Györgyi és a Való Világ

Korán ébredek, nagyot nyújtózkodom az ágyban, aztán elmosolyodom: néhány napja akár harmincegy évesnek is mondhatom magamat. Sok ez vagy kevés? Örülni vagy sírni kellene? Legyek rá büszke vagy ne is törődjek vele? Frissen rúgom le magamról a takarót, törülközőt ragadok a kezembe, grimaszt vágok a rejtett kameráknak, integetek a horkoló villalakók felé, és ruganyos léptekkel indulok zuhanyozni.
A forró vízsugár alatt most is, mint mindig, habozás nélkül oldom le magamról a fürdőruha felső részét, hadd lássa a kamera, hadd lássa a stáb, had lássa minden kíváncsiskodó a számítógép előtt, milyen szépek és teltek a kebleim. Ahogyan szappanozom magamat, igyekszem úgy fordulni, hogy a kamera szemből is és oldalról is láthassa, hiszen büszke vagyok rájuk, nem szégyellem őket, sőt örülök, ha sokan látják a melleimet, mennyire feszesek, mennyire ruganyosak, mennyire hegyesek a bimbói.
Legszívesebben az alsó részt is ledobnám magamról. Nem, azt talán mégse! Az utolsó pillanatban gondolom meg, bár egyre többször eszembe jut, hogy igazán adhatnék már egy kis extra látványt minden Interneten kukucskáló hódolómnak. Talán lesz még rá alkalom...
Ez azonban már csak a nappaliban derül ki, ahol levél várja a villalakókat. Az előbb észre se vettem, pedig ha tudom, milyen feladatot találtak ki nekünk, nem töltök el annyi időt a törülközéssel, nem szépítkezem olyan ráérősen a tükör előtt. Az üzenet rövid és velős: egy pornó videókat gyártó cég vezetője 10 millió forintot ajánl fel beteg támogató alapítványoknak, de ennek az a feltétele, hogy a villa lakói három órán belül csoport – szexet szervezzenek. A három lánynak nem csak a négy fiúval, hanem egymással is szeretkeznie kell. Ha bárki is kimarad a gruppenből, érvénytelen az ajánlat. A stáb nem kíván állást foglalni, a villalakókra bízza a döntést.
Úgy állok a nappaliban, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Szeretkezni? Mindenkivel? Az összes fiúval? A lányokkal is? A kamerák előtt? A nézők, az ország, az egész világ szeme láttára? Magamba roskadva zuhanok a fotelba. Még az a szerencse, hogy mindenki alszik, talán van egy kis időm átgondolni, mit tegyek.
– Juj de jó! Levelet kaptunk? Muti, mit írnak?
Ágit észre se vettem, pedig már nála a levél, aranyos, de flúgos kis barátnőm viháncolva kapta ki kezemből, ujjongva szaladgál a nagy asztal körül, csak akkor torpan meg, amikor olvasni kezdi.
– Hoppá!
– Ugye, hogy hoppá? – kérdezem tőle mosolyogva.