 6. péntek 07:57
Életszerü.
#6 Matahari 2003. 05. 10. szombat 13:00
Nem nagy szám, átlagos
#5 TheChronic 2003. 05. 8. csütörtök 17:21
Nem értem,mi baj a jellemrajzzal.A múltkor majd' meghaltatok azért a történetért*,most meg kevés a jellemrajz.Ennyire mély és hiteles érzelmeket,ennyire láthatóan közvetíteni...nos,nagyon,nagyon kevesen tudnak.Marvin egyike ezeknek.Öszinte gratulációm.
#4 Marvin 2003. 05. 8. csütörtök 15:17
Hmm... Egy Szántó tanár urat én ismerek (ha nem is személyesen), de mindenesetre, ha ugyanarról van szó, akire gondolok, akkor VIVÁT!!! :)))

Ja, amúgy én=paranoid android=író, csak két nevem van. Aki tudja, érti. :)

Az értékeléseket kösz, bár más, mint amit elképzeltem volna. :(
#3 Ildikó 2003. 05. 8. csütörtök 13:00
Eddíg egyetlen kritikánál sem kellett gondolkodnom, csak úgy jött. Most nem jön. Az írásmód tetszett, szerintem a jellemrajz is elég, egy ilyen rövid történetnél. Szép és nagyon szomorú! Valamiért megfogott...
#2 Szanto tanar ur 2003. 05. 7. szerda 04:02
Mint elso szavazo, megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy kulso befolyasolas nelkul szavazhatok. A torteneted nem rossz, elgondolkodhato. Kicsit bovebben kellett volna jellemrajzot irnod.Erdemjegye: 8as
#1 Törté-Net 2003. 05. 7. szerda 00:00
Mi a véleményed a történetről?