Emlékek az intézetből 1. rész

Apám mindig is kemény ember volt. Engem, egyetlen , roppant szigorúan nevelt. Én azonban eléggé lázadó természetű fiú voltam, és kamaszkoromra egyre több vita alakult ki közöttünk, amik rendszerint azzal végződtek, hogy iszonyatosan elvert. Hiába voltam izmosabb, sőt nagyobb is nála, sosem volt merszem ellenkezni. Már a gondolatra is elöntött a félelem. Apám, lévén klinikai pszichológus volt, már kicsi koromban belémplántálta az iránta érzett félelemmel vegyes tiszteletet. Az élet otthon, mivel anyám születésemkor meghalt, elég nehéz volt. Apám sosem keresett új társat magának, és engem is állandóan azzal traktált, hogy a nők csak bajt hoznak az ember fejére.
Az eset, ami úgy tűnik végérvényesen megváltoztatta életemet, nem sokkal a kisérettségi után, vagyis 16 éves koromban történt. Sosem voltam túl jó tanuló, rendszeresen vert emiatt apám, mégis egész jól sikerült az kisérettségim. A haverjaim valami bulit szerveztek estére, és engem is elhívtak. Apám ellenben közölte, hogy otthon kell maradnom, és készülnöm kell a következő félvére. Én megadóan vettem tudomásul döntését. Épp a szobámba tartottam, amikor a telefon. Apámat hívták egy sürgős esethez a kórházba. Ilyenkor néha egész éjszaka kimaradt otthonról.
Miután elment, én kisurrantam a házból, egyenesen a barátaimhoz. A buli remekül sikerült, kellemesen , és az elmosta félelmeimet. Eszembe se jutott, hogy settenkedjek, amikor beléptem a lakásunkba. Apám ott állt az előszobában. Pislantani sem tudtam, olyan hirtelen ütött meg. Tajtékzott a dühtől. Előkapta nadrágszíját és irtózatosan megvert. Én a földön összegömbölyödve zokogtam.
– Te is olyan elmebeteg vagy, mint az anyád! – üvöltötte – De én majd kigyógyítalak!
Egy injekciót adott, amitől pillanatok alatt estem. Napok, talán hetek teltek el ebben a zavarodott, tompult állapotban, míg ráeszméltem, hogy az idegklinikán vagyok. El nem tudtam képzelni, hogy apám miért lett ennyire dühös, és mit tesz majd velem. Aztán egyik nap nem gyógyszereztek be, de mégis olyan gyönge voltam, hogy felkelni sem tudtam volna az ágyból. Apám állt felettem, és mikor ránéztem megszólalt:
– Megérett bennem az elhatározás, hogy további nevelésedet egy különleges intézményre bízzam.