MÁJ.
15.
2017
Még azokban az időkben történt, amikor két - három éve a bevándorlók ellepték a Keletit, akár oázist a szennyvíz cunami.
Egy dohánybolt előtt állva cigiztem árnyékba húzódván a trotty melegről, perceken át mit sem sejtve a hátam mögött virító feliratról az ajtón:
A BOLT 5 MÉTERES KÖRZETÉBEN TILOS A DOHÁNYZÁS!
Nem messze tőlem egy kiscsaj állt szintén az eresz alatt. A megfelelő áldozatra várt.
- Szia! Bocsi! Vennél nekem egy doboz áfonyás? (asszem Winstont mondott)
- Aha! Mindjárt elszívom!
- Köszi! –egy marék aprót szórt a tenyerembe. Annyira aprót, mint aki az imént aprította martalékra hőn szeretett malacperselyét. - Ez pont annyi.
- Nincs mit!
- Röhejes! A jövő héten leszek 18, de még egy szaros sört se adnak.
Meria negyvenéves volt, de nem látszott annyinak. Idejének és energiájának jelentős részét arra fordította, hogy a korral járó elváltozásokat kivédje, sőt, ha lehet, láthatatlanná, meg nem történtté tegye. Hetente többször járt kozmetikusnál, fodrásznál, masszőrnél, pedikűrösnél, és ki tudja még, kinél. Tehette, hisz nem kellett dolgoznia, őt is a férje tartotta el. Damironéban nem is vették volna jó néven, ha a hozzá hasonló „úriasszonyok" elfoglalták volna azt a kevés munkahelyet az itteni szegényebb sorsú nők elől. Diétázott, tornázott, teniszezett.
Meria délies típus, sötét haj, kreol bőr, piros száj. Egy harminc évvel ezelőtt készített filmben minden bizonnyal kasztanyettát adtak volna a kezébe, play backről énekelné a jupiterlámpák lényében, hogy „...Guantanamera... yo soy el hombre sincero..." De Meria nem tudott énekelni, és aligha voltak ilyen ambíciói.
Filmezni jöttem. Tulajdonképpen nem is tudom, miért panaszkodom, hisz filmezünk. Mármint a látszat nagyon is az, hogy filmezünk, de mindketten érezzük, hogy van valami a levegőben.
Egymás mellett fekszünk, hallom, ahogy a levegőt veszi. Szinte ég az arcom, amikor a szemem sarkából meglesem, hogy vajon a filmet nézi-e, vagy másra figyel. Nem tudom melyikünk lepődik meg jobban, ő, amiért óvatosan próbálok leselkedni, vagy én, amikor rájövök, hogy ő is hasonló kínnal küszködik. Nem bírom tovább, valamit tennem kell, különben képtelen leszek tovább türtőztetni magam. Feltápászkodok és hasra fordulok, ő is mocorogni kezd. Remélem, hogy nem hasal le mellém. Mire elhelyezkedek, már ő is nyugton van. Hiába jöttem el mellőle, a köztünk lévő 5 centi távolság még a valóságosnál is sokkal kevesebbnek bizonyul. Próbálok a filmre koncentrálni. Épp csapdába csalták a főszereplőt és óriási tűzharc alakult ki közte és legalább 20 ellenfele között.
A következő történet az első része egy sorozatnak. A történet teljes mértékben kitalált. A főszereplőt Marcinak hívják, de a történetet az ő szemszögéből írom le. Marci egy szálkás, magas, barna hajú 16 éves fiú.
Nem vonzódom a fiúkhoz úgy általában, de azért van egy - két kivétel, az is csak testi vonzódás. Például Ádám vagy Kristóf. Mindketten az osztálytársaim. Mindketten vékony de izmos és magas fiúk. Ádám haja barna, Kristófé fekete.
Egy péntek délután kint szakadt az eső, nekem pedig semmihez nem volt kedvem. Unalmamban az órámat állítgattam. Eközben megláttam, hogy megállt az órám. Lementem a konyhába, hogy elemet cseréljek benne. Meglepetésemre anyám és a kutyám is mozdulatlanul állt. Mintha lefagytak volna. Az órák mutatói se mozdultak. Az első sokk után, megnéztem, hogy reagálnak - e arra amit csinálok. Látható jelét nem mutatták. Vártam egy ideig, hátha újra elkezd telni az idő, de nem történt semmi.
Szerintem mindenki volt már úgy, hogy vágyakozott egy olyan valaki után, akit soha nem kaphatott meg... És amikor megkapta, az maga volt a tökély! Én egy ilyen történetet írtam le, remélem hiteles lett, elvégre megtörtént, igen velem, de a neveket megváltoztatva, és külső szemlélőkét írtam le. Így könnyebb volt, és íme a történet:
Vic erőtlenül dőlt neki a falnak, még mindig nem tudta feldolgozni az imént látottakat. Ben Haris a karjaiban tartja Miát, az ő Miáját, és szenvedélyesen csókolóznak, miközben annak az undorító patkánynak a keze egyre fentebb kalandozik Mia formás combján. Mérgesen ellökte magát a faltól, és bemenekült a szórakozóhelynek kikiáltott művházba, egyenesen az alkalmi pulthoz lépett, ami dugig volt tömve különféle piállak. Megragadott egy üveget, a legerősebb pia egyikéből, és azonnal ráhúzott. Az alkohol égette a torkát, de ez még mindig kellemesebb volt, mint az istenverte csalódás.
Szeretném megosztani veletek főiskolai koleszben történt élményeimet. Engem Alexandrának hívnak, 22 éves vagyok, két barátnőmmel, Edinával és Szandival a főiskola második évében sikerült elérnünk, hogy közös szobában lehessünk. Mi hárman az első évtől kezdve barátnők vagyunk, együtt tanultunk, megbeszéltük a pasi ügyeinket és együtt jártunk bulizni. Most hogy összeköltöztünk, éreztük, hogy el fog szabadulni a pokol, mindhárman nagy bulizók vagyunk és amolyan igazi belevaló csajok, akiket általában mindenki meg akar dugni.
Edina 160 cm magas,kb. 55 kg, brutál kerek popsival, pont tenyérbe való mellekkel,nem az az igazi feszes alak, inkább nőiesen telt, ehhez társul a kislányos pofi és a mindig vadító öltözék. Szandi éppen az ellentettje, 170 magas,50 kg, vékony, lapos has, olyan kerek popsival, aminek senki nem tud ellenállni, mellei apróak feszesek és olyan hegyesek mintha mindig izgalomban lennének.
Az akkori barátnőmmel, Ágicával elhatároztuk, hogy kicsit elbújunk a világ elől. Egy hétvégére leutaztunk az egyik vidéki szállodába. Gondoltuk, pár napot csak egymással fogunk foglalkozni.
Becsekkolás után szétnéztünk a környéken. Mivel egy erdő mellett volt a szálloda, nekivettük magunkat a sűrűnek. Egyre eldugottabb helyeken mászkáltunk, mígnem elfogyott az ösvény. Na, erre sem járt senki előttünk sokáig.
Egymásra néztünk, aztán már vadul csókolóztunk is. Át - át dugtuk a nyelvünket egymás szájába. Ágica a nyakam karolta át én pedig a hol a derekát öleltem, hol a fenekét markoltam. Hamarosan érezte, hogy mennyire izgató számomra, mert lecsúszott a keze a nadrágom elejére és simogatni kezdte a farkam a nadrágon keresztül.
Lassan benyúltam a szoknyája alá és először a combját simogattam, majd kicsit lehúztam a bugyiját. Csak annyira, hogy a kezem kényelmesen beférjen alá.
Péntek délután volt. 4 - 5 körül valamikor. Már besötétedett. A gondolataimba merülve, a szerelmi bánat ellen fölvértező füves cigarettámat szívtam a közeli park egy eldugott szegletén, a kedvenc fám mögé bújva a sétáló emberek elől, a telefonomról head - set - tel hallgatva Shola Ama - You might need somebody című számát. 1997 - es, de még így 20 év távlatából is fel - felbukkan a rádiókban. No meg a bevásárlóközpontok egyik nagy kedvence.
Annyira varázslatos, ahogyan véget ér. Magányos hangulatban, mindig ezt hallgatva szívtam a péntek esti füvemet. Olyan melankolikus, mégis vigasztaló.
Feleleveníti a régi időket, régi érzéseket, elfeledett szépemlékeket. Ezen az estén, illetve délutánon, de hát télen olyankor nekem már este van… egy a közelben sétáló árny megzavarván hétvégi első meditációm, felém indult.
